Azért egy héttel utána, mert eddig kerestük a szövegeket Adrian Păunescu költő, politikus haláláról. Egymással szembeállítva közöltük a kettőt 2010. november 12-én: a tizenkét oldalas bukaresti Új Magyar Szó napilap nyolc oldalas Színkép című hétvégi mellékletében.
A 2010. november 5-én hatvanhat évesen elhunyt Adrian Păunescu kétségtelenül a Ceaușescu-korszak meghatározó költője, publicistája, lapvezetője volt. A legismertebb, különösen az 1973 szeptemberében megalakított Cenaclul Flacăra – Flacăra (am. Láng) (Irodalmi) Kör – révén. (A Flacăra című hetilap volt Adrian Păunescu fő újságírói műve.) A kör később – a költő egyik vers(kötet)e nyomán – Totusi iubirea-ként is futott. (Totusi iubirea = Mégis, a szeretet/szerelem.)
Andrei Cornea: A nemzetikommunista fõpap halálára
Alig valamivel több, mint egy hónapja Herta Müller az Athenaeumban szóvá tette a román értelmiség gyenge ellenállását Ceaușescu rezsimjével szemben; azt, hogy csaknem hiányoztak a valódi ellenállók. Kemény szavait nagy beleérzéssel tapsolta meg a hallgatóság, ám utólag többen úgy vélték, az írónő túlságosan szigorú volt. Néhány – különben fontos – részletet illetően talán igen; de nem akkor, ha általános ítéletet próbálunk megfogalmazni a tegnap vagy akár a ma társadalmáról.
Mert íme, múlt vasárnap, ugyancsak az Athenaeumban ravatalozták fel Adrian Păunescut, akit – ha nem is hivatalosan – nemzeti gyásszal tiszteltek meg.
Vajon nem ocsmányság egymás mellé állítani Herta Müllert és Adrian Pãunescut, azzal együtt, amit képviselnek?
Mi értelmiségiek sokszor vitatkoztunk a „kulturális ellenállás” fokozatairól, vagy – miként Herta Müller tette – beszéltünk a „hallgatólagos együttműködésről”. Ó, jaj, micsoda taktikai hiba volt! Most látjuk, mennyire rossz célpontra tüzeltünk, mennyire puritán-utópikusan rostáltunk. Górcső alá vettük és keményen elítéltük Mircea Cărtărescut, Liiceanut, Noicát vagy önmagunkat, miközben megfeledkeztünk Adrian Păunescuról és Eugen Barburól!
Még mindig nem tértünk magunkhoz, képtelenek vagyunk határozott nemet mondani a nemzeti végtisztességgel való komédiázásra, amelynek tárgya a Vezér kultuszának főpapja. Dehogy volt Adrian Păunescu „kollaboráns”: ő a Ceaușescu-kultusz társszerzője volt, talán egyike a legfontosabbaknak. De másoktól, például Sergiu Nicolaescutól vagy Eugen Barbutól eltérően Păunescu misztikus dicsfénnyel vonta be az amúgy élet- és lélektelen kultuszt, vallásos áhítatot lehelt belé, amiben sokan nem pusztán nemzeti kommunizmust, hanem az ortodoxia tüzétől megtisztított újvasgárdista dimenziót véltek felfedezni.
A hetente tévében is közvetített Cenaclul Flacăra előadások nem egyszerűen szelepet jelentettek a szórakozáskrízisben lévő fiatalságnak, hanem a mitikus dorbézolás lehetőségét is a magát istentelennek és tudományosnak kikiáltó rezsim oltáránál. Păunescu érzelgős, aprócska költő volt, ezért Eminescuval vagy más, nagy költőkkel egy lapon emlegetni istenkáromlás. Viszont megvolt benne az érzelgős komédiás és a népvezér géniusza. Túláradó lelkesedését át tudta terjeszteni a fiatal tömegekre, képes volt átalakítani a serdülő energiákat Vezéristen-, Párt-, Nemzet- és Ősimádattá.
Nem utolsósorban pedig önimádattá. Egy hamis istenekkel teli országban, Păunescu, a bálványimádó kultusz prófétája kialakított egy hamis misztikát, amelynek ördögi sikerét a mai napig le lehet olvasni a koporsójánál állók némelyikének könnyáztatta arcáról. Ha legalább cseppnyi pozitív, felszabadító hatása lett volna ennek az új misztikának, Păunescu dicséretet érdemelne. Azonban a cél a fiatal agyak behódolása volt, a nacionalista és sovén dogmatizmus és önelégültség elhintése.
