Csomafáy Ferenc a több évtizedes munkásságáról.
Márton Árontól Soros Györgyig sok közismert személyiséget fotózott, és az Azopan fotóarchívummal indított fotográfusi portrésorozatunk második részében arról is beszél, hogy milyen emberek voltak.
Csomafáy Ferenc 1936-ban született, Kolozsváron. Előbb színésznek tanult Marosvásárhelyen, de azt végül nem fejezte be. Helyette inkább magyartanári diplomát szerzett 1963-ban a Babeș–Bolyai Tudományegyetem, de tanár sem lett soha belőle. Még diákként ismerkedett meg a fényképezéssel, és ahogyan magyarázta, falta a filmeket, mindent lefényképezett. Így amikor az egyetem elvégzése után fotós állást hirdettek az Igazságnál, rögtön jelentkezett.
1965-től 1974-ig volt a lap fotóriportere, közben pedig Ceaușescu fotósa is a kiszállásai alkalmával. Szakmája által került ismét a színház közelébe, a Kolozsvári Állami Magyar Színház és Állami Magyar Opera előadásainak és próbafolyamatainak a megörökítése jelentős helyet foglal el az életművében. 1974-től 1989-ig – egy ötéves kitérőtől eltekintve (1981-től 1985-ig ugyanis az Erdélyi Történelmi Múzeum fotósa is volt) – szabadúszó fényképész. Számtalan újság, kiadvány közölte fotóit, az erdélyi személyiségekről készült portréfotóit. Nem véletlen, hogy Csomafáy Ferenc is a sajtóban kifejtett munkásságát tekinti a legtermékenyebbnek és számára legkedvesebbnek. Igazi fotóriporter alkat, a fényképezőgéppel a kezében nem számított, hogy mennyire volt veszélyes egy helyzet, vállalta a kockázatot egy-egy jó képért. Ugyanakkor mindig feltalálta magát, könnyen szóba állt az emberekkel, könnyedén teremtett velük kapcsolatot, aminek nem kevés esetben lett fénykép az eredménye.
1990-től 2006-ig a Romániai Magyar Szó, majd az Új Magyar Szó kolozsvári fotóriportere, tudósítója. 2006-ban ugyan nyugdíjba vonult, de írásai sokáig megjelentek még a különböző lapokban, online portálokon. Fotózni viszont már nem nagyon fotózott. A fekete-fehér képei egy már letűnt kort idéznek, de sokszor nemcsak a már elfeledett arcok, a könyvek lapjairól ismert személyiségek vagy a mindennapok pillanatai elevenednek meg egy kép erejéig, hanem a kor hangulatát is remekül tükrözik az analóg technikával készült munkák. Vele beszélgettünk.
Először színművésznek tanult, majd bölcsészként végzett. Hogyan lett mégis fotós?
– A helyzet az, hogy nyári vakációm felét mindig dologgal kellett eltöltsem. A munkával keresett pénz megmaradt nekem, azt csinálhattam vele, amit éppen akartam. Az egyik nyaralásunk alkalmával ismertem meg egy dornavátrai fényképészt, Andereit. A nyaralókat fényképezte, és én figyeltem, hogy mit csinál a fényképezőgéppel. Megismerkedtünk, és végül bekerültem a laboratóriumába. Számomra nem volt probléma a labormunka, amit rendszerint éjjel csinált, hogy másnap reggel már odaadja az előhívott képeket a nyaralóknak. És végül is egy kereseti lehetőség is megnyílt általa, ami azért nem volt számomra érdektelen. Nem sokkal ezután, a munkával keresett összegyűjtött pénzemből vettem egy fényképezőgépet. A családunk egy hihetetlenül békés és kiegyensúlyozott társaság volt. Nekem az égvilágon semmi nem volt megtiltva otthonról, apám csak azt mondta, hogy nekem úgy kell az iskolában tanulnom és az utcán járnom, hogy soha ne kelljen lehajtsam a fejem. Ez egy nagyon stimuláló dolog volt. Így amikor a sors úgy hozta, hogy lett egy saját fényképezőgépem, akkor én abszolút ettem a filmeket.
A fényképezés szabályait kitől tanulta meg?
