A Magyar Békekör honlapján olvasható Facebook-bejegyzés.
Vlagyimir Putyin
A legutóbbi “direkt vonalon” megkérdezték, mit gondolok az ukrán-orosz viszonyról. Azt válaszoltam, hogy az oroszok és az ukránok egy nép, ketten egy egészet alkotnak. Ezeket a szavakat nem rövidtávú megfontolások vagy a jelenlegi politikai helyzet ihlették.
Már többször hangot adtam ennek a gondolatnak: szilárd meggyőződésem. Ezért szükségesnek érzem, hogy részletesen kifejtsem az álláspontomat, és szóljak a jelenlegi helyzetről is.
Mindenekelőtt szeretném hangsúlyozni, hogy szerintem az a fal, amely az utóbbi években emelkedett Oroszország és Ukrajna közé, és amely több részre oszt egy történelmileg és lelkileg összetartozó egységet, közös szerencsétlenségünk és tragédiánk fala. Ez a fal különböző időkben elkövetett hibáink következménye, és egységünk aláásására irányuló erőfeszítések eredménye is. A képlet már régóta ismerős: oszd meg és uralkodj! Nincs itt semmi új. A “nemzeti kérdés” kihasználása arra, hogy az emberek között viszályt szítsanak, és hogy egy nép különböző részeit egymás ellen uszítsák.
Hogy a jelent jobban megértsük, és hogy a jövőbe nézzünk, a történelmet kell először feldolgoznunk. Ebben a rövid írásban lehetetlen felidézni mindazt, ami ezer év alatt történt. Ehelyett néhány kulcsfontosságú eseményre szeretnék koncentrálni, amelyre fontos emlékezni, mind Oroszországban, mind Ukrajnában.
Az oroszok, az ukránok, és a beloruszok mind a Kijevi Rusz, Európa egykori legnagyobb államának leszármazottai. A szláv és más törzseket – Ladogától Novgorodig, és Pszkovtól Kijevig és Csernyigovig – összekapcsolta a nyelv (amelyet ma óorosznak hívunk), a gazdaság, a Rurik dinasztia hercegeinek uralma, és – a Rusz kikeresztelkedése után – az ortodox hit. Szt. Vlagyimir, aki Novgorod hercege és Kijev nagyhercege is volt egyben, az ortodox kereszténységet választotta, és ez a tény máig meghatározza egymáshoz való viszonyunkat.
A kijevi trón domináns volt a Kijevi Ruszon belül, a kilencedik század óta. Az Elmúlt idők krónikája megörökítette Oleg próféta szavait Kijevről: “legyen Kijev minden orosz város szülőanyja”.
Később, mint ahogy az minden más akkori európai állammal történt, a Kijevi Rusz központi hatalma meggyengült, elkezdett bomlani az egység. Ugyanakkor mind a nemesség, mind a nép a Ruszt tekintette közös területének, más szóval a hazájának. A széttöredezés felerősödött Batu Khan inváziója után, amikor rengeteg várost leromboltak, beleértve magát Kijevet is. A Rusz északkeleti része az Arany Hordák uralma alá került, még ha korlátolt szuverenitást élvezett is. A déli és a nyugati orosz területek nagy része a Litván Nagyfejeldelemség ellenőrzése alá került, amely a történelmi iratokban Litván-Orosz Nagyfejedelemségként is ismert.
A hercegek és “bojárok”, sokszor viszályban álltak egymással, máskor szövetségeket is kötöttek. A Volini Bobrok vajda és Algirdasz litván nagyfejedelem fiai, Polotszkij Andrej és Brjanszkij Dmitrij, a moszkvai nagyfejedelem, Dmitrij Ivanovics mellett harcoltak a kulikovói csatamezőn. Ugyanakkor Jogaila Litván Nagyfejedelem, Tver hercegnő fia, Mamaijjal vezette szövetségre a katonáit. Ez csak néhány fejezet közös, egyszersmind összetett történelmünkből.
Ami a legfontosabb, hogy a keleti és a nyugati orosz területeken az emberek egy közös nyelven beszéltek, és, hogy a vallásuk ortodox keresztény volt. A XV. század közepéig az egyház egységes maradt. A történelem következő fejezete alatt mind a litván, mind az orosz Rusz lehetett volna a Kijevi Rusz konszolidációjának központja. A történelem úgy hozta, hogy Moszkva lett az a központ, amely a régi orosz államiságot továbbvitte. A moszkvai hercegek – Alekszander Nyevszkij leszármazottai – lerázták a külföldi igát, és hozzáfogtak az orosz területek egyesítéséhez.
A Litván Nagyfejedelemség területén más folyamatok mentek végbe. A XIV. században Litvánia uralkodó elitje áttért a katolikus vallásra. A XVI. században megalapították a Lengyel-Litván Uniót. A lengyel katolikus nemesség földhöz és privilégiumokhoz jutott a Rusz területén. Az 1596-os Breszti Unió előírása szerint a nyugati Orosz Ortodox klérus egy része elismerte a pápát. A lengyelesítés és a latinosítás folyamata elkezdődött, az ortodox vallás visszaszorult.
Ebből következett, hogy a XVI. és a XVII. században a Dnyeper régióban az ortodox felszabadítási mozgalom megerősödött. Bohdan Hmelnickij hetman (vezér) élete hozta a változást. Támogatói autonómiáért küzdöttek a Lengyel-Litván Unión belül.
A Lengyel-Litván Unióhoz intézett 1649-es felhívásában a Zaporizzsjei Szics követelte, hogy az orosz ortodox népesség jogait tartsák tiszteletben, és hogy a kijevi vajda legyen orosz vagy görög ortodox vallású, és hogy ne üldözzék tovább Isten egyházát. Ezeket a követeléseket semmibe vették.
Bohdan Hmelnickij felhívást intézett Moszkvához, amit Zemszkij Szobor meg is hallgatott. 1653. október 1-én az orosz állam legfelsőbb képviselő testülete úgy döntött, hogy megsegíti hittársait, patronálják őket. 1654. januárjában a Perejaszlavi Tanács megerősítette ezt a döntést. Ezután Bohdan Hmelnickij moszkvai követei városok tucatjait látogatták meg, beleértve Kijevet. A városok népei hűséget esküdtek az orosz cárnak. A Lublini Unió érvénybe lépésekor ilyesmi nem történt.
