Az ötvenedik Téka-kötet megjelenése alkalmából, a bukaresti Petőfi Kultúrház és a Kriterion Könyvkiadó meghívására Csehi Gyula professzor, a sorozat egyik szerkesztője találkozott az olvasókkal. A beszélgetés során – amelyet vendéglátóként Domokos Géza vezetett – a népszerű és jelentős eszmei-nevelő szerepet játszó sorozatot illető kérdéseken kívül – amelyek önmagukban is érdekesek vagy további vitára serkentőek – felmerültek más, művelődési életünket szélesebb értelemben érintő problémák is, mint az új és régi, irodalmi és tudományos, közérthető és alapvető dialektikája a hagyományokhoz való viszonyunkban. Amikor tehát közreadjuk a kerekasztal-beszélgetés rövidített szövegét, nemcsak azért tesszük, hogy a fényszórót arra a sorozatra irányítsuk, amely egyebek között könnyen hozzáférhetővé tette olvasóink számára azt az eszmei vonulatot, amely Campanellától, Morustól, a darwini szövegeken keresztül Fábry, Egon Erwin Kisch, Lukács György és Antonio Gramsci felé vezet, hanem ezen túlmenően azért is, hogy e sorozat jövőbeni feladataira, egyre növekvő eszmei-nevelő szerepére ugyancsak felhívjuk a figyelmet.
Domokos Géza: Nemrég jelent meg a Téka 50. kötete. Ennek gondozója – vendégünk Csehi Gyula professzor, aki a Téka-sorozat szerkesztője is. Ebben a minőségben kérjük, mondja el, hogyan született hát meg a Téka?
Csehi Gyula: Úgy kezdődött, hogy Bodor Pál főszerkesztősége idején András János javasolta: Téka címen szép művelődéstörténeti könyveket adjunk ki. Ebből az alapötletből fejlődött ki a koncepció, amelyet a Téka első ötven kötetében igyekeztünk megvalósítani. Ne maradjon említetlenül itt Tóth Samu, a sorozat grafikai formájának megalkotója. Neki köszönhetjük az egyszerűségében klasszikus címlapot, a kecses, kényelmes formátumot. Azóta nevünk és valamelyes hírnevünk lett. Lelkesen, szégyenkezés nélkül dicsérhetem a Tékát, mivel az enyém is és nem is… Karinthyval szólva: már van mire szerényeknek lennünk. Van még egy nagy névtelen munkatársunk, akinek érdemét nem lehetne túlbecsülni: a közönség.
Gondolom, először is bele kell helyezni ezt a kis sorozatot a romániai kultúra erőterébe. Magyarul jelenik meg, de nem lehet más, mint egyben emberi is, a szó egyetemes jelentésében. A két világháború között a magyar könyvkiadás elég egyoldalú volt. De még a felszabadulás után is hosszú ideig az maradt. Lényegében szépirodalmi könyveket és tankönyveket adtunk ki… Ha most megnézzük a mai helyzetet, ha felsorolom a Kriterion sorozatainak akár egy részét, kitűnik, hogy ez a mi kultúránk élő kultúra, amely elsenyvedne irodalom nélkül, de elsenyvedhetne irodalommal is, ha az csak szépirodalmi kiadványokra korlátozódnék.
Ezen segítenek a sorozatok, a Horizont, a Korunk, a Fehér könyvek, legjobban a kézikönyvek sorozata, hogy a művészeti, nyelvészeti könyvekről ne is beszéljünk. Ebbe a fejlődésbe illeszkedik a Téka.
A mi Tékánk váratlan és tudatos szintézist próbál megvalósítani a klasszikus értelemben vett zsebkönyv és a legmodernebb értelemben vett zsebkönyv között. Utat akar nyitni az olvasónak ahhoz, hogy megközelítse, magáévá tegye azt, ami a kultúrában halhatatlan. Kecses, valóban befér a zsebbe. Valamivel jobb papíron, nem drága, de tartós kötésben jelenik meg, olcsó. A közönség ilyet keres, mert nem kiválasztottakból áll, hanem elvben mindenkiből, gyakorlatban pedig mind többekből. Az értelmiségi és a kétkezi dolgozó egyaránt óhajtott és szeretettel keresett közönsége a Téka kiadóinak.
