Elemzők a kormány hibáiról és az ellenzék gyenge teljesítményéről
Hogyan állnak a politikai pártok több mint egy évvel a választás után? Miben érdemel ötöst a Fidesz politikai teljesítménye, és miben állnak kevésbé jól?
Mit hozhat az akkugyárak ügye a kormánnyal szemben álló erőknek? És miért mondható, hogy az ellenzéki választók is „rászállnak” bizonyos tüntetésekre?
Páros interjú Mikecz Dániellel, a Republikon Intézet vezető kutatójával és Rajnai Gergellyel, a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőjével.
– Kezdjük egy gyors értékeléssel: 1-től 5-ig hányast adnának arra, hogy milyen állapotban vannak a kormánypártok? Ha holnap választások lennének, mennyire várhatnák ezt a nyugodtan?
Rajnai Gergely: Négyest adnék a Fidesznek.
Mikecz Dániel: Én is négyesre gondoltam.
– Négyes?! Volt járvány, van háborús rémisztgetés, 40 százalék feletti élelmiszerinfl áció – ezek mintha mind lepattannának róluk.
M. D.: A saját bázis megőrzésében továbbra is csillagos ötöst érdemelnek, erős a Fidesz-tábor integritása. Közben azért látszik, hogy vannak olyan problémák, amelyek hozhatnak bizonytalanságot, például ha valóban kiesnek az uniós források. Ezek ugyanis nemcsak az ország finanszírozhatóságát biztosítják, hanem a Fidesz mint politikai gépezet működtetését is. A nyilvánosság uralása nagyon fontos a kormány számára, ez pedig a médiaportfóliója révén történik, amelyet gyakran oligarchák tartanak fenn, akiknek viszont a bevételt részben EU-s források jelentik. Ha nem érkezik elegendőerőforrás, problémák jelentkezhetnek a gépezetben. A kormány pedig magát sodorta abba a helyzetbe, hogy elakadtak a források.
R. G.: Nemcsak a médiához kell pénz, de a gazdasághoz is, utóbbinál pedig már látszik, hogy vannak problémák. Hogy a nehézségek miért nem jelennek meg a pártpreferenciákban, arról mi a Méltányosságnál nemrég végeztünk egy kutatást. Ebben összehasonlítottuk a mostani helyzetet a 2008-as válsággal. Azt láttuk, hogy tizenöt éve teljesen átrajzolódott a politikai térkép nemcsak Magyarországon, egész Európában: minél súlyosabbá vált a gazdasági válság, annál valószínűbb volt, hogy a kormány megbukik. És a legtöbben meg is buktak. Ehhez képest a 2020 óta látható európai trendből Magyarország sem lóg ki: a kormányok a válságok ellenére az átlagosnál jobban szerepelnek mindenhol.
– De miért?
R. G.: Több magyarázat is van erre, az egyik hogy a mostani válság még nem olyan súlyos, mint a 2008-as, radikálisan és tömegesen nem csökkent még az életszínvonal. A másik, hogy talán már nem a valóság számít, hanem az, hogy mit érzékelnek a választók a politikusoktól. Világszerte az volt a megoldás tizenöt éve, hogy megszorításokat kell alkalmazni, és aztán hátradőltek a politikusok, míg most, 2020 óta nagyon aktívan próbálják megoldani a helyzetet, Magyarországon például itt vannak az árstopok is. Ezek hatékonyságát lehet vitatni, de a választók úgy érzik, mintha a politikusok legalább csinálnának valamit. A harmadik válasz: lehet, hogy egyre kevésbé számít a gazdaság politikai szempontból. Annyira beálltak a politikai táborok Európa-szerte, hogy csak azért nem fog egy választó máshova szavazni, mert éppen rosszul megy a gazdaság. Sokkal fontosabbá váltak a szimbolikus ügyek, így a genderkérdés vagy a bevándorlás.
M. D.: Ha egy kormánypárti szavazónak van is ellenérzése azzal kapcsolatban, hogy milyen most a gazdasági helyzet, a Fidesz olyan – nem minden valóságalapot nélkülöző – mondásai, mint az, hogy a szankciók hajtják fel az árakat, segíthetik őket a kognitív disszonancia feloldásában. Így a szavazó továbbra is azonosulhat az általa választott politikai oldallal, de talál magyarázatot arra is, hogy miért rossz a gazdaság. A 2008-as válsághoz még annyit hadd tegyek hozzá: míg a mostani magas infl áció esetén ki lehet alakítani olyan egyéni életstratégiákat, amelyekkel ez kezelhető, korábban nem tudták kigazdálkodni a családok, hogy a törlesztőjük a kétszeresére nőtt a devizahitel miatt. És persze az akkori Gyurcsány-kormánynak egy jól szervezett, nagy, egységes ellenzéke volt, a Fidesz. Kérdés, hogy a brüsszeli szankciókat kritizáló kormányzati álláspont mennyire lenne sikeres, ha már egy éve, folyamatosan létezne olyan ellennarratíva, amely azt mondja, az inflációról Orbán Viktor tehet.
