Csodálom a tanáraikért kiálló diákokat, lenyűgöző, ahogyan ez a generáció reagál a kormány döntéseire: okosak, tehetségesek és pontosan átlátják a helyzetet. Még egy kicsit fiatalok, de felnőve nagyon erős nemzedék lesz belőlük – mondja Csákányi Eszter. A Kossuth és Jászai Mari-díjas színésznő júniusban ünnepli hetvenedik születésnapját.
– Szerdán az Istent játszom – mondta, amikor az interjú időpontját egyeztettük.
– Azért nem az Istent. Ferdinand von Schirach az Isten című darabját játsszuk az Örkény Színházban.
– Találó félreértés volt, hiszen a darab az eutanázia témáján keresztül éppen arról szól, hogy az ember átveheti-e Isten szerepét.
– Az eutanázia alapvető kérdés, amelyről a színházban mindenképpen beszélni kell. A darabban egy hetvenöttéves, teljesen egészséges férfi a felesége halála után azt kéri az orvosától, hogy segítsen véget vetni az életének. Amikor a doktor visszautasítja, a férfi ügyvédhez fordul, és nyilvános vitát szervez, hogy orvosszakértők, jogászok és egyházi emberek vitassák meg a kérését. Végül a nézőknek kell eldönteniük, hogy van-e jogunk beavatkozni a halál folyamatába, és vajon a férfi szabadon megválaszthatja-e az élete végpontját.
– Egy ilyen fajsúlyos, a közönséget is megmozgató kérdés esetén számít a színész személyes véleménye?
– Bizarr helyzet, mert én minden téren szabadságpártinak vallom magam, úgy gondolom, hogy mindenkinek joga van döntenie a saját életéről. Ehhez képest az előadásban egy orvost játszom, aki a hippokratészi esküre hivatkozva az egészséges élet megóvása mellett érvel. És ez a szerep bennem is megváltoztatott valamit, most már biztos vagyok benne, hogy az orvosok nem tehetik meg, hogy egy egészséges embert a halálba küldjenek.
– És hogy döntenek a nézők?
– Eddig mindig a szabadság nyert, vagyis az eutanáziához való jogra szavaztak. Sem én, orvosként, sem a Csuja Imre által zseniálisan alakított pap nem tudja meggyőzni a közönséget az élet megóvásáról.
– A döntés szabadságáról szóló vita egyben a társadalmi folyamatokra való reflexió is?
– Az Örkény nem konkrét közéleti eseményekre reflektál, hanem bemutat egy-egy fontos társadalmi kérdést felvető darabot. A Krétakörben Schilling Árpád a saját műveit állította színpadra, és Pintér Béla esetében is ez a helyzet, ők naprakész előadásokkal reagáltak, illetve reagálnak az aktualitásokra. Közös vonás ugyanakkor a humor, hiszen ahogy a független társulatok produkciói, úgy az Örkény előadása sem durván ítélkező, inkább finom, rejtett humorral dolgozza fel a súlyos témát. Nehéz műfaj szórakoztatva elgondolkodtatni.
– Bár nem aktuálpolitikai helyzetet jelenít meg, a Magyar Orvosi Kamara tagsága mégis szóba kerül az előadásban.
– A szerző engedélyével a darabot az ország viszonyaihoz igazítják, így a magyar egészségügy adja a hátteret, és ezt nem lehetett kihagyni az előadásból.
– Egy-egy ilyen produkció elindíthat társadalmi párbeszédet?
– Ez a színház feladata, a művészet nem lehet öncélú. Remélhetőleg el tudunk hinteni gondolatokat, amelyek foglalkoztatni kezdik az embereket. Ha nem bíznék ebben, abbahagynám az egészet.
– Korábban a Krétakörrel, most Pintér Bélánál független társulatokban játszik, az Örkény tagjaként művészszínházi előadásokat készít, a Madách Színházban pedig szórakoztató produkciókban szerepel. Színészi szempontból van hierarchia a műfajok között?
– A Madách Színházba egészen másfajta közönség ül be, és csinál telt házat estéről estére. Más a közeg, de mindenki ugyanolyan becsülettel dolgozik, mint a függetleneknél, vagy egy művészszínházban. Minden színházi formának megvan a saját közönsége, és a maga módján mindegyik egyformán fontos. Színházjegyet szoktam ajándékozni a barátaimnak – amiért egyébként nekem is fizetnem kell, elmúltak már azok az idők, amikor a színészek ingyen kaptak jegyet a saját előadásaikra –, és ilyenkor mindig végigkérdezem, hogy hol szeretnének megnézni: az Örkényben? Pintér Bélánál? Végül a Madáchnál kötünk ki, de volt, akit az Aranyoskám mellett sikerült rábeszélnem az Örkényben futó A hattyúra is, ami után azt írta, hogy még sosem volt ilyen erőteljes színházi élménye.