1654-es levelében Bohdan Hmelnickij megköszönte Alekszej Mihajlovics cárnak, hogy “az egész Zaporizzsjei Sicset és a teljes orosz ortodox világot erős kézbe vette”. Ez azt jelentette, hogy a lengyel király és az orosz cár között a kozákok orosz ortodox népként definiálták magukat.
A hosszú háború alatt, mely Oroszország és a Lengyel-Litván Unió között dúlt, voltak olyan hetmanok, Bohdan Hmelnickij követői, akik leváltak Moszkváról, és olyan országok támogatását keresték, mint Svédország, Lengyelország, vagy Törökország. A nép számára viszont ez felszabadulásért folytatott küzdelem volt. A háború az 1667-es Andrusovi Fegyverszünettel ért véget. A Grzymułtowski Békeszerződés (az Örök Béke Szerződése) értelmében Oroszországhoz került Kijev, a Dnyeper folyó bal partján található területek, például a Poltava, Csernyigov vagy Zaporizzsje régiók. Az itt élők újraegyesültek az Orosz Ortodox néppel. Ezeket a területeket szokás Malorussziának (Kis Oroszországnak) nevezni.
Az “Ukrajna” elnevezés leginkább az óorosz “okraina” (határ) szóból ered, és a XII. századtól fogva az írott források ebben az értelemben is használták. Az “ukrán” szóval, az archívumok dokumentumai szerint, eredetileg a határőrökre utaltak.
A Dnyeper jobb partján, amely a Lengyel-Litván Unió alatt maradt, a régi rend visszaállt, és növekedett a társadalmi és vallási elnyomás. Ezzel ellentétben, a folyó bal partján elhelyezkedő területek, amelyek az egységes állam alá kerültek, gyors fejlődésnek indultak. A jobb partról tömegek költöztek át a bal partra. Támogatást kerestek azok között, akik ugyanazt a nyelvet beszélik, és ugyanazt a hitet gyakorolják.
A Nagy Északi Háború alatt, Svédország ellen, a malorossziai embereknek nem kellett választaniuk, hogy melyik oldalra állnak. A kozákoknak csak egy elenyésző része támogatta Mazepa felkelését. A nép tekintélyes része, rendtől és rangtól függetlenül, orosznak és ortodoxnak tekintette magát.
A nemesi családokból származó magas rangú kozák tisztek Oroszországban építették politikai, diplomáciai, vagy katonai karrierjüket. A Kijev-Mohila Akadémia növendékei vezető szerepet töltöttek be az egyház életében. Ez a Hetmanátusra is igaz volt – amely egy autonóm államforma volt különleges belső felépítéssel – később pedig az Orosz Birodalomra is. Kis-Oroszország sokat segített a nagy közös ország államiságának, kultúrájának, és a tudományos fejlődésének kialakításában. Részt vettek az Urál-hegység, Szibéria, a Kaukázus és a Távol-Kelet felfedezésében és fejlesztésében. A Szovjet éra alatt gyakran ukrán származású emberek töltötték be az egységes állam legmagasabb posztjait is. Nyikita Hruscsov és Leonyid Brezsnyev, akit a pártéletrajzuk erősen Ukrajnához köt, majdnem harminc évig vezették a Szovjetunió Kommunista Pártját.
A XVIII. század második felében az Oszmán Birodalom elleni háború után Oroszország bekebelezte a Krímet és a Fekete-tengeri területeket, melyeket ma Novorosszijának is szoktak nevezni. A területeket a különböző orosz provinciákból érkező emberek népesítették be. A Lengyel-Litván Unió feldarabolása után az Orosz Birodalom visszaszerezte a nyugati Óorosz földeket, Galícia és a Kárpátalja kivételével, amelyek az Osztrák (később Osztrák-Magyar) Birodalom részévé váltak.
A nyugati orosz területek egyesítése az egységes orosz állammal nem csupán a politikai és a diplomáciai döntések eredménye volt. Megalapozta az egységes hit, közös kulturális tradíciók, és – szeretném még egyszer hangsúlyozni – a nyelv hasonlósága. Már a XVII. század elején, Josyf Veljamin Rutszkij, aki a Görög-Katolikus Egyház hierarchája volt, Rómába írt levele szerint Moszkovia népe a Lengyel-Litván Unióban élő oroszokat testvéreinek hívta, és az írott nyelvük teljesen azonos volt, a hétköznapi nyelvek között voltak jelentéktelen különbségek. Analógiaként Róma és Bergamo lakosainak nyelvjárásához hasonlította. Mint tudjuk, Róma Olaszország középső, Bergamo pedig északi részén fekszik.
Az évszázados megosztottság, a külön államokban való lét természetesen nyelvi sajátosságokhoz vezetett, olykor helyi dialektusokhoz. A mindennapi nyelvjárások az irodalmi nyelvet gazdagították. Iván Kotljarevszkij, Grigorij Szkovoroda, vagy Tarasz
Sevcsenko komoly szerepet játszottak ebben. Az ő munkájuk közös kulturális örökségünk részét képezi. Tarasz Sevcsenko költeményeit ukránul írta, de prózai műveit főleg oroszul. A Poltavcsinában született Nyikolaj Gogol orosz patrióta művei ugyan oroszul íródtak, de hemzsegnek bennük a malorussziai közmondások és népi motívumok. Lehetne ezt az örökséget elosztani Oroszország és Ukrajna között? Miért kellene így tenni?
Az Orosz Birodalom dél-nyugati részei, Malorosszija, Novorosszija, és a Krím, etnikailag és vallásilag sokszínű entitásként fejlődtek. Krími tatárok, örmények, görögök, zsidók, karaiták, krimcsakok, bolgárok, lengyelek, szerbek, németek, és más népek éltek itt. Megőrizték a hitüket, tradícióikat, szokásaikat.
