Közöttünk élt Kolozsvárt; alacsony, őszülő, idős férfi, az akadémiai fiók hivatalnoka: Diósy Menyhért, Léda férjének unokaöccse, Lédának magának is rokona. Benamy Sándor írta róla: „A New York kávéház veseasztalánál vigasztaló volt látnom mindennapos vendégünket, Diósy Mennyust, Ady egykori mindenesét, váltó-, adó-, utazási, katonasági, kórházi s minden egyéb ügyének intézőjét, akinél halkabb, szerényebb, áldozatosabb házi hívőt talán csak Goethe mondhatott magáénak, Eckermannban. Mily kár is, hogy egyszerű, hétköznapi dolgokról hosszú éveken át folytatott beszélgetéseiket Diósy nem jegyezte le, nem is mondta el senkinek. Mindannyian tudtuk pedig, hogy tele van emlékekkel…“
Jancsó Elemér, egy időben maga is Ady-kutató, hívta fel rá a figyelmemet, hogy meg kellene szólaltatni… Amiket mondott, hűségesen lejegyeztem. Az ő emlékezéseiből való az alábbi is: egy híres Ady-vers születésének hiteles története.
Ki ne emlékeznék Ady egyik sokat vitatott, magyarázott versére, az Emlékezés egy nyár-éjszakára című költeményre:
Az Égből dühödt angyal dobolt
Riadót a szomorú földre,
Legalább száz ifjú bomolt,
Legalább száz csillag lehullott.
Legalább száz párta omolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Sohse volt még kisebb az ember,
Mint azon az éjszaka volt:
Az iszonyúság a telkekre
Kaján örömmel ráhajolt,
Minden emberbe beköltözött
Minden ősének titkos sorsa,
Véres, szörnyű lakodalomba
Részegen indult a Gondolat…
Csúcsán született a vers.
Tizennégy augusztusában voltunk, talán másodikán, harmadikán. Ady mint völegényjelölt Csúcsán vendégeskedett, napjait fent töltötte a várban, esténként belém karolt: – Jere levegőzni, Mennyus! Legszívesebben a vasútállomáskörül járkált, nézte a villanó fényű vonatokat, arcokat kapott el, érdekelte a mozgás, a sürgés-forgás!
Aznap este is az állomáson sétálgattunk.
Hirtelen katonavonatok futottak be…
Csupa gyerekifjú, standbeli katonák, vitték őket a szerb frontra.
A szerelvény lassított, majd megállt, katonák szöktek le, vizet kerestek, gyümölcsöt vásároltak…
Csupasz arcú önkéntes rohant el mellettünk, észrevette a költőt, harsányan felkiáltott:
– Itt van Ady Endre!
Pillanatok alatt körülvettek önkéntesek, sőt idősebb bakák is! Vígan, ércesen ordítoztak:
– Éljen Ady Endre! Éljen a nagy költő! Éljen a háború.
Majd néhányan:
– Éljen a háború! Beszéljen Ady Endre!
Ady halálsápadtan állt a körben. Ő, a pacifista, a háború ellenzője, beszéljen itt… s nyilván, a háború mellett…!
Görcsösen karomba fogott s fojtottan súgta:
– Rettenetes, Mennyus, vigy el innen, azonnal, valahogyan!
– Rosszul érzi magát – kiabáltam, s nyers mozdulatokkal szétlökdösve a fiúkat, magammal cipeltem.
Az állomás mögött hatalmas farakások álltak, odavittem az alig támolygó költőt, ott valósággal megbújtunk, amíg a katonavonat kirobogott az állomásról.
– Ez a háború… viszik őket… s még éljeneznek…! Viszik őket a vágóhídra! Szótlanul, reszkető testtel jött mellettem, fel a várba.
Ott a kétszobás, különálló kis lakásban tanyázott, ahol később Bertukával laktak. Bement a belső szobába, székbe roskadt:
– Mennyus, nézz az asszonyok után!
Csinszka s a feleségem kint vártak. Feleségemmel később hazamentünk vacsorázni, azután újból visszajöttünk, lássuk, megnyugodott-e már a felkavart Bandi?
Csinszka az első szobában ült, csöndre intett. Bandi a másik szobában írt, fejét simogatta, ajkait harapdálta, ideges volt még mindig, felkavart.
Bizonyos idő múlva kijött, ledobta magát a sezlonra, behunyt szemmel beszélgetett az asszonyokkal. Bementem a szobába, az asztalon sok, sőt nagyon sok áthúzással ott feküdt az Emlékezés egy nyár-éjszakára…
Percek múlva bejött Bandi, Csinszkával, aki lemásolta a verset. Ekkor Bandi felolvasta nekünk.
Így született a híres vers!
Természetesen a háborús hangulatban nem jelenhetett meg, csak sokkal később…
Közli: Sztojka László
Megjelent A Hét III. évfolyama 3. számában, 1972. január 21-én.
