Fájóan hiányzott a Márkus Annáról (Anna Mark) szóló nekrológok többségéből legalább félmondatnyi említés Pilinszky Jánosról. Félreértelmezett feminista teljesítményközpontúság? Vagy inkább ismerethiány? Az előbbi is jellemző: beugrik nemrégről, amikor Pap Mária (Mari) nyelvészről olvastam olyan gyászhírt, melyben említés szintjén sem szerepelt Petri György neve. Jelentős költőnké, akinek életművében is fontos szerepet töltött be a társ személye. Ami nyilván nem jelenti, hogy ne lenne fontos elmondani: Pléh Csabával és Réger Zitával együtt a szociolingvisztika egyik úttörője volt, aki egyben az antropológiai nyelvészet megismertetésében is fontos szerepet játszott. De neve örökre összeforrt azzal is, hogy – többek közt – a Csak a Mari maradt című nagy vers címszereplője is: „kokett kis hölgy, Othelló-szerű férj / – érintése életveszélyes, hozzá ne érj. / Ilyen vagyok, és ha így is szeretsz, / legyek neked a sör előtt a sós perec.”
Radnóti Miklós említése nélkül beszélni Gyarmati Fanni életéről? Gyarmati Fanni nélkül Radnótiéról? Mindkettő elképzelhetetlen. Ugyanígy pedig Márkus Anna esetében is érdemes leírnunk: a hét elején 97 éves korában elhunyt, Franciaországban befutott festőművész első férje Pilinszky János volt, aki neki dedikálta Apokrif című megrendítő versét. Sőt, a Négysorost is ő ihlette, az ugyanis válásuk idején született. Ennek ismeretében egész másképp olvassuk a XX. század egyik legnagyobb költeményét: „Alvó szegek a jéghideg homokban. / Plakátmagányban ázó éjjelek. / Égve hagytad a folyosón a villanyt. / Ma ontják véremet.”
Ezeket nemcsak utólag magyarázhatjuk bele, szó sincs „gondolta a fene”-jelenségről. Pilinszky maga beszélt arról Tasi Józsefnek az Új Forrás 1983. áprilisi számában posztumusz megjelent beszélgetés szerint: „A feleségem, amikor elhagyott, égve hagyta a folyosón a villanyt, az utolsó sor pedig arra utal, hogy aznap volt a válóperem.” Arról, hogy a „plakátmagányban ázó”-t hogyan értjük félre, Hamar Péter írt a Magyar Napló 2020/1. számában. Eszerint nem esőre érdemes gondolnunk, sokkal inkább arra, hogy Pilinszky hajlamos volt az elérzékenyülésre.
Verses zsindelytető és a hit vasbetonfala: negyven éve halt meg Pilinszky János – Pilinszkytől meg is kaphattuk mindezt: a költészet illékony varázsát és a hit sziklaszilárdságát, melyek tovább éltetik a szellemet, de a létezés csodájának mulandóságán nem változtathatnak.
A vers a Csillag 1956. júliusi számában jelent meg, de egyébként 1955-ben keletkezett. Ezt tudhatjuk a Harmadnapon című kötetből is. Pilinszky és Márkus Anna kapcsolata lángoló fiatalkori szerelem volt, noha egyébként rég túl voltak már a kamaszkoron. A költő 34, a festő 27 volt, amikor – két évvel megismerkedésük után – 1955-ben egybekeltek, hogy aztán két hónap után el is váljanak. Nem romlott meg viszont a kapcsolatuk, és az sem okozott egy életre szóló törést, hogy nem sokra rá Anna a későbbi férjével, Czitrom Gábor hídmérnökkel elmenekült Magyarországról. A hatvanas évektől Párizsban indult be Márkus Anna pályája, rendszeresek voltak egyéni kiállításai, neve egyre jobban forgott Európa-szerte. Hosszú élet adatott neki, így megélhette művészete teljes körű, itthon is egyértelmű elismerését. Márkus Anna maradt Franciaországban, itthon pedig eseményszámba ment, amikor absztrakt munkáit kiállították. Noha sajnos az elmúlt években személyesen már nem volt lehetőségünk találkozni vele, de kiállították Budapesten, Szentendrén is, tavaly pedig a Szépművészeti Múzeum vásárolt korai rajzaiból. Árvai Mária úgy írt festészetéről most a Papagenón: „Egyszerű tárgyakkal, motívumokkal dolgozott, de képeit próbálta mindig máshogyan megoldani. Nem volt egy jó, végső megoldás, motívumai, témái visszatértek, de a festői vagy éppen szobrászi megoldások (színek, elhelyezés, árnyalatok, mintázat, vonalak futása, felület érdessége) folyamatosan változtak. Az emlékezés, a felidézés tevékenysége áll közel ahhoz, ahogyan Anna Mark dolgozott. Az emlék is mindig más lesz, amikor előhívjuk, az aktuális jelenünk is mindig benne van. Emberi alak soha nincs jelen reliefjein, a nyomai minduntalan.”