– Érdemi ellenzéki ellennarratíva hiányában jelent érdemi belpolitikai veszélyt a kormányra az unióval való hadakozás?
M. D.: Attól még, mert nem jelenik meg egy olyan párt, ahova átmehetnének a választók, még látszik, hogy a 2022-es hárommilliós kormánypárti szavazóbázis csökkent. Ráadásul hiába nem érkeznek meg az uniós források, valahonnan finanszírozni kell például a pedagógusok fizetésemelését, amit megígértek. Sokan elfeledkeznek arról, hogy nemcsak a háború miatt nyert a Fidesz 2022-ben, hanem azért is, mert rengeteg pénzt szétosztott. Ha ez az anyagi eszköz nem marad meg a kezükben, az hiányozhat annak a 400–600 ezer embernek, akik legfőképpen a pénz miatt szavaztak rájuk.
R. G.: Bár van olyan érzésünk, hogy befagytak a pártpreferenciák, a régióban azt látjuk, ezek a viszonyok nagyon gyorsan tudnak változni. Teljesen új pártok képesek 10-20 százalékokat összeszedni hetek alatt, hasonlóra láttunk példát Szlovéniában, Bulgáriában és Lengyelországban is. Ha ezeket látja a magyar kormány, akkor tudja: attól, hogy – mondjuk – 2026 januárjában még jól fognak állni, lehet, hogy februárban alakul egy párt, amelyik összeszed 30 százalékot. Ezért a kormánynak nemcsak ideológiailag, de anyagilag is folyamatosan kezelnie kell a problémákat.
M. D.: Magyarországon egy ilyen hirtelen megjelenő, új kihívót gátolhat az, hogy először az ellenzéki pártokat kell legyőznie. Ez viszont ellenzéken belüli harchoz vezet, ami demobilizálhatja a kormánykritikus szavazókat – hasonló történt Márki-Zay Péterrel is.
R. G.: Márki-Zay megjelenése megnövelte az ellenzék népszerűségét, és 2021 őszén a közvélemény-kutatások szerint nem is voltak túl messze a kormánytól. Persze később nagyon kinyílt az olló a Fidesz javára, hiszen szétszedték a volt miniszterelnök-jelöltet a kormánypártok – aki maga is hozzájárult a bukásához. De ez a példa is azt mutatja, hogy egy új erő sikere Magyarországon sem lehetetlen, továbbá rávilágít arra is, hogy Márki-Zay Péter túl korán jött, mert volt idő őt ellehetetleníteni. Vagyis, ha most kezdene az ellenzék valakit felépíteni 2026-ra, a kormánynak bőven lenne ideje kitalálni, hogyan építsék fel ellene a kampányt.
– Térjünk át az egykor együttműködő hat ellenzéki pártra: mi az összbenyomásuk, ők hányast érdemelnek?
M. D.: Ez már inkább egy kettes.
R. G.: Az összeredményt nézve kettes, de egyes pártok nem állnak olyan rosszul.
– Kik?
R. G.: Egyes pártoknál látni stratégiákat, míg máshol egyáltalán nem. Például a DK-nál világos a stratégia: ők akarnak lenni az alternatíva, aki mögé szépen mindenki betagozódik, és ebben valamekkora előrelépést is tudtak tenni. A Momentumnál azt látom, ők teljesen háttérbe szorították azt, hogy intézményeket vagy aktivistahálózatot alakítsanak ki maguk körül, inkább valami teljesen új üzenetet szeretnének megfogalmazni – ez látszik Donáth Anna beszédeiből. Igaz, hogy ez az új dolog mi legyen, még nem találták ki, de az nem biztos, hogy baj, hiszen akkor a Fidesz azt már támadni tudná. Miközben a programon dolgoznak, olyan dolgokkal próbálják magukat láthatóvá tenni, mint a kordonbontás.
– És ez tényleg hoz nekik?
R. G.: Láthatóvá teszi, hogy a Momentum létezik, amíg az arculatukon dolgoznak. Hogy a jobbikosok mit csinálnak, az már nem olyan világos, ahogy az MSZP-nél vagy az LMP-nél sem. Aki ebben az időszakban meg szokott erősödni a bizonytalanok között, az a Kétfarkú Kutya Párt, de aztán ez a támogatottság a választásokon eddig mindig jelentősen csökkent. A Mi Hazánknál is van stratégia: ők láthatóan a falvakra és a kisebb településekre építenek. Visszatérve a DK-ra és a Momentumra: az eltérő stratégiáik ki is olthatják egymást, ha olyan a helyzet. Mindenkinek megvannak a belső céljai, és ezeket nem hangolják össze, miközben egyre több a politikai szereplő.