– Rengeteg könyvet olvastam a fotózásról, hetekig gyúrtam a fotóirodalmat, és csendesen az ember összeszedett egy-két dolgot. Hamar felfedeztem, hogy tulajdonképpen nem tudok fényképezni, mert a fotó teljesen más műfaj, mint addig gondoltam. Mások a törvényei, másra kell odafigyelni, mint addig tettem és mást kell kiemelni. A kiemelés egy adott pillanatban hihetetlenül érdekes volt. A különböző állami ünnepek alkalmával a tribünről kellett készíteni egy fotót – ezt abban az időben általában a Dolgozó Nő akkori fényképésze csinálta, mert neki volt egy nagylemezes Hasselblad típusú gépe -, és azzal jobban ki tudta emelni a dolgokat. Engem meg az foglalkoztatott, hogyan lehetne ráverni, hogy ne az övé menjen be, hanem az enyém. Pláne azután, hogy az események úgy alakultak, hogy meglehetősen hamar a Ceaușescu-család közvetlen közelébe kerülhettem, a kolozsvári és a Kolozsvár környéki események alkalmával mindig ki voltam emelve.
Már az egyetemen tudta, hogy fotózással szeretne inkább foglalkozni, vagy csak egyszerűen adódott a lehetőség?
– Hihetetlen körülmények között kerültem be az Igazsághoz. Elképzelni se nagyon lehet manapság olyat. Valaki szólt, hogy van egy hely az Igazságnál. A mai napig sem tudom, hogy kicsoda volt az illető, aki elmondta, hogy menjek az Igazsághoz, mert fotóst keresnek. Összeszedtem az addig készült képeimet, zsebre tettem, és elmentem megmutatni az akkori főszerkesztőnek, Kovács elvtársnak. Figyelmesen megnézte, és azt mondta nekem: „Fel van véve!” Hazamentem, és mondtam apámnak: „Apa édes, engem felvettek Igazsághoz.” Azt válaszolta: „Esetleg a gazsághoz vettek fel!” (nevet)
Emlékszik arra, hogyan került be a Ceaușescut fotózó protokollcsapatba?
– Nem tudom pontosan, hogyan kerültem be. Egy érdekes esetre emlékszem. Egy ünnepi alkalommal százszámra vonult fel a tömeg. Én egy adott pillanatban megláttam két embert a tömegben. Az tűnt fel nekem, hogy annak a két embernek teljesen más fazonú ruhája volt, idegennek tűntek. Fogtam a gépem, és lefényképeztem őket. Lement az ünnepség, megjelent a lap, és én elmentem egy gyárba megcsinálni az aznapi felvételeket. Egyszer csak nagy csikorgással megállt mellettem a belügy autója. Kiszóltak nekem, hogy üljek be. Kérdeztem, miért? Azt mondta, „ne vitatkozzak, csak üljek be.” Bevittek a belügyesek kihallgatni. Kérdezték, „én csináltam azt a képet?” „miért csináltam azt a képet?” „Furcsa volt nekem az a két figura, és nekem érdekesnek tűntek.” Kiderült, hogy külföldi fickók voltak, és nyaralni voltak Romániában. Azt kérdezte tőlem a másik, „kollaborálok én külföldi emberekkel?” Mondtam, „ha a fotónak a tematikája olyan, akkor külföldre is nagyon szívesen dolgozom”.
Mennyire kerülhetett közel Ceaușescuhoz?
– Volt olyan, hogy jöttek a szerkesztőségből, mert mennünk kell, mert Ceaușescu vadászni megy Săvârșinre (Soborsinre). Csak üzentem haza, hogy anyukám édes, egy pár napig nem jövök haza. Ilyenkor egészen közel mehettünk hozzá, megbízott ő is abban a gárdában, aki ott volt.
Azoknak a képeknek a sorsa mi lett, amiket akkor készített?
– Bukarestbe kerültek. Sőt, amit hivatalból csináltam az Igazságnak, azt is mind a lapnál hagytam, amikor eljöttem. Az Igazságtól én abban az időben a világ egyik legjobb fényképezőgépét kaptam meg, egy 6×6-os nagyfilmes Rolleiflexet. Három sorozatot is elfényképeztem belőle, mert ahogyan az ember húzta, a fogaskerék kopott, és könnyebb volt újat venni, mint kicserélni a fogaskereket. Csak kellett szólni, és Bukarestből küldték az új fényképezőgépet. Egy csodálatos főszerkesztőm volt, Kovács András, aki nagyon megkedvelt. Tulajdonképpen teljesen szabad kezet kaptam abban, hogy milyen képeket javasolok a lapba. Ez persze dupla feladat. Könnyű azt mondani, hogy csinálj ezt vagy azt, de annak olyan is kell lennie, hogy után bekerüljön a lapba. Megtanultam a nagyon precíz fényképész és riporteri munkát. A riporterség azért nem volt számomra különösebben nehéz dolog, mert jól ki tudtam magam fejezni. A nevünket soha nem írták ki a lapban, de rendesen megfizettek. Anyagilag soha nem volt gondom. Nagyon jó fizetéseket kaptunk, igaz, sokat is dolgoztunk. Nem volt lazsálás. Nekem volt saját gépem és laborom is. A helyzet az, hogyha olyan anyagot fényképeztem, amit máshová csináltam, azt saját géppel készítettem. Rengeteg helyre dolgoztam. Nagyon jó kapcsolataim voltak, mert soha senkit nem vertem át. Ha azt mondtam, hogy holnap reggel megvan a kép, akkor az 100%, hogy ott volt. Ha a sajtóban megbízható vagy, akkor odafigyelnek rád.