Ez volt tehát a koncepció, formában, tartalmában klasszikus és nem közkeletű műveket feltámasztani és adni mindenkinek. Amikor arról volt szó, hogy megtartsuk ezt a találkozót, feltettem a kérdést: van-e okunk ünnepelni, hiszen csak a zsebkönyvek tízezreit gyarapítottuk ötvennel. De talán mégis van. Valami, ami eddig hiányzott, most már van. Láthatóan közönséget toborzunk és alakítunk, ünneplésre talán nincs ok, de kissé megállni és gondolkozni nem árt arról, hogy mit csináltunk eddig. Válogatási kritériumunk: az irodalomnak azokat a formáit hozzuk, amelyek nem férnek be sem a hagyományos szépirodalomba, sem a tudományba. A Tékában kevés a szépirodalom (négy verses mű), és eddig négy, szorosabban vett, tudományos munka jelent meg. E két határ között terül el a Téka saját irodalma, melyet negyven kötetnyi értekező próza képvisel. Nehéz ezeket a műveket beskatulyázni. A sorozat tematikai belső sora az utópiától a szocializmusig szélesül. Emlékiratok, naplók, levelek, útleírások jelentek itt meg. Filozófusok is szerepelnek nálunk, jogelméleti, pedagógiai írások is. Nagyon szeretnők a természettudományokat kiszélesíteni és a verseket. Nem azt, amit az iskolában tanulnak. A Téka évi köteteiben mindennek úgy kell helyet találni, hogy a belső sorok tovább gazdagodjanak.
D. G.: Áttekintettük nagyjából a sorozat történetét, szerzői koncepcióját. Ez ünnepi felmérés is volt. Már két Téka-barátok köre is működik. Azt is mondhatnánk dinamikus, rokonszenves művelődési mozgalom ez. De folytassuk gyakorlati kérdésekkel: Mit kellett volna másképpen csinálni? Mi nem elégít ki bennünket? Hogy néz ki a sorozat munkatársi gárdája?
Cs. Gy.: A gondok nagyok. Főképpen a műfordítás, a tudományos esszéírás terén. Aztán egyesek azt mondják, hogy nem elég tudományosak, mások, hogy túlságosan tudományosak a kötetek. A Tékának változatosnak kell maradnia, minden műfajjal rendelkeznie kell. Egy nagyváradi munkás véleményét tekintem mérvadónak: legyen olyan, hogy lábujjhegyre ágaskodva elérjük. Egyelőre még kevés a rövid, szellemes és jó előszó. Évi soraink aszerint állanak össze, ahogyan az egyes kötetek elkészülnek. Néhány fontos kötetünk évek óta várat magára.
D. G.: Jórészt ez áll a Horizont, Magyar klasszikusok és Fehér könyvekre is. Mivel magyarázható ez? Szakmai, nyelvi jártasság, könyvkiadói hagyomány hiánya lenne az oka?
Cs. Gy.: Minden szerző külön eset. A fő probléma a gyakorlat hiánya és az, hogy nem tettünk eleget a munkatársi gárda bővítésére. Új embereket kell bevonni, körül kell néznünk vidéken, a tanárok, a mérnökök között. Korábban találtam időt arra, hogy külön-külön foglalkozzak mindenkivel. Szerkesztőtársamnak, Mikó Imrének sem jut elegendő ideje erre. Az új szerzőket pedig csak bátorítás, nevelés útján tudjuk munkába állítani.
D. G.: A jelenlévők között több tényleges és virtuális Téka-munkatársat látunk. Jó lenne hallani a véleményüket.
Huszár Vilmos: Nem az én magánvéleményem, hogy a kultúra önmagát építő gondolatrendszer, egy tárgynak egyre konkrétabb és ugyanakkor egyetemesebb felfogása. Az ugyanarról a tárgyról beszélők nem mást mondanak, hanem továbbgondolnak korábban megfogalmazott tételeket. S a kifejtettebb gondolatban ott van a régi, a kevésbé kifejtett, sőt bizonyos értelemben a megcáfolt is.