Elhangzott, hogy Păunescu nagy román hazafi volt. Tévedés. Nem hazafi az, aki készakarva rosszat tesz hazájának, márpedig Păunescu minden bizonnyal tudott Románia rombadöntéséről a Ceaușescu-rezsim idején, tudott a Szekuritátéról, a kultúra és a tudomány lealacsonyításáról, a templomok és a falvak ledózerolásáról, az erőszakos nőgyógyászati vizsgálatokról. Ceaușescu dicstelen imádata és a fiatalok agymosása: folkzenéje, versei és bőgése a Cenaclul Flacăra-ceremóniákon – ez volt a válasza a titkok hataloméhes tudójának a szörnyűségekre, amelyeknél borzalmasabbakat nem hazájának, de egy idegen, gyűlölt országnak sem kívánhatott volna.
Elképzelni is rossz, hogy ezek után egyesek képesek ellenállót látni benne! Úgyszintén nem hazafi az, aki 1989 után folytatja annak a rendszernek a dicséretét, amely saját polgárai ellen fegyvert ragadott. Bebizonyította, hogy – miután a nemzeti kommunista pártban Ceaușescu egyik exkormányfőjéért harcolt – nem tanult semmit.
Tétlenül, dermedten, csömörrel nézzük, elnémulva hallgatjuk Păunescu harcostársainak szemtelen dicshimnuszait, a felmérésekre kacsingató politikusokét, az egykori agymosottakét, a költészetet a verseléssel összetévesztő naivokét. Adósok maradunk az ellenállással – szavunkkal és emlékezetünkkel. Micsoda általános gyávaság akadályoz meg abban, hogy öt évvel a Tismăneanu-jelentés parlamenti előterjesztése után – amely Păunescut mint a „gyilkos és illegitim” rendszer támogatóját nevezte meg – nem kiáltjuk világgá felháborodásunkat afölött, hogy koporsóját felravatalozzák az Athenaeumban, még ha néhány órára is!?
Miért nem tiltakozunk az ellen, hogy a legfelsőbb manipulátort Eminescu és Nichita Stăanescu közé temetik? Igen, újfent a Rossz néma cinkosai vagyunk, amilyennek Herta Müller lát minket. Igenis „vegetáló nép” maradtunk, amilyennek Ana Blandiana leírt.
Csakhogy, szégyenszemre, ezúttal a megtorlástól való félelemmel sem takarózhatunk… (Fordította Sz. L.)
A miniszter búcsúszövege
Adrian Păunescu a legmagasabb intenzitással élte le az életét: beleéléssel, kitörésekkel, olykor végletes szenvedéllyel, emberi hibákkal, de angyali nagylelkűséggel is, kiállva tagadhatatlan értékek és elveszett ügyek mellett egyaránt.
Ha egyetlen sort sem írt volna, Adrian Păunescu, akkor is megmaradt volna a román kultúrában, életét minden jóval és kevésbé jóval a kultúrának áldozta, a szó legnemesebb értelmében.
De Adrian Păunescu írt. Úgy írt, ahogyan lélegzett, a szívdobogás ütemében írt, egy századvég örvénylésével írt. És írt, legfőképpen, szeretettel. Márpedig a szeretet az, ami mozgatja a napot és a többi csillagot.
Az Egy másodperc története véget ért, következik az örökkévalóság története! A kórházi ágyon a költő bocsánatot kért, és elbúcsúzott. A bölcsesség és a megbékélés jele ez.
A költők nem szentek. Ők csupán megfestik a szentek ikonjait. Adrian Păunescu, Isten nyugosztaljon békében!
Kelemen Hunor 2010. november 5.
(Fordította Á. H.)
Megjegyzés
Andrei Cornea jobboldali értelmiségiként, publicistaként írta a cikkét (megjelent a Társadalmi Párbeszédért Csoport 22 című hetilapjában), Kelemen Hunor a Boc-kormány művelődési minisztereként (megjelent a román sajtóban, magyarul az Új Magyar Szóban); a következő év februárjában a politikust az RMDSZ elnökének választották.
2010-ben az Új Magyar Szó (ÚMSZ) megbízott felelős szerkesztője Salamon Márton László, vezető publicistája Ágoston Hugó volt. Utóbbitól, az alapító főszerkesztőtől a laputód Maszol 2016 végén megvált.
Az eredeti miniszteri szöveg és magyar fordítása azóta – nem csak – sajtótörténet. A költő legismertebb verse (Doamne, ocroteste-i pe romani – Isten, óvd meg a románokat) folklórként énekelve úgyszólván naponta hallható rádióban, tévében.
