Földváry Gergely
Pestbuda.hu
Tombol a kánikula Budapest utcáin, és egyre forróbb napok köszöntenek ránk. E szokatlanul meleg időszakban minduntalan a felfrissülés lehetőségeire gondolunk, na és a hűtésre, a jég jótékony hatására. A múlt században a budapesti utcák egyik jellegzetes figurája volt a jegesember, aki az élelmiszerek hűtéséhez, a jégvermek feltöltéséhez szállította, és igény szerinti méretre darabolta a hatalmas jégtömböket. Jóval az első hűtőszekrények megjelenése után, még az 1950–1960-as években is járták a jegesek Pest és Buda utcáit, miként ezt a korabeli fényképek is tanúsítják.
Ma már természetesnek vesszük, hogy ha kinyitjuk a hűtőszekrényt, akkor hideg frissítőt tudunk fogyasztani belőle, de ez nem volt mindig így. Régen a jeget igen nehéz munkával „bányászták” ki a jegesemberek, hogy aztán rudakban cipelve hordják szét az értékes portékát a város utcáin. A hűtés igénye valószínűleg közel egyidős az emberiséggel. A természetes jeget és a havat már az ókori civilizációk is használták hűtésre, és nemegyszer hosszú hajóutakat vagy szárazföldi kereskedelmi utakat is bejártak ezek a jelentős jégszállítmányok, hogy a magasabb hegyekből a melegebb, szárazabb területekre is eljussanak.
Jégeladás az 1890-es években (Fotó: BVE Soroksári Grassalkovich Köre)
Manapság megszoktuk, hogy az italokat és a romlandó ételeket a hűtőszekrényből vagy a mélyhűtőből vesszük elő. Mivel azonban a hűtők csak az 1930-as évektől kezdtek megjelenni, a romlandó áruk hidegen tartása nehéz feladat volt, és külön helyiséget igényelt. Ezek voltak az úgynevezett jégvermek, amelyben a becsesebb ételeket és italokat tartották a tulajdonosok.
A jégvermek már az ókorban megjelentek, és egészen az 1930-as évekig használták őket Budán és Pesten is. A jégverem tulajdonképpen egy földbe ásott, téglával vagy kővel kirakott, szalmával bélelt széles gödör volt. Föléje vagy melléje építettek egy fából ácsolt emelvényt, ami apró ajtóval volt ellátva. Ezt a gödröt töltötték meg jéggel, így a fölötte és körülötte lévő részen az ételek hűtése biztosított volt. Ezt az emléket őrzi mind a mai napig a Jégverem utca neve Budán.
Jégszolgálat az 1900-as években Budán és Pesten
A jégvermek és a jégkamrák már a török időkben is sokszor a közjó érdekeit szolgálták, amiről 1935-ben így írt Pásztor Mihály: „jéggel hűtött ciszternákat állított fel, nyáron át pedig a város nyilvános jégverméből felekezeti és nemzetiségi különbség nélkül ingyen jeget osztottak ki a lakosság között. Marsigli beszéli, hogy a várkapuk mellett külön jéggel hűtött víztartók állottak, melyből az utcán járó-kelő törökök, zsidók és keresztények egyaránt – ha megszomjaztak – ingyen kaptak jégbehűtött vizet.” A jégvermeket leginkább a téli hónapokban a környező folyókról, tavakról vágott jégtömbökkel töltötték meg. Ha vastagra hízott a jég, akkor kezdték el felvágni és a jegesek rudakban szállították ki, hatalmas szekereken, később akár teherautókon is, mivel a vizesekkel ellentétben a jegesek munkájára még az 1960-as években is igény volt.
Csákánnyal vágják és rakják a jégtömböket a Jégértékesítő Vállalat teherautójára a kőbányai jeges pincében dolgozó munkások – 530 vagon jég. Fényes Tamás felvétele, 1966
A jegesemberek szorgosan járták Budát és Pestet egyaránt, de a piacokon és nagyobb tereken is sokan sorban álltak a jégért. A Lehel piacon még az 1950-es évek végén is jelentős tömeg alakult ki a jeges körül.
Természetesen itt is próbáltak ügyeskedni az emberek, mivel többször beszámolnak róla a hatóságok, hogy a jegesek nagy százalékban használnak hibás vagy megbuherált mérleget, ezzel is becsapva a vásárlókat.
Annak ellenére, hogy jéggel voltak megtöltve a vermek, számtalanszor kigyulladtak, mivel a tetejüket legtöbbször náddal vagy száraz ággal takarták be. Azonban nemcsak a tűz jelentett veszélyt a korabeli hűtőkamrákra, hanem a különböző állatok is számtalanszor igyekeztek bejutni az éléskamrába egy-egy falatért. Egy régi újság az 1890-es évek végén így számolt be az egyik ilyen betolakodóról . „A svábhegyi villák egyikének virágágyai között egy rókát fogtak a napokban, mely jó idő óta dézsmálgatta a villa-tulajdonos jégvermében tartott ízletes falatokat. Végre is gyanítani kezdték a tolvajt s csapdákat tettek ki, melyek közül az egyikbe aztán csakugyan belekerült a libatolvaj és szép vörös bundájával fizette meg vakmerőségét.”
Később egész jéggyárak jöttek létre jégkészítő gépekkel, amelyek már hasábra vágott jeget készítettek, így a jégvágás kemény fizikai munkája eltűnt, a jegesek – akik kihordták ezeket a rudakat – azonban megmaradtak. Az 1950-es években is számtalan tanulságos történetet lehet olvasni a jégszállításról. Az egyik újság arról számolt be, hogy miért fontos jóban lenni a jegessel. „Jeges! Itt a jegeees!… – kiáltja lent az udvaron egy tenori hang. Fázósan megborzongunk. Odakünn nyolc fokot mutat a hőmérő, bent a szobában ismét tüzelő került a kályhákba. A jegesember árván ácsorog az udvar keramitkockáin, hiába vár kuncsaftra. Kinek kell ilyenkor jég? De íme, valakinek mégis kell. Krajcsovics néni totyog át az udvaron, karján rossz szatyor, ö az egyetlen jégvásárló. Szomszédom nevetve nézi s megkérdi: – Minek magának a jég ilyen hidegben, Krajcsovics néni? Az öregasszony ravaszkásan hunyorít, hangját lehalkítja: – Gondolni kell a jövőre is. Ez a jó ember nem felejti el, hogy én ilyenkor is vettem tőle. S majd a nyáron, amikor maguk sorba állnak jégért, nekem akkor is jut mindig.” Habár ma már a víz és a jég is elérhető a háztartásokban, ne felejtsük el, hogy mennyit kellett elődeinknek dolgozniuk azért, hogy mi ilyen kényelemes és vízben gazdag életet élhessünk.
Címkép: Jégeladás Soroksáron az 1940-es években (Fotó: BVE Soroksári Grassalkovich Köre)
Forrás: Újnépszabadság