Aki tehát valamely tárgyról kialakított jelenlegi ismereteinkről kíván általános áttekintést nyerni, legjobb, ha időben hozzánk legközelebbi szerző művét lapozgatja. A csak jó szándékú érdeklődőnek ennél többre nincs is szüksége. Természetesen a kutatónak, az alkotónak érdemes (és szükséges) a korábbi gondolatkísérleteket is megismernie.
Ha most elfogadjuk azt a hipotézist, hogy a Téka-zsebkönyvek a jó szándékú érdeklődőhöz szólnak, hogy bizonyos általános műveltségbeli torzulásokat vagy egyoldalúságokat kívánnak orvosolni, akkor a szerkesztőknek – legalábbis a tudományos témájú munkák kiválasztásában – valamivel szigorúbb, sőt, kizárólagosabb szempontokat kellene érvényesíteniük. Ha a sorozat elsősorban nem szakembereknek szól, akkor nem a tudomány úgynevezett második vonulatát, a kevésbé ismert, de éppen ezért a gondolati egzotikummal, terminológiai ínyencséggel vonzó műveket kellene előnyben részesíteni.
Jól tudom, hogy a sorozat szerkesztésében nem elhanyagolható szerepet játszik az alkalom, a munkatársak ajánlkozása vagy idegenkedése, és azt is nehéz eldönteni, hogy mi a legfontosabb, és mi az, ami átmenetileg elhanyagolható. Azt sem lehet mondani, hogy az említett jelenség a legjellemzőbb; éppen ellenkezőleg, a sorozat általában a szerkesztők hozzáértését és jó ízlését bizonyítja. Kissé elfogult és túlzó megjegyzéseimmel csak azt szeretném elérni, hogy azok, akik majd a jövőben javaslatokat tesznek, terveznek és szövegeket válogatnak – ha kéretlen tanácsomat jó szívvel eltűrik –, még inkább szem előtt tartsák ezt a követelményt.
Cs. Gy.: Filozófusként beszélt. Mi azonban a nagyközönséghez fordulunk. Nincs olyan igényünk, hogy szakműveltségi feladatokat töltsünk be. Jobb könyveket, szebb könyveket, eredetibb könyveket akarunk. Nem azt, amit már sokszor kiadtak. Nem szerencsés minden kötet, de szerencsésnek találom ezt a könyvtípust. Ami a válogatási elveket illeti, az esetlegességet valóban jó lenne a minimumra csökkenteni.
Ágoston Hugó: A tudományos műveltségnek ma már legalább annyira hozzá kell tartoznia az ember szellemi univerzumához, mint a gyakran ellentéteként emlegetett humán műveltségnek. Aki mindent tud Homérosz eposzairól, de semmit sem tud az általános tömegvonzás törvényéről, ugyanúgy kulturálatlan, mint az, akinek kisujjában van a kvantumelmélet, de azt hiszi, hogy a Sixtusi kápolna freskóit Picasso festette. Tehát a kultúra egységéről van szó – nincs kétféle kultúra, csak kultúra és kulturátlanság. A kultúra egységét persze különböző szinteken lehet megvalósítani, (a fenti példák ugyancsak szélsőségesek), ám az mindenképpen igaz, hogy bármilyen egységesítő törekvésnek elsősorban az egyensúlyt kell szem előtt tartania.
A Téka-sorozatban eddig megjelent ötven könyv közül három-négy sorolható a természettudományos próza műfajába. Kevés. A következő ötven kötet – gondoljuk, nem végleges – tervében talán hat ilyen természetű válogatás szerepel.
Több, de kevés. Csehi professzor kifejtette, hogy mekkora nehézségbe ütközik az ilyen válogatások megszervezése; hasonló (talán főleg a hagyománytalanságnak betudható) gondjaink a lap szerkesztése közben is felmerülnek. A Tékának viszont már van akkora népszerűsége és tekintélye, hogy áldozatot hozzon: annak kockáztatásával akár, hogy a színvonal valamivel gyengébb lesz, több természettudós műveiből adjon ki válogatásokat.