Az egész jelenség – akárcsak a „létező szocializmus” (és akárcsak a NER) – egy nagy társadalmi giccs volt, azzal együtt, hogy – vagy éppen mert – megmozgatta a könnyen lelkesíthető embereket, külön bukéja pedig a híres román hajlam a miszticizmusra, metafizikára.
Idézet egy „gyásznapi” blogbejegyzésből
„Păunescu életműve valóban roppant: mintegy 300 ezer sor. Ez egy Multivacnak is becsületére válna. Hadd tegyem hozzá, van köztük jó sor, nem is kevés. És nem csak mennyiségi szórásban. Aki kedveli a bizarr, priapizmusban szenvedő balos-népies-nemzeti pátoszt, talál remek szemet a 300 ezer között. (…) A híres-hírhedt Cenaclul Flacăra 1.615 előadást ért meg 1973 és 1985 között (a mi generációnk látta, sőt, értett is valamit a képernyőn átizzadó tömeghisztériából), amikor is „a rendszer betiltotta”. A (mai) nemzeti gyásznapon orrvérzésig hallottam, hogy azért, mert egyre inkább rendszerellenessé vált. Kiváltó ok szintjén azért, mert bedőlt egy színházi karzat Plojestben, és maga alá temette az épp ott tomboló fiatalságot. Heten meghaltak. Pont. Egy 1985-ös Der Spiegel-anyag szerint a Csénáklu Ceaușescu utasítására szűnt ugyan meg, de egy francot azért, mert rendszerellenes volt. Nicolae elvtárs csahos pacsirtája lassan a diktátor fejére nőtt. Egy ilyen happening ment a tévében, ott ültem kölyökként, bámultam a sztentori hangú rétort (mert mozgott a kép, és nem a Kondukátor szónokolt), amikor bejött apám, ránézett a képernyőre, és megjegyezte: Te, ez pont olyan, mint Hitler! Az említett Spiegel-szöveg Goebbels-párhuzamot vélt felfedezni e Păunescu-jelenések mögött. Hátborzongató volt ezt ma olvasni és emlékezni.”
Adrian Păunescu: Doamne, ocroteşte-i pe Români!
Noi în cel dintâi război
am ajuns prin moarte noi,
Doamne, ocroteşte-i pe Români,
am dat sânge şi sudoare
pentru România mare,
Doamne, ocroteşte-i pe Români!
Am dat viaţă şi soldaţi,
pentru-o patrie de fraţi,
am dat fapta, am dat zisa
de la Nistru pân-la Tisa.
Dar pe urmă-n patruzeci,
anul marii făr-delegi,
două fiare ne-au muşcat
Ultimatum şi Diktat.
Biata lume nu ştia
că-ntr-o zi la Moscova
au semnat un pact neghiob
Molotov şi Ribbentrop.
Iar fascismul mondial
ne-a luat parte din Ardeal,
şi lui Horthy i l-a dat,
fi-le-ar numele spurcat.
Stalin cu teroarea sa
ne-a luat Basarabia
şi cu Hitler în acord
Bucovina de la nord.
Cei mai răi tâlhari ne-au frânt,
ne-au luat ţară şi pământ,
nimenea n-a auzit
plânsul nostru răstignit.
Astfel am intrat şi noi
în al doilea război,
haideţi, dom-ne Mareşal
în Moldova şi-n Ardeal.
Noi de dor de noi luptam
pentru ţară, pentru neam,
pentru vechile hotare,
pentru România Mare.
Şi-am pierdut şi-am fost răpuşi
şi-am fost ocupaţi de ruşi,
aliaţii au tăcut,
Stalin a făcut ce-a vrut.
Şi-am murit de mii de ori
s-avem iarăşi Trei Culori,
şi-am plătit cât nu se poate
sfânta noastră libertate.
Ţara-i mică vremea grea,
ce-o mai fi om mai vedea,
Doamne, ocroteşte-i pe Români,
de uitat nu vom uita
ţara noastră cum e ea,
Doamne, ocroteşte-i pe Români!
Cât o fi român – român,
pruncul va primi la sân
adevăru-adevărat
despre tot ce s-a-ntâmplat.
Ţine minte fiul meu,
că există Dumnezeu,
uite cum a fost şi cum va fi,
şi un jurământ te leagă,
ţara noastră nu-i întreagă
însă asta doar până-ntr-o zi.
Când vei fi şi tu bărbat,
să te simţi mereu soldat,
Doamne, ocroteşte-i pe Români,
pentru vechile hotare,
pentru România Mare,
Doamne, ocroteşte-i pe Români!