De nem akarom a dolgokat idealizálni. Tudjuk, hogy létezett egy Valujev utasítás (1863) és az Emsz Ukáz (1876), amely korlátozta a vallásos, szociális és politikai szövegek publikálását és behozatalát ukrán nyelven. De itt fontos a történelmi kontextust is figyelembe venni. Ezeket a döntéseket bizonyos, Lengyelországban történt drámai események váltották ki, amelyek az “ukrán kérdést” a lengyel nemzeti mozgalom érdekének megfelelően igyekeztek kihasználni. Hozzáteszem, a regényeket, ukrán verseket, és népdalokat továbbra is lehetett publikálni. Az Orosz Birodalmon, azaz a nagy orosz nemzeten belül Kis-Oroszország kulturális identitása fejlődött, és ez az új identitás összefogta Velikoruszt, Maloruszt, és Belaruszt.
Ugyanakkor, az ukrán nép, mint Oroszországtól különálló nemzet ideája táptalajra talált lengyel elit körökben, és valamennyire a malorusz értelmiség köreiben is. Mivel erre történelmi alap nem volt – nem is lehetett -, az egészet kitalált alapokra kellett helyezni, amelyek időnként olyan extrémek voltak, mint az az állítás, hogy az ukránok az igazi szlávok, viszont az oroszok, és a muszkoviták nem azok. Az ilyen típusú “hipotézisek” igen elterjedtek voltak az európai államok közötti rivalizálás során.
A XIX. sz. óta az Osztrák-Magyar hatalmi körök is rákaptak erre a narratívára, és felhasználták arra, hogy Galíciában kiegyensúlyozzák a lengyel nemzeti mozgalom térnyerését az azzal rivalizáló pro-muszkovita érzelmekkel. Az első világháború alatt Bécs komoly szerepet játszott az úgynevezett Ukrán Szics Puskásgyalogos Légió
létrehozásában. Azokat a galíciaiakat, akik az Ortodox Kereszténységgel és Oroszországgal szimpatizáltak, a thalerhofi vagy terezini koncentrációs táborokba zárták.
Az ezután következő események közül fontos az egyes európai birodalmak összeomlása, a polgárháború az egykori Orosz Birodalom területén, valamint a külföldi beavatkozások.
A Februári Forradalom után, 1917. márciusában, felállt a Központi Rada Kijevben, azzal a szándékkal, hogy a legfelsőbb hatalmi szerv szerepét töltse be. 1917. novemberében kikiáltotta az Ukrán Népköztársaságot, mint Oroszország részét.
1917. decemberében az Ukrán Népköztársaság képviselői Breszt-Litovszkba látogattak, ahol Szovjet-Oroszország tárgyalt Németországgal és szövetségeseivel. 1918. január 10-én az ukrán delegáció feje felolvasott egy iratot, amely deklarálta Ukrajna függetlenségét. Közvetlenül ezután a Központi Rada is kikáltotta Ukrajna függetlenségét.
Ez a függetlenség nem tartott sokáig. Néhány hét múlva a Rada képviselői külön szerződést kötöttek Németországgal és Ausztria-Magyarországgal. Ez a két ország akkoriban nagyon nehéz helyzetben volt, és szükségük volt az ukrán kenyérre és nyersanyagra. Hogy nagy mennyiségű nyersanyaghoz jussanak, engedélyt kaptak az Ukrán Népköztársaságtól arra, hogy katonákat és technikai személyzetet küldhessenek oda. Ezt később ürügyként használták ki arra, hogy megszállják Ukrajnát.
Azok, akik ma Ukrajnát külső erők kontrollja alá helyezték, jól tennék ha emlékeznének rá:, 1918-ban egy hasonló döntés végzetes következményekkel járt az akkori ukrán rezsimre nézve. A megszálló erők segítségével a Központi Radát feloszlatták, Hetman Pavlo Szkoropadszkijt ültették a hatalmi székbe, és az Ukrán Népköztársaság helyett kikiáltották az Ukrán Államot, ami német bábállam volt.
1918. novemberében, a Németországban és Ausztria-Magyarországon történt forradalmi eseményeket követően, Pavlo Szkoropadszkij, aki elvesztette a német katonai támogatást, más irányba fordult. Kijelentette, hogy “Ukrajna vezető szerepet vállal egy Pán-Orosz Föderánció létrehozásában”. Ehelyett viszont újra rezsimváltás következett, eljött az úgynevezett Direktorátus ideje.
1918. őszén ukrán nacionalisták kikiáltották a Nyugat-Ukrajnai Népköztársaságot, és 1919. januárban deklarálták az ország egyesítését az Ukrán Népköztársasággal. 1919. júliusában az ukrán erőket leverte a lengyel hadsereg és a Nyugat-Ukrajnai Népköztársaság lengyel uralom alá került.
1920. áprilisában Szimon Petljura, akit a mai Ukrajnában “hősként” tüntetnek fel, titkos tárgyalást folytatott az Ukrán Népköztársaság Direktorátusának nevében, s katonai támogatás fejében feladta Galícia és Nyugat-Volhínia területeit. 1920. májusában Petljuriták törtek Kijevre, lengyel katonai segítséggel. De nem maradtak sokáig. Már 1920. novemberében, egy Lengyel-Szovjet békekötés után, Petljura katonái megadták magukat ugyanazoknak a lengyel erőknek.
Az Ukrán Népköztársaság példája megmutatja, hogy a különböző kvázi-állam kezdeményezések, amelyek az akkori, polgárháború által feldúlt Orosz Birodalom területét jellemezték, és az általános zűrzavar, instabilitáshoz vezettek. A nacionalisták saját államokat akartak, míg a Fehér Oroszok az oszthatatlan Oroszországot támogatták.
Sok olyan köztársaság, amelyet a bolsevikok hoztak létre, nem akartak különválni Oroszországtól. Ennek ellenére sok helyen a bolsevik pártvezetők, különböző okokból, kivezették őket Szovjet-Oroszországból.
