Az orosz agresszió évfordulójára
Baljós jelek
A háború, a mely egy évvel ezelőtt robbant ki, valójában már sokkal előbb elkezdődött. Még mielőtt Oroszország a véres, semmivel sem indokolható és kiprovokálatlan agressziót elkövette volna, a szellemi előkészítése megindult, és ha komolyan vettük volna a fenyegetést, fel kellett volna ismernünk a gyülekező viharfelhőket.
A Szovjetunió felbomlásával kialakult globális és regionális status quot – az Egyesült Államok és a Nyugat dominanciáját, a szovjet utódállamok függetlenségét és eltávolodását Oroszországtól, az Európai Unió és különösen a NATO bővülését és ezáltal is óhatatlan közeledését az orosz határokhoz – a hidegháborús reflexekhez ragaszkodó Moszkva egyre kevésbé volt hajlandó elfogadni. A nyugati struktúrákba történő orosz integráció egyre gyorsuló iramban került le a napirendről, mert a bipoláris világ egykori „másik” szuperhatalma nem akart egyenrangú résztvevőként beilleszkedni a multilaterális intézményekbe: megalázónak tartotta volna az egyenlőséget a többiekkel, és különleges, magával az intézményekkel – NATO, Európai Unió – egyenlő jogosítványokat vindikált volna magának.
A részleges és korlátozott – de sokak által akkor biztatónak tartott és illúziókkal övezett – együttműködések mellett már a kilencvenes években megjelentek a törésvonalak, elsőként a délszláv háborúkban követett külön politikák formájában. A csecsen háborúk a moszkvai rendszer örökölt brutalitásáról adtak szemléletes képet. Az olajbevételek növekedése viszont a Kreml étvágyának növekedését eredményezte: a gazdasági fejlődéssel párhuzamosan az önbizalma és a határozottsága is erősödött.
Az első igazán fenyegető jel Putyin beszéde volt a 2007-es müncheni biztonságpolitikai konferencián. Az orosz elnök itt egyértelműen fogalmazva kifejtette kifogásait a Nyugat – úgymond – oroszellenes viselkedésével és politikájával, a hidegháború utáni kialakult nemzetközi viszonyokkal szemben. A megdöbbent partnerek többnyire igyekeztek átsiklani a durva támadáson, relativizálták, nem értékelték igazán jelentőségét. A 2008-as georgiai konfliktus, a kicsiny ország egy részének leszakítása lehetett volna a következő kijózanító pofon. 2009-ben további figyelmet keltett, amikor Putyin azt a véleményét fejtette ki, hogy „a huszadik század legnagyobb geopolitikai katasztrófája a Szovjetunió megszűnése volt”. Ebben a megjegyzésben pedig már benne volt az „anomália” kívánatos megszüntetésének lehetséges politikája is, vagyis a Nyugattal és az akkor győztesnek látszó liberális demokráciával szembeni geopolitikai ellensúly visszaállításának igénye. Látni kellett volna – így visszatekintve egyértelműnek lehet tekinteni –, hogy ezt a törekvést békés eszközökkel nem igazán volt lehetséges végrehajtani.
Az orosz lépések komolyabban vétele – és az első nyugati retorziós lépések (szankciók) sora – a Krím elfoglalása, majd annektálása után kezdődött. Ez már a nemzetközi jog és egy független állam szuverenitásának durva megsértése volt, és nem lehetett indokolni az ukrajnai, a Kremlnek nem tetsző nyugatos elemek által kirobbantott „színes forradalom” ottani győzelmével, az egykori orosz érdekszférából megindult kiszakadással. Az okkupációval egyidejűleg Moszkva szeparatista törekvéseket bátorítva és katonailag is támogatva polgárháborút robbantott ki Ukrajna keleti régiójában.
Mindez végül is először két, majd három ukrajnai megyének a nemzetközi joggal ellenkező, népszavazási színjátékkal legalizálni próbált illegális elszakítását eredményezte, amelyet természetesen sem Ukrajna, sem pedig a nemzetközi közösség a mai napig nem fogadott el. Közben beindult ezerrel a hamis kommunikáció, a hamis propaganda áradata, amely Ukrajna és az ukrán nemzet létét és történelmét igyekezett megmásítani, sőt eltörölni. Leninista-fasiszta ((„náci”) találmánynak és Oroszország létét fenyegetőnek próbálta beállítani a számtalan problémával és nehézséggel küszködő, de egyre nyugatiasabb orientációt követő országot és vezetését.