Nagyon sok erdélyi hírességet fotózott az élete során. Kinek volt a legemlékezetesebb a fotózása és miért?
– Volt egy papként szolgáló barátom, és egyszer megkérdeztem tőle, „hogy lehetne elintézni azt, hogy engem fogadjon Márton Áron egy fényképezésre?” Azt mondta, „ne törődj, mert elintézem!” Nem szóltam senkinek róla. Egyszer csak szólt a telefon, és a barátom rigónyelven, mert volt nekünk egy rigónyelvünk, elmondta, hogy másnap reggel kelljek korán, mert elutazunk Kolozsvárról. Lévén pap, volt autója. El voltak látva már abban az időben is. Reggel, ahogyan ígérte, ott volt a kapu előtt az autóval. Nem szólt semmit, csak mentünk. Egyszer pedig csak láttam, hogy Gyulafehérváron vagyunk. Majd néhány kanyarodás után nyílt egy barna kapu, és ott voltunk már a püspökségen. Én a gépem mindenhová magammal vittem, tehát azzal nem volt probléma. Emlékeim szerint Márton Áron egy kicsi, alacsony, töpörödött ember volt. Gondoltam, azt csinálom, amit ő is csinál. Letérdelt, és kezdett imádkozni. Én is letérdepeltem. Emlékszem, egy adott pillanatban felállt, és azt mondta, „fiam, gyere menjünk ebédelni”. Mondtam neki, „püspök úr”, arról volt szó, hogy csinálok valami felvételeket”. Érdekes módon, élvezte, hogy fotózom. Még kérdezte, hogyan csinálja? Mondtam, ne csinálja sehogy vagy ahogyan éppen akarja. Végig beszélgettünk, amikor a képeket készítettem, mert így nem arra figyelt, hogy fényképezem. Soha nem készítettem anélkül portrét, hogy ne beszélgettem volna el az emberrel. Talán nem is tudta, hogy mikor készült róla a kép.
Még ’89 előtt fényképeztem Doina Corneat, amikor még tilos volt. A rendőrség és a katonaság őrizte a kapuját. Én nyugodtan elmentem a kapu előtt, és kerten keresztül bementem hozzá. Mondta nekem, „ha meglátnak, bajod lesz”. „Legyen nyugodt” – válaszoltam neki – „nem látnak meg, mert a kaput figyelik, és nem minket”.
Kós Károlyt nem is egyszer fotóztam. Többször voltam a lakásán. Köztem és Kós Károly között egyfajta atya és fiú közötti kapcsolat alakult ki. Mindig nyaggattam, mindig kérdezgettem. Tulajdonképpen jókat beszélgettünk, ezalatt pedig végig kattogtattam a gépet. A film azért volt, hogy használja az ember. Akkor sem sajnáltam az anyagot, amikor ki kellett mosni a képeket. Látszik is ez képeken.
1990 őszén három napig követtem Soros Györgyöt, amikor Kolozsváron tartózkodott. Érdekes volt, mert kérdeztem tőle, hogyan szedte össze ezt a komoly anyagi fedezetet, hogyan sikerült pénzre szert tennie. Azt mesélte, ő tulajdonképpen fiatalon bukméker volt, és megszokta a pénzek játékát, hogy mikor mire kell figyelni. Én nem nagyon értettem hozzá, de elmondta nekem, hogy milyen egyszerű meggazdagodni. Szóval, egy-két ember elment azért a fényképezőgépem előtt…
A képei alapján úgy tűnik, hogy kifejezetten érdekelte a portréfotózás…
– Tényleg nagyon közel álltak hozzám a portrék, abban láttam a legtöbb fantáziát. Egy ember egyéniségének a visszaadása fotón nem könnyű dolog.
Mi volt a módszere?
– Akkoriban a legtöbb ember ritkán ment el fényképezkedni. Általában szépen kiöltöztek, a szülő pedig elmondta a gyerekének, hogy így vagy úgy kell viselkedni. Majd jött egy ceremónia a fotósüzletben, hogy így vagy úgy álljon. Néha, mire oda kerültek, hogy fényképezzék őket, már azt sem tudták, élnek-e még. Ha nem csinálsz belőle problémát, akkor természetesebbnek veszik, hogy fényképezik őket.