„Ez a füzet két kész, és egy induló kötetemből válogatott verseket tartalmaz. Egyetlen példányban, Márkus Anna számára írtam le őket, elemistakorombeli díjnyertes betűkkel” – Pilinszky egy vágott B/5-ös formátumú, kemény fedelű kockás füzet elejére jegyezte fel ezeket a mondatokat. Hasonlóképp Radnóti Miklós Bori noteszéhoz, ahogy most már Tandori Dezső Egyetlen című munkájához, ezt is olvashatjuk, polcunkra tehetjük, a hasonmás kiadás ugyanis 2001-ben megjelent a Nap Kiadónál, Domokos Mátyás utószavával. „Hogy mikor ajándékozta nekem a könyvet, nem tudom. Az évek összefolynak; talán 54-ben vagy 55-ben” – válaszolta 2000-ben Domokosnak Márkus Anna. Az itt olvasható versek más és más helyeken jelentek meg eredetileg: a Frankfurt például 1948-ban a Vigíliában, az Iszonyu lenne pedig Mire megjössz címmel a Válaszban. Az Apokrif is olvasható itt, a végén az 1953-as évszám megjelölésével. Az 1965 nyári megjelenésnél pedig az „M. A.-nak” dedikáció olvasható. A kötetben szerepel Külön lapok (1963 és 1968) címmel is egy ciklus, ezeket személyesen adta oda párizsi útjai során a költő egykori hitvesének.
Márkus Anna esetében nemcsak a volt férj, de a felmenők neve is érdekes: nagyapja Vészi József író, unokatestvére pedig Sárközi Márta író-szerkesztő volt. Rokonságban állt így Sárközi György íróval, Vészi Margit újságíró-festővel, Molnár Ferenc íróval, Horváth Ádám televíziós rendezővel és Sárközi Mátyás íróval is. Meglepő-e hát, hogy a művészi pálya természetes választás volt Márkus Anna számára is? Fiatalon ráadásul a néhány évvel később elhunyt Berény Róbert tanítványa lehetett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. A legnagyobbak mellett indult, a legnagyobbak közé érkezett a festőművész.
„Pilinszky akkor oltott villanyt, amikor kint kezdett világosodni” – Idén újabb kiadást ért meg az a Pilinszky közelében című kötet, amiben Kovács Péter Barnabás emlékezett vissza a nagybátyjával töltött időre.
Az első feleség személye megkerülhetetlen a Pilinszky feltételezett másságával kapcsolatos pletykákat illetően is. Noha mindezt kategorikusan tagadta 2021-es interjúnkban a költő unokaöccse, a vele sok időt töltő Kovács Péter Barnabás művészettörténész. Mint fogalmazott: „Ez marhaság. Nem szeretek ehhez hozzászólni, mert úgy tartom hülyeségnek, ahogy van. Czeizel Endrétől származik ez a feltételezés, neki jelent meg 2000 körül könyve Költők, gének, titkok címmel. Ő ókumlálta ki, hogy ilyen alkat volt szerinte Pilinszky.” Akadtak más források is, melyek erősítették a találgatásokat. Például Sárközi Márta 1954-55 körüli levele Pilinszkynek: „az Annával való párbajozások közepette az a puszta tény, hogy Anna rokona vagyok, tudok nagyjából a dologról, te is tudod, hogy tudom – és mégis kínos óvatossággal kerüljük mindketten ezt a témakört, szinte lehetetlenné teszi közöttünk a jóízű beszélgetést.” (Olvasható a Menedékház: Sárközi Márta emlékkönyv című 2004-es kötetben.) Miről is tudott pontosan Sárközi? Többen sejteni vélték, hogy a költő férfiakhoz való vonzódásáról. Márkus Anna ezt is írta Pilinszkynek szóló levelében, melyet Nyáry Krisztián idéz a 2012-es Így szerettek ők-ben: „János, én ugyanúgy imádlak téged, mint szerelmünk hajnalán, de ezt a maszatolást hagyjuk abba!” Nyáry pedig a kötetben ki is jelentette a feltételezést, hogy a költő „a férfiakhoz vonzódott”.
A szerelem sivatagát is ekkoriban írta a költő, és a Négysoros mellett is jelent meg a Csillagban. Az ebben olvashatóakat is izgalmas a kapcsolat (egy kapcsolat) alakulása szempontjából olvasni: „Emlékszel még? Először volt a szél; / aztán a föld; aztán a ketrec. / Tűz és ganaj. És néhanap / pár szárnycsapás, pár üres reflex. // És szomjuság. Én akkor inni kértem. / Hallom ma is a lázas kortyokat, / és tehetetlen tűröm, mint a kő, / és kioltom a káprázatokat. // Esztendők múlnak, évek, s a remény – / mint szalma közt kidöntött pléhedény.”
Kovács Péter Barnabás mesélte az említett interjúnkban: nagybátyja mindig a fiatal Annát szerette és kereste a nőkben. Volt olyan, hogy a nő későbbiekben írt neki, ő pedig a levelet felbontatlanul hordta a zakója zsebében. Nem merte elolvasni? A művészettörténész szerint: „Nem akarta, de ugyanakkor őrizte. Későbbi feljegyzéseiből is látszik, hogy valahol mindig fontos maradt számára Anna. Amikor ők megismerkedtek egymással az ötvenes évek elején, akkor én még általános iskolás diák voltam. Sok időt töltöttem együtt velük, én is nagyon szerettem Annát. Mindig azt írják, hogy rövid ideig tartott, pedig nem, ez egy nagyon hosszú kapcsolat volt. Ami nem ért véget azzal, hogy hivatalosan elváltak. Egészen Annának az ’56 őszi disszidálásáig szinte naponta találkoztak. És hát azért később, a párizsi években is gyakran összefutottak egymással.”
Egy életen át fontosak maradtak egymás számára.