1918. elején kikiáltották Donyeck-Krivoj-Rog Szovjet Köztársaságot, amely kérte az egyesítést Szovjet-Oroszországgal. Ez a kezdeményezés falba ütközött. Amikor Lenin találkozott a köztársaság vezetőivel, ragaszkodott ahhoz, hogy Szovjet Ukrajna része legyen. 1918. március 15-én az Orosz Kommunista Párt Központi Bizottsága (a bolsevikok) elrendelte, hogy a Donyeck medencéből is küldjenek delegáltakat az Ukrán Szovjetek Kongresszusába, és állítsanak fel “egy ukrán kormányt” a kongresszus alatt. A Donyeck-Krivoj-Rog Szovjet Köztársaság területei Ukrajna dél-keleti részét képezték.
Az 1921-es Rigai Egyezmény alatt, amely az Orosz Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság között jött létre, az egykori Orosz Birodalom nyugati területei Lengyelországhoz kerültek. A két világháború között a lengyel kormány aktív betelepítésbe kezdett, hogy megváltoztassa a Keleti Határvidékek (lengyel neve annak a területnek amelyiket ma nyugat-Ukrajna, nyugat-Belarusz, és Litvánia bizonyos részei képeznek) etnikai arányait. A területeken kemény lengyelesítés folyt, a helyi kultúrákat és hagyományokat elfojtották. Később, a második világháború alatt, a radikális ukrán nacionalisták ezt használták ki ürügyként arra, hogy terrorkampányt folytassanak a lengyelek, a zsidók és az oroszok ellen.
1922-ben, amikor létrejött a Szovjetunió, amelynek az Ukrán Szocialista Köztársaság alapító tagja volt, a bolsevik vezetők közötti heves vita után megvalósították Lenin tervét, felállítottak egy olyan föderációt, amelyben a különböző köztársaságokat egyenlőként kezelték. A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségét kikiáltó szövege tartalmazta a köztársaságok unióból való kiválási jogát, később pedig, 1924-ben, ez a jog a Szovjetunió Alkotmányába is bekerült. Ezzel a szerzők az állam alapjaiba veszélyes időzített bombát helyeztek el, amely nyomban fel is robbant, amint a Szovjetunió Kommunista Pártjának vezető szerepe által garantált biztonsági mechanizmusok meggyengültek. A “szuverenitások parádéja” következett. 1991. december 8-án aláírták az úgynevezett Belovezs Egyezményt, amely létrehozta a Független Államok Közösségét (FÁK), és deklarálta, hogy a “Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége, mint nemzetközi jogi fogalom és geopolitikai valóság többé nem létezik”. Egyébként Ukrajna az 1993-ban elfogadott FÁK chartát soha nem írta alá.
Az 1920-as és 30-as években a bolsevikok aktívan támogatták a “lokalizációs politikát”, ami az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságban ukranizálást jelentett. E politika részeként, és a Szovjet hatalmi elit közötti konszenzusnak köszönhetően, Mihail Grusevszkij, a Központi Rada egykori vezetője, és az ukrán nacionalizmus ideológusa, aki egykor Ausztria-Magyarország támogatását élvezte, visszatért az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságba, és a Tudományos Akadémia tagjává választották.
A lokalizációs politika jelentős szerepet játszott az ukrán kultúra,nyelv, és identitás megszilárdításában és fejlődésében. Ugyanakkor, az úgynevezett orosz nagyhatalmi sovinizmus elleni küzdelem ürügyén az ukranizálást gyakran olyan emberekre is ráerőltették, akik nem tekintették magukat ukránnak. A szovjet nemzetpolitika állami szintű támogatást nyújtott három különálló szláv nemzetnek: az orosznak, az ukránnak, és a belarusznak, ahelyett, hogy a három részre oszló nagy orosz nemzetnek, a Velikorusznak, a Malorusznak és a Belorusznak nyújtott volna hasonló támogatást.
1939-ben a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége visszaszerezte azokat a területeket, amelyeket korábban Lengyelország bekebelezett. Ezeknek nagy részéből keletkezett Szovjet Ukrajna. 1940-ben az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság bekebelezte Besszarábia egy részét és Bukovinát, amelyet 1918-ban Románia foglalt el. 1948-ban a Fekete tengeri Zmejnij-sziget (Kigyó-sziget) Ukrajna része lett. 1954-ben az Orosz Szovjet Föderatív Szocialista Köztársasághoz tartozó Krímet is az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságnak adták, ezzel súlyosan megszegve az akkori törvényeket.
Néhány szót ejtenék Kárpát-Ruténiáról is, amely Csehszlovákia része lett Ausztria-Magyarország felosztása után. Ezen a területen nagyrészt ruszinok éltek. Erről ma már kevés szó esik, de Kárpátalja szovjet felszabadítása után e terület Ortodox népességének kongresszusa arra szavazott, hogy Kárpát-Ruténia az Orosz Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság része legyen, illetve külön köztársaság a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségén belül. Ezt a választást semmibe vették. 1945 nyarán megtörtént Kárpát-Ruténia történelmi újraegyesítése “az ősi anyafölddel, Ukrajnával”, ahogy azt akkor a Pravda írta.
Látható, hogy a modern Ukrajna teljes mértékben a szovjet éra terméke. Tudjuk és jól emlékszünk arra, hogy nagy Ukrajna nagy részben a történelmi Oroszország területein alakult ki. Hogy erről megbizonyosodjunk, elég ránézni a XVII. században újraegyesült földek határaira, és összehasonlítani az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasággal, amikor az kivált a Szovjetunióból.
A bolsevikok szociális kísérleteik kiapadhatatlan forrásainak tekintették az oroszokat. Olyan világforradalomról álmodoztak, amely eltörölné az országhatárokat. Ezért voltak olyan nagylelkűek, amikor határokat rajzoltak, vagy területeket ajándékoztak. Ma már nem fontos, mi volt a bolsevikok ideológiai motivációja, amikor országunkból darabokat vágtak le. Lehet vitatkozni a részleteken, a hátteren, a logisztikán, amely a döntések mögött meghúzódott. De egy tény kristálytiszta: Oroszországtól raboltak.