Gondolok például – csak a régebbi korokból – Galilei Dialógusaira, Sztrabón földrajzára, Goethe természetfilozófiájára (a Biblioteca pentru toți-sorozatban tavaly jelent meg belőle válogatás), továbbá, csak a neveket említve Buffonra, Paracelsusra, Keplerre, Alexander von Humboldtra stb. Hiszen a tudomány ugyanúgy tiszteli klasszikusait, mint az irodalom.
Horváth Andor: A Téka-sorozat belső „szériái” nyilvánvalóvá teszik, hogy a Téka több funkciót teljesít. Ami azt is jelenti, hogy ezeket a szériákat nem egymással összevetve, hanem a belső válogatási szempontok helyessége szerint kell elbírálni: Descartes Értekezése a módszerről jelentősebb mű, mint Madame de Sévigné vagy Flaubert levelei, ennek ellenére mindeniknek helye lehet a sorozatban.
A jövő-sokkra figyelmeztetett emberiség hajlamos arra, hogy azoknak a szűkmarkúságával csomagoljon, akik kis terűvel akarnak nekivágni a kockázatos útnak. S rostál ésszerűen és kíméletlenül. De ha a tudományos szövegek közlésénél indokolt is az az igény, hogy minél inkább kapcsolódjanak mai világképünkhöz, ezt a szempontot aligha lehetne mereven értelmezni az irodalmi szövegek megválogatásában.
Ez egyben azt is jelzi, hogy a Téka-sorozat, különösen, ha – mint feltehető – állandó olvasótábora, vásárlói vannak, a klasszikus értelemben vett humán műveltség kiskönyvtára is kell hogy legyen. A felelősség – vagy lehetőség – kettős: számolni kell azzal is, hogy egy meglehetősen széles olvasóközönség csak azzal ismerkedik meg, amit a Téka szállít neki és azzal is, hogy ezekkel a művekkel viszont feltétlenül megismerkedik. Ez elsősorban több szemelvényes közlést, illetve viszonylag ismertebb szövegek megjelentetését jelentené. A híres levelezések, önéletírások, naplók szerzői közül válogatni lehetne például Flaubert, Tolsztoj, Gorkij, Thomas Mann, Tagore, Camus műveiből, Valéry mondta: nincs Shakespeare-ünk, nincs Goethénk, de van francia irodalmunk. Azt hiszem, valamiképpen hasonló a helyzet a Tékával is: nem lehet a „nagy művek” gyűjteménye, de kultúraalakító szerepet játszhat, ha folytonosságot teremt, ha a kultúra történetében felállított útjelzői messzire mutatnak.
Dankanits Ádám: 1969-ben vetettük fel először az irodalomközpontúság kérdését, és 1969-ben indult útjára a Téka sorozat. Az irodalomcentrizmus maradt, a Téka viszont sikersorozattá vált. Közkedveltsége talán onnan is fakad, hogy az olvasmányaink spektrumát a dokumentumirodalom, a humaniorák, a bölcselet, sőt olykor természettudományos gondolkodás irányában is tágítgatja.
A Tékával kapcsolatban olykor az olvasmányosság, olykor a tudományosság igényét vetik fel bírálólag. És ha jól megnézzük, a sorozatban mindkét irányulás jelentkezik. Azt hiszem, mindkét lépés félrelépés a szerkesztők részéről. A Téka nyújthat könnyű lektűrt, de végül is nem ezt várják tőle, azaz nem tőle várják ezt a fajta olvasmányt, s szerintem a sorozat népszerűsége bizonyítja, hogy ilyen engedményre nincs is szükség. De felesleges az a törekvés is, hogy a Téka mini kritikai kiadásokat hozzon ki. Akinek kritikai kiadásra van szüksége – a kutató – nem a Tékát használja, hanem az eredeti – lehetőleg eredeti nyelvű – szöveget. (Éppen ezért a magam részéről megengedhetetlennek tartom azt, hogy olykor az apparátus – az előszó és a jegyzet anyag – szinte elborítja az alapszöveget!)
