Ismét kiadták magyarul Mario Vargas Llosa világhírű diktátorregényét: tizenhárom évnyi NER-rel a hátunk mögött zavarba ejtő élmény újraolvasni A Kecske ünnepét.
Virgilio segíthetett volna. A Dominikai Párt elnöke volt, de – mióta a Barcelonából titokban odarendelt Puigvert doktor megállapította azt az átkozott prosztatagyulladást – az igazán fontos tisztsége valójában abban állt, hogy inkontinencia esetén gyorsan cselekedjen, és löttyintsen egy pohár vizet vagy bort a Jótevőre, aztán sűrűn kérjen tőle bocsánatot az ügyetlenségéért, vagy ha netán a tribünön vagy a díszszemlén történne meg a baj, élő spanyolfalként álljon a foltos nadrág elé. – A nadrágba vizelés mint a diktátor legnagyobb ellensége történetformáló erővel bír Mario Vargas Llosa A Kecske ünnepe című regényében.
A Nobel-díjas perui író eredetileg 2000-ben megjelent, magyarul Tomcsányi Zsuzsanna remek fordításában most újra kiadott műve megtörtént eseményeket dolgoz fel, Rafael Leónidas Trujillo, a Dominikai Köztársaságot harmincegy éven át, 1961. május 30-ai meggyilkolásáig irányító tábornok, gúnynevén a „Kecske” utolsó napjának történéseibe sűrítve a karibi ország diktatúrájának fájó részletességgel ismertetett borzalmait. Az önkényuralom monumentális kisszerűsége a hatalom abszurditására figyelmeztet: amikor egy gyenge záróizom rengeti meg a birodalmat. És bár a „Jótevő” a fenti jelenetben megmenekül a szégyentől, néhány órával később puskagolyók tépik szét a testét.
Trujillót az erőszakos halál napjának hajnalán a „katasztrófa bénító előérzete riasztotta fel álmából”. Valami nagy sebességgel közeledett felé, de nem tudta, hogy mi lesz az, és hogy honnan érkezik, így mire a feltuningolt Chevrolet Biscayne utolérte a diktátort szállító luxusautót, és a tábornok felfogta, mi történik, már késő volt. A merénylet annak ellenére sem szerepelt a forgatókönyvében, hogy az ország és így a szeretett vezér helyzete is egyre bizonytalanabbá vált azok után, hogy az Egyesült Államok és az Amerikai Államok Szervezete egyaránt szankciókat vezetett be a Dominikai Köztársaság ellen.
A szigorú lépések előzménye Trujillo állami terrorizmusa volt, amely már a határokat sem tisztelte, a rendszer emigrációba kényszerült kritikusai éppúgy veszélyben érezhették magukat, mint a Kecske leghangosabb bírálója, Rómulo Betancourt venezuelai elnök. Az utóbbi elleni, 1960. június 24-ei, sikertelen merényletkísérlettel a „Jótevő” minden korábbi külföldi szövetségesét elveszítette, a belső ellenzéket pedig a reformmozgalom arcának számító Mirabal nővérek kegyetlen meggyilkolása tüzelte fel (a három nőt a helyi ávósok verték agyon 1960. november 25-én, majd halálukat autóbalesetnek álcázták). Ezek után talán nem is kell annyira meglepődnünk, hogy haragosai a diktátor életére törtek, az viszont már annál megdöbbentőbb, hogy a nép miként fogadta a kegyetlen önkényúr halálát.
Vargas Llosa művében három szálon fut a történet: Trujillo, a merénylők, illetve a fiktív szereplőként felbukkanó Urania Cabral szemszögéből követhetjük az eseményeket, így mintha 3D-ben elevenedne meg a diktatúra. És mivel a szerző felborítja az időrendet, akár egy mondaton belül is évtizedeket ugrálva a történelemben, a plasztikussá tett elnyomó rezsim időben is kiteljesedik, ezért a regény végül szinte időtlenné válva terebélyesedik általános érvényű példázattá. E tekintetben Gabriel García Márquez A pátriárka alkonya című, poétikus diktátormonológjára emlékeztet, azzal a nyilvánvaló különbséggel, hogy az abban megszólaló önkényúrral szemben a Kecske nem csupán esztétikai funkcióval bírt. Trujillo több tízezer ember haláláért volt felelős.