Amikor ezen a cikken dolgoztam, olyan open-source dokumentumokat használtam, amelyek jól ismert tényeket tartalmaznak. Nem merítettem titkos forrásokból. A modern Ukrajna vezetői és külföldi “patrónusai” inkább semmibe veszik ezeket a tényeket. Viszont egyetlen alkalmat sem szalasztanak el, hogy odahaza és külföldön elítéljék “a Szovjet rezsim bűneit”. Ilyenkor olyan eseményeket sorakoztatnak fel, amelyeknek semmi közük sincs a Szovjetunió Kommunista Pártjához, sem a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségéhez, még kevésbé a modern Oroszországhoz. Ugyanakkor egyikük sem tekinti bűnnek a bolsevikok arra irányuló törekvését, hogy Oroszország történelmi területeit elválasszák Oroszországtól. Tudjuk, miért viselkednek így. Azért, mert Oroszország gyengítése erénynek számít rosszakaróink körében.
A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségén belül a köztársaságok közötti határokat senki sem tekintette államhatárnak. Névleges határok voltak, amelyek egy olyan országon belül léteztek, amely föderatív jellege ellenére igen központosított volt. Ezt a Szovjetunió Kommunista Pártjának vezető szerepe garantálta. De 1991-ben ezek a területek, és ami még fontosabb, az ott élő emberek, egy nap alatt egy másik országban találták magukat, úgy, hogy elválasztották őket történelmi hazájuktól.
Mit lehet erről mondani? A dolgok változnak, s ez alól az országok és a közösségek sem képeznek kivételt. Arra is van példa, hogy egy nemzetnek egy adott része, a fejlődése során, különböző okok és történelmi körülmények eredményeképpen, egyszer csak öntudatára ébred, mint külön független nemzet. Mihez kezdjünk ezzel? Csak egy válasz van rá, a tisztelet!
Saját államot akarsz alapítani? Légy üdvözölve! De melyek a játékszabályok? Hadd emlékezzek vissza az új Oroszország egyik prominens politikusának, Anatolij Szobcsaknak, Szentpétervár polgármesterének összefoglalójára. Ő, mint jogi szakértő abban hitt, hogy minden döntésnek törvényesnek kell lennie. Ő így vélekedett: a Szovjetunió alapító köztársaságainak vissza kell térniük a Szovjetunióba való belépés előtti határaik közé, amikor felbontották az 1922-es egyezményt, A Szovjet időkben történt területi gyarapodásaik most már tárgyalási alapot képeznek, hiszen jogi alapjukat visszavonták.
Vagyis, ha elmész, csak azt vidd magaddal, amit magaddal hoztál. Ezt nehéz lenne cáfolni. Még azt is hozzátenném, hogy a bolsevikok már a Szovjetunió előtt is elkezdték átrajzolni a határokat, és ezzel a területeket saját ízlésük szerint manipulálták, semmibe véve az emberek véleményét.
Az Orosz Föderáció elfogadta az új geopolitikai valóságot. S nemcsak elfogadta, hanem segített is Ukrajnának, hogy megálljon, mint független ország. Az 1990-es években, azokban a nehéz időkben, sok támogatást nyújtottunk Ukrajnának. Bármilyen “politikai számítást” végez Ukrajna, tény, hogy 1991-től 2003-ig Ukrajna bevétele 82 milliárd dollárnak felelt meg, jelenleg viszont azzal a 1,5 milliárd dollárral kell beérnie, amit az európai gáztranzitért kap. Ha Oroszország és Ukrajna között megmaradtak volna a gazdasági kapcsolatok, Ukrajna bevétele ma több tízmilliárd dollárral nagyobb lenne.
Ukrajna és Oroszország évszázadokon át egy gazdasági rendszerként fejlődött. Az együttműködés, ami harminc évvel ezelőtt létezett, példaként szolgálhatna az Európai Uniónak. Természetes és egymást kiegészítő gazdasági partnerek vagyunk. Egy ilyen közeli viszony erősítheti mindkét ország versenyképességét és potenciálját. A múltban Ukrajna komoly potenciállal rendelkezett: olyanokkal, mint a gáz transzport rendszer, a fejlett hajógyártás, a repülőgépipar, a rakétatervezés és más gépgyártás, továbbá ott működött több világszínvonalú tudományos és műszaki egyetem. Amikor Ukrajna kikiáltotta függetlenségét, a vezetők azt ígérték, hogy erre a hagyatékra alapozva, Ukrajna gazdasága vezető szerephez jut, és életszínvonala Európa élvonalába fog tartozni.
Ma, az olyan hi-tech ipari óriások, amelyek egykor Ukrajna büszkeségének számítottak, süllyedőben vannak. Az ipari termelés 42 százalékkal csökkent egy évtized alatt. Az ipar leépítésének mértéke, és az általános gazdasági visszaesés látható Ukrajna áramtermelésében is, amely harminc év alatt a felére csökkent. Végül, IMF jelentések szerint, 2019-ben, a koronavírus járvány kitörése előtt, Ukrajna egy főre eső bruttó nemzeti terméke (GDP) 4000 dollár alá süllyedt. Ez kevesebb, mint az Albán Köztársaságé, a Moldovai Köztársaságé, vagy az el nem ismert Koszovóé. Jelenleg Ukrajna Európa legszegényebb országa.
Kié a felelősség ezért? Az ukrán népé? Biztosan nem. Az ukrán vezetők voltak azok, akik elpazarolták több generáció vívmányait. Tudjuk, hogy az ukrán emberek tehetségesek és sokat dolgoznak. Megvan a kitartásuk és határozottságuk ahhoz, hogy sikereket érjenek el. Ezek a tulajdonságaik, továbbá nyíltságuk, belülről fakadó optimizmusuk, és vendégszeretetük változatlan. Máig is több millió ukrán ember barátságos és kedves érzelmekkel viseltet Oroszország iránt, ahogy mi is Ukrajna iránt.