A színházi fotózás úgy kezdődött, hogy egyszerűen azt mondta, szeretne fotót készíteni?
– Az Igazságnak újságírójaként kezdtem fotózni a színházban, és egy idő után már engem hívtak. Senkálszky (Senkálszky Endre a színház akkori igazgatója – szerk. megj.) nagyon mellettem állt. Tudniillik, a korábbi fotóssal ellentétben, én nem statikusan fotóztam, hanem mozgásban. Két másodpercig tudtam kézből tartani, nagyon biztos kezem volt valamikor. Ahogy elkészült, nyomhatták fel a képet, ha kellett plakátnak is. A helyzet az, hogy a teleobjektív tömörít, az azzal készített felvétel bizonyos szempontból dúsabb lesz. A Rolleiflexel másképp tudtam fotózni. Ugyanaz egy másfajta géppel teljesen más képet jelentett volna. Amikor Senkálszkynak köszönhetően hozzájutottam ahhoz, hogy a kolozsvári színházban és operában is fényképezhettem szabadon, az valami hihetetlenül felszabadító volt. Nem voltam megkötve. Nem az volt, hogy ebbe a sarokba állsz, így vagy úgy csinálod.
Sokáig volt szabadúszó az előző rendszerben. Miért választotta ezt? Illetve hogyan lehetett szabadúszó egyáltalán akkor?
– Mondták, hogy be kellene lépni a pártba ahhoz, hogy a továbbiakban is az Igazságnál dolgozzak. Mondtam, hogy én nem vagyok hajlandó belépni a pártba, inkább azt mondtam, hogy pá. Az otthoni laborom felszereltsége bizonyos szempontból még jobb is volt, mint amivel a szerkesztőségben dolgoztam, tehát tovább tudtam fotózni, dolgozni. Különböző lapokhoz küldtem képeket, még ma is megvannak azok a postaszelvények, amiben közlik, hogy mennyi pénzt kaptam. Voltak bizonyos kategóriák, hogy mennyit lehet fizetni a képért. És ilyen tekintetben rendesek voltak, mert az esetek többségében a maximumot adták. Mindegy, hogy román vagy magyar lap volt. A múzeumnál jelentős pénzek voltak az ásatásokra, sok pénz csordogált el azon a tájon. Egyszer a kezembe került egy román történelemkönyv, és láttam, hogy az ásatásokról készült képek mennyire silányak. Van ugye egy gödör, aminek pofonegyszerű a fényképezése. Világos nappal rá kell kapcsolni a gépemre a bliccet, majd abból a szögből lefényképezni a gödröt, ahonnan akarom. Olyan kép jön ki, hogy az nem igaz. Látszanak rajta az arányok. Lehetett a nyomdába küldeni a képeket, amit addig a történelmi múzeumnak a fotósai nem tudtak megvalósítani. De amikor a múzeumnál létszámleépítés volt, akkor ismét szabadúszó lettem.
Volt egyszer egy fantasztikuson szerencsés fogásom. Románia csapata játszott Uruguay-jal. Erre a meccsre a kolozsvári pártbizottság egyik korifeusa engem delegált Rudival, a kollégámmal a román sajtótól, aki minden futballmeccsen ott volt. Elmentünk Bukarestbe. Kihajtottak minket a pályára. Én soha életemben nem rajongtam a futballért, kosaraztam inkább. Megkezdődött a meccs, álltam a fényképezőgéppel a nyakamban, és nézem, ahogyan a sok ember ordít kidagadt erekkel a nyakán. Egyszer csak a románok egyik játékosa, már nem tudom, hogy melyik, kapásból egy akkor gólt rúgott a félpályáról, hogy az nem igaz. Egy vulkán. Majdnem a levegőbe emelkedett az egész stadion. Jöttek, hogy kinek van meg a gól. Nem volt gólhelyzet, nem volt jóformán semmi támadás. Csak nekem volt meg a gól. Egyből vittek magukkal a Scînteia-házba (a Román Kommunista Párt újságának székháza – szerk. megj.). Ott szépen felnagyítottuk a fotót, amit aztán majdnem minden hazai lapban közöltek. Azt már nem, hogy ki csinálta a képet. Így álltunk mi…
Megjelent a Transindex Plakátmagány rovatában 2019. július 3-án.
Bemutató következik Csomafáy Ferenc ismertebb felvételeiből.
Főoldalon kiemelt kép: Csomafáy Ferenc a Rolleiflex fényképezőgépével – fotó: Kis János