– Ha már a jegyvásárlás szóba került: a kultúrafogyasztás egyre nagyobb anyagi ráfordítást igényel, miközben az értelmiség lassan kilátástalan helyzetbe kerül. Milyen hatással lesz ez a művészszínházakra?
– Katasztrofális a helyzet. De a színházban egyelőre még nem látjuk a hatását, a következő évadban derül majd ki, hogy mit okoz a drágulás.
– Az elmúlt években több csapás érte a kultúrát a járványtól az energiaválságon át az inflációig. Beszivárog ez a társulat éltébe: befolyásolja a munkájukat a folyamatos küzdelem?
– Nem tehetünk mást, folytatjuk a munkát. Ha csak négy bemutatónk lesz nyolc helyett, akkor abban a négyben kell a maximumot nyújtanunk. Nem veszi el a kedvünket a válság, sőt minél nehezebb a helyzet, annál nagyobb elszántsággal vetjük bele magunkat a munkába. Csinálnunk kell, mert tudjuk, hogy van értelme.
– A magyar kultúrpolitika és a kultúra finanszírozásának problémái sem szegik kedvüket?
– A függetlenek most még az eddigieknél is kevesebb támogatást kapnak, azt is késve. Nem is tudom már követni ezt. Mindig azt hallom, hogy fele annyi pénz jut nekik, mint korábban, holott már az is csak a fele volt az előző összegnek. Nagyon fontos feladata és kötelessége lenne egy felelős államnak a független művészet támogatása. Lenyűgöz, hogy a kiéheztetés ellenére a független művészek még mindig friss energiával folytatják a kísérletező, modern felfogású munkájukat.
– Korábban többször vállalt közéleti szerepet, a 2012-es Milla-tüntetésen Kulka Jánossal vezették a kormánykritikus demonstráció műsorát, később a Színház és Filmművészeti Egyetemen „modellváltás” ellen tiltakozó hallgatók mellett is kiállt. Az elmúlt évtized nagy lendülettel induló megmozdulásai rendre elcsendesedtek, látja eredményét a közéleti fellépésnek?
– Hiszek benne, hogy valamilyen üzenet mindig eljut az emberekhez. Most például a tanáraikért és a státusztörvény ellen tiltakozó fiatalok kiállását csodálom. Lenyűgöző, ahogyan ez a generáció reagál a kormány döntéseire: okosak, tehetségesek és pontosan átlátják a helyzetet. Még egy kicsit fiatalok, de a hitük és az elszántságuk csodálatos, felnőve nagyon erős nemzedék lesz belőlük.
– A diákok akciói eredményre vezethetnek?
– Nyilvánvaló a hatalom reakciója: még több tanárt rúgnak ki. Tényleg nem tudom, ki fog majd tanítani, ki marad még ezen a pályán. A diákok bátor kiállása éppen ezért nagyon fontos. Drukkolok nekik.
– A kulturális életben miért nem látunk hasonló tiltakozásokat?
– A kulturális életből hiányzik ez az erő. A saját eszközeinkkel próbálunk meg harcolni a minőségért. Nem lenne szabad, hogy a politika beszivárogjon a művészetbe, de amikor a hatalom mindent ledózerol, nem tudunk nem a politikával foglalkozni. Amikor Kaposváron játszottam, mindenki Aczél Györgyöt szidta, de mi a Csiky Gergely Színházban meg tudtunk csinálni bármit, amit akartunk. Igaz, egy ideig nem is voltunk szem előtt, amikor kitört az őrület, és tömegek jöttek Kaposvárra színházba, akkor már Aczélék is felkapták a fejüket. De akárhogy történt is, a hetvenes és a nyolcvanas években zseniális előadások születtek. Most is készülnek persze kiváló produkciók, de annyi küzdelem és rafinéria kell hozzá, hogy az elveszi az alkotói energia nagy részét.
– Ma több kulturális potentátra sütik rá, hogy korunk Aczél Györgye.
– Sok mindent lehet mondani Aczél Györgyre, de hogy ne lett volna művelt, és ne érdekelte volna a kultúra, azt nem.