2014-ig egyezmények és közös kezdeményezések százai segítették elő a gazdasági, üzleti, és kulturális kapcsolatok fejlődését, valamint, hogy együtt kezeljünk bizonyos szociális és környezetvédelmi problémákat. Ezek érezhető előnnyel jártak mind az oroszok, mind az ukránok számára. Ez a legfontosabb. Eddig a pontig minden, hangsúlyozom, minden ukrán vezetővel gyümölcsöző kapcsolatunk volt.
A 2014-es kijevi események után, azzal a feladattal bíztam meg az orosz kormányt, hogy tárja fel, milyen lehetőség van arra, hogy megőrizzük gazdasági kapcsolatainkat a megfelelő minisztériumokon és ügynökségeken keresztül. A baj az, hogy ez a szándék máig sem kölcsönös. Ennek ellenére Oroszország ma is Ukrajna első három kereskedelmi partnere között szerepel, és ukránok százezrei jönnek Oroszországba dolgozni. Akik így tesznek, barátságos fogadtatásban és támogatásban részesülnek. Ilyen az “agresszor állam”.
Amikor a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége összeomlott, sok orosz és ukrán ember úgy gondolta, hogy a közös kulturális, spirituális, és gazdasági kapcsolatok túlélik ezt, mint ahogyan népeink mély egysége is. De az események, eleinte fokozatosan, majd jóval gyorsabban, teljesen más irányt vettek.
Lényegében az ukrán uralkodó elit azzal igazolta országának függetlenségét, hogy letagadta a múltat, kivéve a határkérdéseket. Mítoszokat kreáltak, átírták a történelmet, kitörölték azokat a dolgokat, amelyek összekötöttek minket, és megszállásként utaltak arra az időszakra, amikor Ukrajna az Orosz Birodalom vagy a Szovjetunió része volt. A közös tragédiát, az 1930-as években történt kollektivizálást és éhínséget az ukrán nép ellen elkövetett népirtásnak nyilvánították.
A radikálisok és a neo-nácik egyre arcátlanabbul fejezték ki ambícióikat. Élvezték a hivatalos kormány elit és a helyi oligarchák támogatását, akik kirabolták az ukrán népet, és a lopott pénzt nyugati bankokba tették. Hogy vagyonukat megtartsák, készek voltak eladni a hazájukat. Ehhez hozzáadódik az állami intézmények következetes hatástalansága, és egy olyan beállítottság, amely megengedte, hogy Ukrajnát túszul ejtse egy idegen geopolitikai akarat.
Emlékszem, az USA és az EU már jóval 2014. előtt szisztematikus és következetes nyomás alá helyezte Ukrajnát, hogy korlátozza gazdasági együttműködését Oroszországgal. Mint Ukrajna legnagyobb kereskedelmi partnere, azt javasoltuk, hogy ezeket a kérdéseket egy Ukrajna-Oroszország-EU közötti kooperatív formátumban tárgyaljuk meg. De minden alkalommal azt mondták nekünk, hogy Oroszországnak nincs ehhez semmi köze, mert csak az EU-ra és Ukrajnára tartozik. De facto, a nyugati országok visszautasították Oroszország felhívását a párbeszédre.
Ukrajna lépésről lépésre olyan geopolitikai játék közepén találta magát, amelynek az volt a célja, hogy ék legyen Európa és Oroszország között, egyfajta ugródeszka Oroszország ellen. Elkerülhetetlen volt, hogy előálljon az a helyzet, amelyben többé már nem volt elég azt mondani, hogy “Ukrajna nem Oroszország”, hanem eljött helyette az “orosz-ellenesség”, amit mi sohasem fogunk elfogadni.
Eme törekvés szószólói az egykori lengyel-osztrák ideológusok aknamunkájából indultak ki. Ennek célja egy “Moszkva-ellenes Oroszország” kialakítása volt. Nehogy bárki elhiggye, hogy itt az ukrán nemzet érdekéről lenne szó! A Lengyel-Litván Uniónak nem volt soha szüksége ukrán kultúrára, sem kozák autonómiára. Az Osztrák-Magyar monarchia idején az orosz történelmi területeket kegyetlenül kizsákmányolták, pedig ezek voltak a legszegényebb területek. A náciknak, akiket segítettek olyan kollaborátorok mint az OUN-UPA, nem Ukrajnára volt szükségük, hanem élettérre, az ária uralkodóknak pedig szláv rabszolgákra.
Az ukrán emberek érdekei 2014 februárjában sem számítottak. A legitim elégedetlenséget, amit a mélyülő társadalmi és gazdasági problémák, tévedések, következetlen intézkedések okoztak, cinikusan kihasználták. A nyugati országok beavatkoztak Ukrajna belügyeibe, és puccsot támogattak. A radikális nacionalista mozgalmak játszották a faltörő kos szerepét. Szlogenjeik, ideológiájuk, és agresszív russzofóbiájuk ma már Ukrajna állami szintre emelt politikájának része.
Minden, ami összekötött, ma támadás alatt áll. Először is az orosz nyelv. Hadd emlékeztessek rá, hogy a “Majdan”-kormány először a nyelvtörvényen próbált változtatni. Ezután következett a “hatalom megtisztítása” törvény, egy olyan oktatási törvény, amely az orosz nyelvet száműzte a teljes oktatásból.
Legutóbb, ez év májusában, a jelenlegi elnök egy “őshonos népekkel” kapcsolatos törvényt terjesztett a Rada elé. Ez a törvény csak olyan népeket ismert el őshonosnak, amelyek olyan etnikai kisebbségeket alkotnak, amelyeknek nincs anyaállamuk Ukrajnán kívül. A törvény átment. A széthúzás új magvait vetették el. És ez egy olyan országban történik amely, mint már említettem, igen komplex területi, nemzeti, és nyelvi összetételét, valamint kialakulásának történelmét tekintve.
Lehetséges érv a következő: ha egyetlen nagy nemzetről van szó, egy háromtagú nemzetről, akkor miért fontos, hogy minek tartják magukat az egyes emberek, orosznak, ukránnak, vagy belarusznak? Ezzel teljes mértékben egyetértek. Különösen mert a nemzetiség meghatározása, különösen a vegyes családok esetében, minden egyén személyes joga, mindenki szabadon választhat.