Hogy a robbanás elkerülhetetlen, legkésőbb 2021 decemberében nyilvánvalóvá kellett volna lennie (nem lett!) valamennyiünk számára. Ekkor intézett Vlagyimir Putyin durva és elfogadhatatlan, a tárgyalásokat és a kompromisszum lehetőségét kizáró, – természetesen a címzettek által visszautasított – ultimátumot Ukrajnához, az Egyesült Államokhoz és a NATO-hoz. Az orosz elnök ezzel nem adott visszakozási vagy enyhítési lehetőséget magának, és ezek után csakis az erőszakhoz folyamodhatott követelései érvényesítése céljából. megindult a csapatok felvonultatása és összevonása az ukrán határok mentén, a fenyegetés állandósult. ám a háború kirobbanására kevesen számítottak. (Az amerikai és a brit hírszerzés pontosan megjósolta az időpontot is, de nem hittek/hittünk nekik.) A támadás – a „különleges katonai műveletnek” nevezett igazolhatatlan agresszió – 2022. február 24-én bekövetkezett. Mi történt ezután?
Az oroszok
Az orosz tervek már a kezdetektől kudarcra voltak ítélve. A túlságosan szétaprózott, öt irányból, szétaprózva, az elégtelenül és gyengén felszerelt, második világháborús hadászati doktrínákba beszorult, rosszul irányított támadó csapatok a vártnál lényegesen nagyobb ellenállásba ütköztek. Nem volt reális az a putyini elképzelés, hogy a már az első napokban vagy likvidálja az ukrán vezetést a beküldött kommandó, vagy megpuccsolják őket a Moszkva-barát elemek. Feltételezték, hogy a katonaság nem áll ellent, sőt, átáll, a lakosság virágokkal köszönti a „felszabadítókat”, és minden további nélkül elfogadja a nyakára ültetett bábkormányt, meg a területi „változásokat. Később pedig – minden valószínűség szerint – az „önkéntes” Oroszországhoz csatlakozást.
Azonban Kijevet nem sikerült elfoglalni és a támadók hatalmas veszteségeket szenvedtek. Egy idő után fokozatosan a mai napig tartó, erőket felőrlő állóháború alakult ki, és az orosz vezetés egyre inkább a szakadár területek és a Krímbe vezető tengerparti folyosó biztosítására összpontosított, miközben a lakosságot is tizedelő terrorbombázásokkal az ukrán infrastruktúra elpusztítására törekedett. Őszre pedig anyagi, technikai és logisztikai fölénybe kerültek az ukrán csapatok, és sikeres ellentámadásokkal felszabadították az elfoglalt területek egy jelentősebb részét is.
Az orosz katonai és politikai vezetés késve és bizonytalanul reagál a helyzetre, de erői átcsoportosításával, illetve új csapatok bevetésével idén tavasszal feltehetően igyekszik kedvezőbb pozíciókat kiharcolni. Mindazonáltal az orosz agresszió ez idáig csupán azt érte el, hogy a világ túlnyomó többsége elítéli az agressziót, a szélesebb értelemben vett Nyugat meglepő egységet mutatva összezárt az agresszor ellenében, és az ukrán nemzeti érzés és összetartozás anyanyelvi megoszlástól is függetlenül megerősödött és megkérdőjelezhetetlenné vált.Sőt, a mindig is létező elhatárolódó oroszellenesség erősödött és általánossá lett.
Az egyetlen kézzel fogható orosz sikert talán csak abban lehet megragadni, hogy erősödött a orosz-kínai együttműködés, de ebben eddig Peking egyfajta álsemleges óvatosságot tanúsít, nem kívánja még jobban megroppantani a romló nyugati kapcsolatait. Ellentmondásos tízpontos béketerve az általánosságokon túl azért alapjában az orosz narratívát támogatja.
Az ukránok (és a Nyugat)
Ukrajna a Krím annektálása és a Donbasz leválasztása óta készült az önvédelemre, bár reménykedett a békében. A Nyugat 2015 után jelentős logisztikai, kiképzési és anyagi segítséget nyújtott mindehhez. Az ellenállás azonban nem lett volna sikeres, ha nem teljesülnek további feltételek. Legelőször is említsük a vezetést. Zelenszkij elnök, az egykori „kis komédiás” nemzeti vezetővé érett, miután a támadás napján nem fogadta el az amerikai kimenekítési ajánlatot, és az ellenállást választotta. Elhatározása és az ukrán fegyveres erők kezdeti, majd folyamatosan erősödő és egyre professzionálisabbá váló sikerei meggyőzték a Nyugatot, hogy érdemes támogatni az ellenállást. Az ukrán elnök agresszivitás határát súroló követelései is hozzájárultak ahhoz, hogy folyamatosan egyre több és egyre „többet tudó” fegyverek érkeznek a védelem erősítésére. Az Egyesült Államok, az Európai Unió – és tagországainak túlnyomó többsége egyénileg is -, saját biztonsági és politikai érdekükben támogatják az ukrán ellenállást, legújabban nehéz harckocsik szállításával is. Ez a támogatás azt eredményezte, hogy az ukrán hadsereg nemcsak hadvezetési, hanem technikai fölénybe is került a legmodernebb felszereléseket nélkülöző oroszokkal szemben, akik egészen mostanáig a létszámfölényt sem tudták biztosítani. Sőt, a tavalyi év végére az ukránok ideiglenesen számbeli fölénybe is kerültek.