Saját értelmezésében – legalábbis a regény narratíváját követve – a kegyetlenség rendteremtéssé és -fenntartássá szelídül. A „Jótevő” ezzel magyarázta egyik legrémesebb parancsát is: megóvta országát a betolakodóktól. 1937 októberében, néhány nap alatt a dominikai reguláris erők 20-30 ezer haiti származású embert gyilkoltak meg. A petrezselyem-mészárlásként elhíresült népirtást a válogatási módszer egyszerűsége avatta groteszk pokoljárássá. A hadsereg és a rendőrség egységei a gyanúsnak vélt sze-mélyeket arra kényszerítették, hogy kimondják a petrezselyem jelentésű perejil szócskát. Ha spanyolul hangzott, a vádlott megmenekült, de akinek nem sikerült elrejteni a francia akcentust, az haiti emigránsként azonnal halálra ítélte saját magát. Trujillo így kívánta elejét venni a szomszéd újabb inváziójának – a két ország Hispaniola szigetén osztozik, és évszázados viszály mérgesítette el a viszonyt –, döntése pusztán stratégiai lépésnek tűnt. Az már szinte kötelezőnek tűnő lábjegyzet, hogy a faj- és idegen gyűlölet motiválta genocídiumot elrendelő tábornok maga is haiti származású volt.
A sorozatosan balesetnek álcázott politikai gyilkosságok is az ország érdekét szolgálták a Kecske önrefl exiója alapján. És persze a nepotizmus és a leplezetlen korrupció is: Trujillo kizárólag azért „alapított vállalatokat s vett részt az üzleti életben, hogy munkát adjon az embereknek, és fellendítse az országot, hogy legyen miből adakozni boldog-boldogtalannak, és elégedetté tenni a dominikaiakat”. Ez utóbbit elérte, a nép csodálta őt. Erre utalt legalábbis, hogy a gyászszertartásán tömegek rótták le tiszteletüket a halott vezér előtt, akinek szelleme tovább élt, hiszen a kegyetlen rezsim nem bukott meg azonnal. Trujillo fi a hajszát in-dított a merénylők ellen – akik közül csupán ketten menekültek meg a talán még az apjánál is perverzebb Ramfi s bosszúja elől –, a korábban bábelnökként működő Joaquín Balaguer pedig sikerrel mentette át a diktatúra logikáját egy látszólag kevésbé brutális, de a lényegét tekintve a régitől alig különböző rendszerbe (a Kecske megölése után Balaguer három alkalommal, összesen 23 évig vezette a Dominikai Köztársaságot).
És talán a regény ezen szakasza – a diktátor halálát követő retrospektív elemzés – mutatja be legjobban a hazugságból, szer-vilizmusból és erőszakból gyúrt rendszerek valódi működésmódját, ahol a szent célként megjelölt rend a megfélemlítést és a személyi kultuszt, a fejlődés a gátlástalan vagyonszerzést, a hazafi ság pedig az idegenek gyűlöletét jelenti. A monumentális tablót Urania története teszi teljessé, aki gyerekként a saját testén érzékeli, hogy mivé formálja az embereket a vezér kritikátlan szolgálata.
A 2010-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Mario Vargas Llosa a latin-amerikai próza világsikerének egyik letéteményese (Julio Cortázar, Jorge Luis Borges, Carlos Fuentes és Gabriel García Márquez mellett). A város és a kutyák, a Háború a világ végén, a Pantaleón és a hölgyvendégek, a Júlia néni és a tollnok, valamint a Halál az Andokban szerzőjének diktátorregénye zavarba ejtő olvasmány. Az volt már az első magyar kiadás idején, 2001-ben is, most azonban egészen új szintjeit tárja fel előttünk – tizenhárom évnyi NER-tapasztalat birtokában. És itt nem arra célzok, hogy a politikai gyilkosságok, a terrorizmus és a vezér elleni merénylet kapcsán kellene párhuzamot vonnunk Trujillo rendszere és a nekünk adatott rezsim között, csupán arra az izgalmas részletre hívnám fel a figyelmet, hogy a megalkuvásból és opportunizmusból elkövetett szolgalelkűség tekintetében nem vagyunk messze a Karib-térségtől.
Amikor az irracionalitás racionalizálása cinizmusba fojtja a regényben megjelenített közbeszédet – ahol a propaganda célzott támadásai mellett csak az aktuális helyzettől mindig független hurráoptimizmusnak jut hely –, a fantáziánkat nagyon nehéz elszakítani a magyar társadalom működésmódjától. Ugyancsak erős a kísértés, hogy saját tapasztalatként éljük át (újra) a transzcendens szférákba emelt személyi kultusz nagyon is e világi lehetőségfeltételeinek bemutatását: a megtévesztést, a megfélemlítést és az ostobaságot. És a rendszer önmozgását sem hagyhatjuk figyelmen kívül. A vezér személyére épített hatalmi gépezetben idővel már nincs szükség a direkt presszióra, a cenzúra beépül az egyénekbe, akik a hallgatás és a meglapulás nagy egészében válnak közösséggé.
Nem feledkezhetünk meg persze a lényegi különbségről sem: innen nem halljuk a Karib-tenger morajlását – de így legalább aggódnunk sem kell, hogy a cápákkal etetnek meg, ahogy az bevett szokás volt a Kecske idejében.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 35. számának (szeptember 1–7.) nyomtatott változata.