De Ukrajna mai helyzete teljesen más, mert itt egy erőszakos identitásváltásról van szó. A legaljasabb dolog az egészben az, hogy az Ukrajnában élő oroszokat arra kényszerítik, hogy tagadják meg a gyökereiket, őseik generációit, és higgyék el, hogy Oroszország az ellenségük. Nem túlzás azt mondani, hogy az erőszakos asszimiláció útja, egy olyan etnikailag homogén ukrán állam felállítása, amely agresszív Oroszországgal szemben. Ez ahhoz hasonló, mintha tömegpusztító fegyvert vetnének be ellenünk. Hiszen az ukránok és az oroszok eme erőszakos és mesterséges megosztása miatt az orosz emberek létszáma százezrekkel vagy milliókkal csökkenhet.
Spirituális egységünk is támadás alatt áll. Ahogy az a Litván Nagyhercegség alatt történt, ma is egy új egyházat alapítottak. A világi hatalom nem is rejti véka alá szándékát, beavatkozott az egyház életébe, szakadást idézett elő, templomokat koboztak el, papokat és szerzeteseket vertek meg. Elutasítják még azt a kiterjedt autonómiát is, amelyet az Ukrán Ortodox Egyház élvez, miközben fenntartja a spirituális egységét a Moszkvai Patriarchátussal. Mindenáron le akarják rombolni közösségünk prominens és századokra visszanyúló szimbólumát.
Szerintem szükség van arra, hogy Ukrajna az ENSZ-ben következetesen szavazzon a nácizmus magasztalása ellen. Jelenleg is előfordulnak, a helyi karhatalom védelme alatt, olyan felvonulások és fáklyás menetek, amelyek az SS egység háborús bűnöseit éltetik. Hősként tartják nyilván azt a Mazepát, aki mindenkit elárult, azt a Petljurát, aki a lengyel támogatást ukrán területekkel hálálta meg, és Banderát, aki a nácikkal kollaborált. A jelenlegi hatalom mindent megtesz, hogy a fiatal generációk emlékezetéből kiradírozza az igazi hazafiakat és győzteseket, akik mindig Ukrajna büszkeségei voltak.
Ki akarják törölni azoknak az ukránoknak az emlékét, akik a Vörös Hadseregben, a partizán egységekben küzdöttek, és a Nagy Honvédő Háborúban, ebben az igazi védelmi háborúban védték hazájukat, nagy anyaföldjüket. Kétezer ilyen katonát tüntettek ki a Szovjetunió Hőse érdemrenddel. Köztük a legendás pilótát, Ivan Kozsedubot, Ludmila Pavlicsenkót, a bátor mesterlövészt, Ogyessza és Szevasztopol védelmezőjét, és a kitűnő gerillaparancsnokot Szidor Kovpakot. Ez a legyőzhetetlen nemzedék értünk küzdött, ezek az emberek az életüket adták a jövőnkért. Elfelejteni ezt annyi, mint elárulni nagyapáinkat, apáinkat és anyáinkat.
Az oroszellenes tervet ukránok milliói utasították vissza. Krím népe és Szevasztopol polgárai választottak. És a délkeleti területeken élők is megpróbálták megvédeni álláspontjukat. Ennek ellenére mindegyiküket, beleértve a gyerekeket, szeparatistának és terroristának bélyegezték meg. Etnikai tisztogatással fenyegetik őket. A Donyeck és Luganszk lakosai fegyvert fogtak, hogy megvédjék hazájukat, nyelvüket és életüket. Volt más választásuk az ukrán városokban történt zavargások, és a 2014. május 2-i odesszai tragédia után? Ahol ukrán neonácik élve égettek el embereket, azaz új Katinyt rendeztek? Bandera követői készen álltak ugyanilyen merényletekre a Krímben, Szevasztopolban, Donyeckben és Luganszkban is. Ma sem adták fel terveiket. Csak a pillanatra várnak. De az nem fog eljönni!
A puccs és az utána következő hatalmi intézkedések új konfrontációt provokáltak, és polgárháborúhoz vezettek. Az ENSZ emberjogi megbízottja szerint a donbasszi konfliktus áldozatainak száma meghaladja a 13.000-et. Köztük idősek és gyerekek. Ezek pótolhatatlan veszteségek.
Oroszország mindent megtett, hogy a testvérháborút elkerüljék. A Minszki Egyezmény célja a Donbasz-konfliktus békés rendezése volt. Meggyőződésem, hogy még mindig nincs más alternatíva. Még senki sem vonta vissza a minszki intézkedéseket, vagy a Normandiai formátum idevágó állításait támogató aláírását. Senki sem kezdeményezte, hogy helyezzék hatályon kívül az ENSZ Biztonsági Tanácsának 2015. február 17-i határozatát.
Hivatalos tárgyalásokon, különösen akkor, amikor a nyugati partnerek visszafogják Ukrajnát, Ukrajna azt állítja, hogy “teljes mértékben betartja” a Minszki Egyezményt. Valójában viszont “elfogadhatatlannak” tartja. Soha nem tárgyalnak a Donbasz különleges státuszáról vagy az ott élő emberek biztonságáról. Inkább a “külső agresszió áldozatának” szerepében tetszelegnek, és gyűlöletet szítanak az oroszok ellen. Véres provokációkat szerveznek a Donbaszban. Röviden, a külső patrónusoknak és főnököknek akarnak tetszeni.
Úgy tűnik, legalább is én ezt egyre inkább így látom, Kijevnek nincs szüksége a Donbaszra. Miért? Először is, mert az ott élők sohasem fogják elfogadni azt a rendet, amit rájuk próbáltak erőszakolni blokádokkal és fenyegetésekkel. Másodszor, mert a Minszk-1 és Minszk-2 egyezmény, amely valós lehetőséget nyújt arra, hogy Ukrajna területi egységét úgy állítsák helyre, hogy Ukrajna megegyezik a Luganszki és Donyecki Népköztársaságokkal Oroszország, Németország, és Franciaország közvetítésével, teljesen ellentmond az orosz-ellenes terv logikájának. Az orosz-ellenes terv fenntartásához szükséges a belső és a külső ellenségkép. Hozzáteszem, ehhez a nyugati hatalmak védelmet nyújtanak, és egyben irányítják is.