Nem hajlandók elfogadni a területvesztést, és fel kívánják szabadítani a teljes megszállt területüket. Azt azonban le kell szögeznünk, hogy az egyre dominánsabb nyugati segítség nélkül az ukránoknak nem lenne esélye hosszabb távon az oroszokkal szemben, így viszont – miközben elhúzódó konfliktusra lehet számítani – meg tudják akadályozni az orosz győzelmet. Az oroszok (katonai) legyőzése – bármit jelentsen ez – szintén túlmegy az ukrán lehetőségeken. Ebben a Nyugat sem lenne igazán partner. Mark Galeotti politológus, a Mayak Intelligence vezetője az Egyesült Államok hozzáállásán keresztül érzékeltette ezt a nyugati megfontolást: „Teljesen egyértelmű, hogy az amerikai kormányzat elkötelezte magát: továbbra is rengeteg pénzt és katonai segítséget nyújt Ukrajnának. Még akkor is, ha van a részükről egyfajta óvatosság is. Egyértelműen nem szeretnék, ha Ukrajna a határtól távol fekvő célpontokat tudna elérni Oroszországban (különösen nyugati fegyverekkel, teszem hozzá – DM), vagy frontális támadást indítana a Krímért. Attól tartanak, ez lenne az a pont Vlagyimir Putyin számára, ami a háború eszkalációjához vezetne. Ebben a kontextusban próbálják úgy segíteni fegyverrel Ukrajnát, hogy előrébb hozzák a háború végét.”
Nemzetközi háttér
Bár az ENSZ közgyűlésének két plénumán is elsöprő többséget kapott az Oroszországot elítélő határozat, a szavazás – miközben azt bizonyította, hogy nem csupán az európaiak, a szélesebb értelemben vett Nyugat ítéli el az agressziót, a megosztottság nem közte és az egykori el nem kötelezettek, a „Globális Dél” között feszül – rávilágított arra is, hogy van bizonyos megosztottság a nagyhatalmak között is (Kína, India és Dél-Afrika is tartózkodtak Oroszország elítélésétől). Az okok részint gazdaságiak (esetenként gyümölcsöző orosz gazdasági kapcsolatok), részint történelmiek (az egykori gyarmattartó Nyugattal szembeni ellenérzések, a szovjet támogatások emlékei). Kína álláspontja különösen figyelemre méltó, hiszen egyrészt a béke angyalának elfogulatlan szerepét ölti magára, másrészt egy általánosságokban mozgó, és a vizet inkább Oroszország malmára hajtó béketervvel, valamint orosz kapcsolatainak erősítésével rokonszenvét is elárulja.
Konklúzió
Nem egyszerű a helyzet, ha valamiféle kibontakozást remélünk. A megoldást, egy kompromisszumos békét, amely nemzetközi biztosítékokkal garantálja a közös
megegyezéssel létrejött megállapodást, mint távoli és egyelőre inkább elméleti lehetőséget, most ne is említsük. A harcoló felek beásták magukat. Amennyiben Oroszország számára a kitüntetett európai gazdasági (energia) kapcsolatok befagyása mellett Ukrajna ellenőrzése is végleg elveszik, az ország tulajdonképpen megszűnik európai tényezőként funkcionálni. Eurázsiai országgá válik, ami egyszer már volt történelme során, a századokig tartó mongol hódoltság idején. Európának viszont érdeke – és ezt a hivatalos magyar politika is vallja –, hogy közte és Oroszország között legyen egy erős állam – a magyar miniszterelnök megfogalmazásában „valami” –, amely inkább Brüsszel, mint Moszkva felé gravitál. Az Egyesült Államoknak pedig – amelynek az ukrán háború úgy kellett, mint a púp a háta közepére, hiszen Kínával van elfoglalva és nem érdeke a kétfrontos konfliktus – figyelembe kell vennie európai szövetségesei és legnagyobb és legközelebbi gazdasági partnerei érdekeit, egyben kell tartania a NATO-t, miközben – Ukrajna egyértelmű támogatása mellett – korlátozni is igyekszik a konfliktus hőfokát, kontrollálni a szembenállás szintjét és elkerülni egy robbanással fenyegető eszkalációt, közvetlen belecsúszását a háborúba. A két szemben álló fél a frontokon nem ilyen kategóriákban gondolkozik. Az egyik az egykori nagyság bűvöletében revizionista álmokat sző, valaha volt birodalmának újjáépítését forszírozza. A másik pedig a hazáját védelmezi, szuverén állami létének és önálló választásai szabadságának fenntartásáért harcol. Úgyhogy… csak igen mérsékelten bízzunk egy közeli kibontakozásban.
Forrás: Újnépszabadság