– A Titkaink című Pintér Béla-darabban egy Pánczél György nevű figurával idézik meg Aczélt, az előadásban ön alakítja a politikust, méghozzá az édesapja, Csákányi László szemüvegét viselve.
– Pintér Béla nem is tudott róla, hogy apám szemüvegét viselem majd. Ez egy izgalmas főhajtás számomra. De ugyancsak szép pillanat az előadásban, amikor Pintér Béla karakterével közlik, hogy meghalt az anyja, akit szintén én játszom, majd belép a színpadra, ahol már Pánczél Györgyként várok rá. Ritka erőteljes jelenet, és komoly kihívás színészileg.
– Az édesapja hogyan tekintett Aczél Györgyre?
– Apám végtelenül liberális ember volt, de kellően zárkózott és visszahúzódó ahhoz, hogy a véleményének ne adjon hangot. Beletörődött a rendszerbe, és ezért sosem tudtam elítélni. Egyetlen út volt számára, kénytelen volt azt bejárni. Szeretett volna művészszínházban dolgozni a pályája vége felé, de ez nem adatott meg neki. Korábban a Nemzeti Színház tagja volt, és ehhez a világhoz szeretett volna tartozni később is, de a pályája másfelé kanyarodott. A Vidám Színpadon is csodálatosan játszott, de nem ez volt az álma.
– Az ön pályája arra kanyarodott, amerre szerette volna?
– Azt hiszem, igen. Tisztában vagyok az alkatommal, elfogadtam, hogy nem én vagyok a végzet asszonya, de sosem bántott a dolog. Különösen úgy, hogy több olyan szakasza is volt a pályámnak, amikor nem skatulyáztak be, Kaposváron és később is megtaláltak egészen más jellegű szerepek. Nem számítanak a kategóriák, csak a hiteles alakítás. Az életkorral persze szűkülnek a lehetőségeim, de ezt el kell fogadnom.
– Hetvenéves. Hogyan éli meg?
– Abszurd. Olyan, mintha azt mondanám, hogy százéves vagyok. Egyszerűen nem hiszem el.
– A kerek születésnap kötelező visszatekintés is jelent? Hogyan látja a pályáját?
– Sokkal jobban alakult, mint annak idején elképzeltem. De azt is nehéz feldolgoznom, hogy ötvenkét éve vagyok színpadon. A gimnázium elvégzése után rögtön játszani kezdtem. Van egy gyönyörű mondás: ha azt csinálod, amire rendeltettél, akkor élsz, ha nem, akkor csak túlélsz. Azt hiszem, én erre a pályára rendeltettem.
– Ennek kapcsán gyakran megkapja a kérdést, hogy a színházi elköteleződése miatt nem lett családja.
– Nekem a színház a családom. Az más kérdés, hogy sajnos egyre jobban bezárkózom, azt hiszem, ez a korral jár. De a kíváncsiságomat még nem vesztettem el.
– Több interjúban is megjegyezte, hogy Mihail Barisnyikov táncművésznek azért lenne esélye önnél.
– Barisnyikovnak adnék egy esélyt. Csodálatos ember, találkoztam vele személyesen, de sajnos mindig ott volt mellette a gyönyörű felesége. Meghívta a Titkaink előadást New Yorkba, ahol vendégül látott bennünket, és tényleg lenyűgöző pasi, átütően tehetséges és vibrálóan érzéki. Ebből a New York-i útból született az Amikor találkoztam Barisnyikovval című önálló estem.
– A színházi zaklatási botrányok nyomán is felmerült a nők társadalmi megítélése. Hogy látja, történt változás e téren?
– Sokat kell dolgozni ezen. Személyes fájdalmam például, hogy a Nemzet Színészei között mindig több a férfi. Nem értem az okát, ahogy azt sem, hogy miért fogadjuk el ezt a leosztást. Sosem szabad persze feladni, küzdeni kell, hátha egyszer valaki meghallja a hangunkat.
– Sosem hagyja el az optimizmusa?
– Ez nem egy póz, én tényleg hiszek benne, hogy van értelme tenni. Sok dologban látom az előrelépést. Előfordul persze, hogy egyet lépünk előre, és ötöt vissza, de minden apró lépés eredmény. Az, hogy minden este telt házzal játszunk, azt bizonyítja, hogy a munkánk másnak is fontos, van igény a színházra. Ha nem hinnék ebben, akkor akár ki is vonulhatnék az erdőbe remetének.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 23. számának (2023. június június 9–15.) nyomtatott változata.