Ez az, ami valójában történik. Az ukrán társadalomban a félelem légkörét szítják, agresszív retorikával, neo-nácikkal, és az ország militarizálásával. Nemcsak a függetlenség teljes hiányának vagyunk a szemtanúi, hanem a közvetlen külföldi ellenőrzésnek is, beleértve az ukrán karhatalom, biztonsági szolgálatok, és a hadsereg ellenőrzését külföldi tanácsadók révén, Ukrajna területének katonai “fejlesztését”, valamint a NATO infrastruktúra kiépítését. Nem véletlen, hogy az „őshonos nemzetekről” szóló előbb említett méltatlan törvény csak egy nagyszabású ukrajnai NATO hadgyakorlat közepette születhetett meg.
A fentiekkel álcázzák azt a tényt, hogy közben teljesen felszámolják Ukrajna gazdasági függetlenségét, és kizsákmányolják természeti kincseit. Már nincs messze a termőföldek eladása, és nem tudni, kik fogják felvásárolni. Időnként Ukrajna részesül pénzügyi támogatásokban, kölcsönök formájában, de mindig olyan feltételekkel, amelyek a nyugati cégek érdekében állnak. Ki fogja visszafizetni a felhalmozott adósságot? Úgy látszik, ez nem csak a mai ukrán generáció feladata lesz, hanem gyermekeiké, unokáiké, és dédunokáiké is.
Az Oroszország-ellenes projekt nyugati forgatókönyvírói úgy állították fel az ukrán politikai rendszert, hogy a parlament tagjai és a miniszterek változhatnak ugyan, de az Oroszországtól való elkülönülés és az Oroszországgal szembeni ellenségesség állandó legyen. A béke volt a jelenlegi államelnök kampányszlogenje. Ezért választották meg. Bebizonyosodott, hogy az ígéret hazugság. Semmi sem változott. Bizonyos dolgokban Ukrajna, azon belül a Donbasz helyzete még rosszabbodott is.
Az orosz-ellenes tervben nincs helye sem szuverén Ukrajnának, sem azoknak az erőknek, amelyek Ukrajna valódi függetlenségét próbálják megvédeni. Azokat, akik az ukrán társadalom megbékélését, párbeszédet, vagy kiutat keresnek a jelenlegi helyzetből, nyomban „orosz ügynöknek” bélyegzik meg.
Sok ukrajnai számára elfogadhatatlan az Oroszország-ellenes projekt. Több millió ilyen emberről van szó. De ők nem jutnak szóhoz. Elvesztették a törvényes lehetőséget, hogy megvédjék álláspontjukat. Megfélemlítik és elnémítják őket. Nem csak üldözik őket meggyőződésük, kimondott szavaik, vagy véleményük nyílt hangoztatása miatt, hanem meg is ölik őket. És gyilkosaikat senki sem bünteti meg.
Ma Ukrajnában az a “jó” hazafi, aki gyűlöli Oroszországot. A teljes ukrán államiságot erre az ideára akarják felépíteni. Az gyűlölet és a düh, ahogy azt a világtörténelem többször bizonyította, nem valami szilárd alapja a szuverenitásnak, telis-tele kockázattal és sötét következményekkel.
Az Oroszország-ellenes terv fortélyai mind világosak számunkra. Sohasem fogjuk megengedni, hogy Oroszország ellen használják fel történelmi területeinket és a hozzánk közel élő embereket. Azoknak, akik ezzel próbálkoznak, azt szeretném mondani, hogy ezzel a saját országukat fogják lerombolni.
A jelenlegi ukrán vezetés a nyugati modellt tartja ideálisnak. Azt, ahogyan Németország és Ausztria, vagy Kanada és az USA egymás mellett él. Hasonlóak az etnikai arányok, a kultúra, megegyezik a nyelv, mégis szuverén államok maradnak, saját érdekeiket és saját külpolitikájukat követik. De ez nem tartja vissza őket a szoros integrálódástól. Határaik ma már sokszor átlátszóak. Amikor az állampolgárok átlépik őket, ugyanúgy otthon érzik magukat. Családokat alapítanak, üzletelnek. Ugyanez igaz ukránok millióira is, akik Oroszországban élnek. Mi magunkhoz nagyon közel állónak tekintjük őket.
Oroszország nyitott a párbeszédre Ukrajnával, készek vagyunk a legösszetettebb kérdésekről is tárgyalni. De fontos megértenünk, hogy partnerünknek saját nemzeti érdekeit kell védenie, nem pedig valaki másét kiszolgálnia. Ukrajna nem lehet eszköz valaki másnak a kezében egy ellenünk irányuló harcban.
Tiszteletben tartjuk Ukrajna nyelvét és hagyományait. Tiszteletben tartjuk Ukrajna arra irányuló törekvését, hogy szabad, biztonságos, és gazdag legyen.
Bízom benne, hogy Ukrajna szuverenitása csak az Oroszországgal való partneri viszony keretei között lehetséges. Spirituális, emberi, és civilizációs kötelékeink évszázadokra nyúlnak vissza, közös forrásokból erednek, és a közös kihívások, vívmányok és győzelmek erősítik őket. Testvériségünk apáról fiúra szállt. Benne van a modern orosz és ukrán nemzetek szívében és emlékezetében, a vérben, ami családjaink millióit egyesíti. Együtt mindig erősebbek és sikeresebbek voltunk, és mindig erősebbek és sikeresebbek leszünk. Mi egy nép vagyunk.
Lehet, hogy egyesek ma ellenszenvvel fogadják ezeket a szavakat. Több értelmezésük is létezik. De sok ember meg fogja hallgatni. Én azt mondom: Oroszország soha nem lesz ukrán-ellenes. Az, hogy Ukrajna milyen lesz, arról Ukrajna állampolgárai döntsenek!
Forrás: Újnépszabadság
Kiemelt kép: Kijevi Rusz fejedelemség