M. D.: A kordonbontással szkeptikus vagyok olyan szempontból, hogy hiába érvelnek azzal Hadházy Ákosék, hogy fontos a média helyzete, nem biztos, hogy ez tömegével megmozgatja a választókat. Ha valakit nem érdekel az M1, elkapcsol onnan, akit pedig ez bosszant, már eleve ellenzéki választó. A láthatóság csapdája az, hogy ez csak az ellenzéki mikrokozmoszban jelent láthatóságot, és kérdéses, hogy ezen túl tudnak-e nyúlni, vagy csak ugyanazt a tortát szeletelik újra. Az említett kutatásban az ellenzéki szavazók nagy része is azt mondta, hogy túl sok párt van.
– Az akkumulátorgyárak ügye mennyire lehet jó téma az ellenzéknek?
R. G.: Itt is az a probléma, hogy egymással versenyeznek a pártok, hogy ki tudja jobban ellenezni. Helyben ez nyilván egy nagyon fontos ügy, de hamis lenne olyan elvárásokat támasztani, hogy pár akkumulátorgyár miatt megváltozzanak az országos pártpreferenciák. Az ilyen ügyek – és egyébként a kordonbontás is – inkább arra jók, hogy néhány érdekelt emberből politikai aktivistát varázsoljanak, akikre később lehet építeni.
M. D.: Ennek a kérdésnek az önkormányzati választások szintjén lehet jelentősége helyben. Arra képes lehet az ellenzék, hogy valamilyen szakpolitikai engedményt kicsikarjon a kormányból a beruházások kapcsán, még ha emiatt nem is hoznak létre környezetvédelmi minisztériumot.
– Az olyan ügyeket miért nem tudja kiaknázni az ellenzék, mint a pedagógusok helyzete miatti elégedetlenség?
M. D.: Az, hogy a tüntetések széles társadalmi támogatottsággal bírjanak, ellentmondásban van azzal, hogy az ügynek politikai kiterjesztése legyen. A döntéshozó vagy azért győzhető meg, mert ha az ügy ellenzéki napirendre kerül, veszélyezteti az újraválasztását, vagy azért, mert az üggyel a saját tábora is szimpatizál, és emiatt csökken a támogatottsága. Ugyanakkor a fi deszes választó szimpátiája elvész, ha az ügy az ellenzéki napirend része lesz.
– És most még a Fidesz szavazói szimpatizálnak a tanárok ügyével?
M. D.: Szerintem ők azokat a követeléseket érzik legitimnek, hogy ne zsebpénzt kapjanak a tanárok, hanem rendes fizetést, azonban azt a kormánypártok is elismerik, hogy ez jogos igény, csak Brüsszel akadályozza. És már utóbbi is egy olyan gondolatmankó a saját tábornak, amivel azt tudják mutatni, hogy bennük megvan a jó szándék, csak külsőkörülmények akadályozzák őket. Ugyanakkor a megmozdulásokat jellemző rezsimkritikus lendület elviszi a mozgósítást egy olyan irányba, amivel a kormánypárti szavazók nem tudnak azonosulni. De valahogy ez a fajta aktivizmus az, ami képes megalapozni a visszafogottabb követelések legitimitását is. Mind a kettő kell ahhoz, hogy tovább lehessen vinni a bérharcot.
R. G.: Gyakori ellenzéki elvárás, hogy ha vannak tüntetések, miért nincs áttörés, de a világtörténelemben csak kevés olyan demonstráció volt, amely jelentősebb pártpreferencia-módosulást eredményezett. Pártpolitikai értelemben ezek a tüntetések azért jók, mert kialakulhatnak miniközösségek a résztvevőkből, akik később aktívabban részt vehetnek a politikában, vagyis egyfajta keltető lehet belőlük.
– És mennyire értékelhető sikeresnek a tiltakozás – amikor eleve meglévő súlyos oktatási problémákból indult ki –, amelyre a kormány rákontráz a státusztörvénnyel?
M. D.: Vannak elért eredmények, de nem mindegy, azokat hogy kommunikálják. Például azt lehet mondani, hogy emelkedni fognak a tanári bérek, és még fognak is, de közben a sajtó a státusztörvénynek azokat az elemeit emeli ki, amelyek épp nem előrelépésként érzékelhetők. A hallgatói és a pedagógusszervezetek is ki vannak szolgáltatva annak az ellenzéki választói elvárásnak, amely nagy sikert és tüntetéseket akar látni. Gyakran az ellenzéki választók is „rászállnak” a tüntetésekre, és azoknak az elvárása sokszor magasabb lesz, aki szolidaritást érez az üggyel, ám saját maga közvetlenül nem érintett a konfliktusban. Ezért a sajtóban megjelenősikerkritériumok is másmilyenek lesznek, mint amit az ágazati szereplők gondolhatnak.
R. G.: Valóban fontos a siker definíciója. 2006-ban a fő üzenet a „Gyurcsány takarodj!” volt, és akkor ilyen szempontból nem értek el sikert a tüntetések, csak jóval később. Például míg a Jobbik 2006-ban pici közösség volt, részben a demonstrációknak köszönhetően markáns politikai szereplő lett. Vagyis én nem mondanám, hogy sikertelenek a mostani tiltakozások, az pedig túl magas elvárás, hogy száz százalékban érjék el minden követelésüket.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 25. számának (június 23–29.) nyomtatott változata.