Most, amikor már kezd a sorozat körvonalazódni, s még sok minden kiadásra vár, érdemes a sorozat jellegét jobban körülhatárolni. Szerintem, a Tékának az emberi kultúra alapértékeit kell elénk tárnia abban a tudatban, hogy teszem azt Bertrand Russelt, Boskovicot, Max Webert vagy akár Újfalvy Sándort Téka-kiadásból nem lehet megismerni, de a Tékán keresztül ismeretséget lehet velük kötni. Legyen hát a Téka olvasmányos, de abban az értelemben, hogy az alapművek olvasmányos vagy olvasmányosabb részét vállalja. Azokat az olvasmányos alapműveket elsősorban, amelyek hozzánk közel állnak: időben és témájuknál fogva. Azaz nagyobb számban az újkori és jelenkori tudományos-gondolkodás nagy dokumentumait. És még valami: ha választani lehetne-kellene, kevesebb nagyobb kötet és több kisebb kötet között, akkor néhány évre még az utóbbi változat mellett szavaznék.
Szolnoki Ferenc: A Téka maradjon meg azon az úton, amelyen elindult. Mert nagyon fontos az, hogy azokban a könyvekben, amelyek megjelentek, amelyeket nagyon sokan elolvasnak, új dolgokkal találkozzunk. Igaz, nagyon át kell gondolnunk, hogy megértsük. De egy biztos: a könyv felkelti az érdeklődésünket, utánakutatunk annak, amit ott olvasunk, megkeressük, tisztázzuk, ki az az író, tulajdonképpen mit akar mondani. Nekünk, idősebb munkásoknak kevésbé fontos ez, de a fiataloknak – és itt Bukarestben is például ezrével vannak magyar munkásfiatalok – fontos.
Cs. Gy.: Szolnoki fájó kérdést vetett fel. Ő itt van, olvassa ezeket a könyveket. Alapfoglalkozása munkás. De nem sok fiatal munkás van itt. És nem tudok, legalább álom formájában, lemondani arról, hogy munkásfiatalok kezébe kerüljenek ezek a könyvek. Ez az a közönség, amelyet hajlandó vagyok becsalogatni még a szerelemmel is.
A franciák literature generale-nak nevezik a szaktudomány és szépirodalom között elfekvő területet. Közönségünket műkedvelő nagyközönségként szeretném meghatározni. Vannak fiatal munkások, akik körében divat az olvasás. S a Téka profilkérdésébe többek között belejátszik ez is.
Huszár Sándor: A vita során többször emlegették az átlagértelmiségit, vagyis – megítélésem szerint – azt az embert, akinek a műveltsége nem valamely szaktudomány vagy művészeti diszciplína körül szerveződött, tehát nem viseli magán valamely egyoldalúság bélyegét, hanem világlátása egységes, általános és emiatt törvényszerűen hiányos. Ez a fajta ember – magamat is ilyennek tartom – univerzális műveltségre törekszik, de csak általánosra telik neki. Az itt átlagértelmiséginek nevezett emberfajta mindig alapvető műveket keres és mindig fél, hogy jelentéktelenekkel tölti el amúgy meglehetősen szűkös idejét vagy – türelmét. Ilyen értelemben jelent nekem sokat ez a sorozat. Például középiskolás korom óta végigkísért tanulmányaimon Rousseau Társadalmi szerződése, tanultam róla franciául, tanultam irodalomórán, és filozófiatörténetin. Csak éppen egyszer sem olvastam. Persze ma már elmúlt számomra a könyv alapos, ceruzával a kézben való elolvasásának ideje. De megmaradt a birtoklás öröme. És ez nagy dolog. Tudni, hogy hol áll a könyvespolcon. Tudni, hogy bármikor leemelhetem és társaloghatok vele. És a Téka-sorozat könyveivel egyre gyakrabban társalgok. Ezért vagyok érdekelt abban, hogy ezt az ötven kötetet hogyan értékeljük. Érdekelt vagyok a jövőt illetően, azért szólok hozzá a múlthoz. Ezért teszem szóvá azt, hogy a műveltség szempontjából alapvető művek közé gyakran becsúszik olyan, amely már főleg a szakembert érdekli. Gondolok itt elsősorban Grotiusnak A háború és béke jogáról című munkájára vagy akár Richard de Bury Philobiblon-jára. Jelenthetem a szerkesztőknek, hogy átlagértelmiségi érdeklődési körömből kiesnek az effajta művek, hogy túl magas labdákként tartom őket számon, amelyekért nem érdemes felugrani. Vannak ugyanakkor a sorozatban olyan könyvek is, amelyek elolvasására más szempontból sajnálom az időt. Úgy érzem, hogy az effélén én – átlagértelmiségiként is – túlvagyok. A Gondolatok a szerelemről című aforizma- meg idézetgyűjteményre gondolok, amelyek kétségtelenül szolgálatot tesznek serdülőknek, enyhítik az emlékkönyvbe írás gondját, de úgy találom, hogy az efféle könyvek nem feltétlenül tartozékai a művelődésemnek.
Tehát az a tény, hogy a sorozat egy része számomra túl magasan, más része bántóan alacsonyan helyezkedik el, arra ösztönöz, hogy kimondjam: ismételten tisztáznunk kellene a könyvsorozat célját, és ennek megfelelően okosabban megválogatnunk a kiadandó könyveket. Különösen, hogy az az örvendetes törekvés is hangot kapott, hogy a sorozat könyvei a munkások kezébe is eljussanak. Ha ezt a szerkesztők komolyan veszik, akkor a mit kiadás kérdése még súlyosabban tevődik fel.
D. G.: Gondolom, kollegiális gesztusnak is helyes, ha most a végén megkérdezzük András Jánost, ilyennek képzelték-e el indulásakor, 1969-ben a Tékát?
András János: Az ellenvélemények arra intenek, hogy érdemes tovább gondolkozni a sorozat fejlesztésén, tematikai megoszlásán, korok és világrészek átfogásán. Mi annak idején kicsit szélesebben és kevésbé mélyen akartunk ásni a művelődés történetébe. S ha Huszár Sándor azt mondja, hogy átlagértelmiségi, én a művelődő közönség egyik képviselője vagyok. Művelődő közönség, és nem úgynevezett nagyközönség. Mert a sorozat így alakult. Mi annak idején a nagyközönségre gondoltunk. Azt hiszem, mégis Csehinek és Mikónak volt igaza, mert ez a Téka jobban teljesíti feladatát, mert tulajdonképpen összetett sorozat, amit legalább öt-hat vonulatra lehetne felbontani. S ha ilyen szempontból nézzük, az átlagolvasó vagy művelődő közönség számára mindenképpen hasznos.
D. G.: A szerkesztőségben figyelmesen át kell tanulmányoznunk az itt elhangzott észrevételeket, javaslatokat. Szó esett egy, az Utunkban megjelent kritikáról, eszerint A Redl-ügy nehezen képzelhető el Platón mellett a polcon. Szerintem másik polcra kell tenni. A Gondolatok a szerelemről-t például olyan polcra, ahonnan csak titokban vesszük elő, amikor nem akarunk vájtfülű olvasók lenni, csak egyszerű olvasók.
Cs. Gy.: ígérem, hogy az itt elhangzott tanácsokból sokkal többet fogunk elfogadni, mint amennyit itt elfogadtam. Ahhoz ragaszkodom, hogy a Tékában legyenek vonzó és nagyon érdekes olvasmányok. Egy szempontban megegyezhetünk: csak jót. Megköszönöm az itt lévő és az itt nem lévő olvasóknak, hogy megajándékoztak azzal az érzéssel: olyan munkára vállalkoztunk, amit érdemes volt csinálni.
D. G.: Befejezésül hadd mondom el, hogy mennyire hálás a Kriterion Csehi Gyulának és Mikó Imrének, a Téka két, egymáshoz sokban hasonlító és egymástól sokban különböző szerkesztőjének az odaadó munkáért. Felhasználom az alkalmat arra is, hogy sorozatunk régi és eljövendő munkatársainak sok sikert kívánjak.
Megjelent A Hét V. évfolyama 21. számában, 1974. május 24-én.