Nyolcvanéves lenne, ha élne, s valószínűleg enyhülne a keserűsége, látván, hogy ha megkésve is, öt múzeum gyűjteményében eddig már negyven képe talált helyet, s ezeknek a múzeumoknak állandó kiállításain is megbecsült helyük van. Életében csak egyetlenegy képe került múzeumba, annak is a raktárába.
Az 1925—33 között Kolozsvárt működött Képzőművészeti Iskola tanáraihoz, növendékeihez őszinte és szoros baráti kötelékek fűzték, de ebben az iskolában hivatalos megbízatást nem kaphatott. Cézanne volt az eszményképe, vágyva vágyott Párizsba, de Pestig is csak kétszer jutott el, rövid időre, meszesebb nem engedte anyagi és egészségi állapota. Ezért nem szerzett szabályos diplomát sem. Harmincöt-negyven éves korában a kávéházig is többnyire kocsival ment – annyira fárasztotta rossz tüdejét a mozgás –, tájkép-élményeit tehát csak otthona közelében találhatta meg.
Ennyi korlát, akadály ellenére, amellyel a sors keresztezte az útját, tehetsége, elhivatottsága mégis a művészi élvonalba segítette. Nem lázadt és nem kergetett megvalósíthatatlan álmokat, hanem józanul és következetesen dolgozott, megszakítás nélkül. Legtalálóbban saját szavaival tehetne művészpályáját jellemezni: „Napokig gyötröm magam, míg tényleg megcsinálok valamit. S mindezt azzal a tudattal, hogy nem lesz belőlem soha nagy festő, de itt, ebben a környezetben talán legtöbb. Ez az elsőség hajszol előre, vagy a tökéletesség elérése a szerény keretek között, amennyit elérnem lehet…” (Wagner Arthurhoz írott leveléből, 1938. február 21.).
De ez még nem elég. Mindehhez nélkülözhetetlen az alkotókedvet ösztönző társadalmi tényező: legyen kinek festeni és kiállítani. Tudatosan vállalta azt a feladatot is, hogy az erdélyi képzőművészet ügyét minden erejével előrevigye. Érezte és vallotta a közösség szükséges voltát, azt, hogy művész csak úgy élhet, csak úgy lehet értelme munkájának, ha van kinek dolgoznia. Igényes művészetet kell mívelni, a közönség ízlését pedig hozzánevelni, hogy megértse, elfogadja az igazi művészetet. Ennek érdekében szükség van a hasonló felfogású művészek összefogására, szövetségére.
Ez a meggyőződés sarkallta, hogy az 1930-as Erdélyi Szalon szervezésében és rendezésében tevékeny részt vállaljon, hogy a Barabás Miklós Céh alapító tagja és titkára legyen, ezért hozta létre 1933-ban Szervátiusz Jenővel együtt szabadiskoláját, amely nemcsak iskola volt, de a kolozsvári művészek, haladó értelmiségiek találkozóhelye is.
A felszabadulás után, rohamosan romló egészségi állapota ellenére, tovább folytatta ezt a munkát: az 1947-es Erdélyi Szalon szervezésében ugyanúgy része volt, mint a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola létrejöttének előkészítésében. Műtermében már 1930-tól kezdve egész Erdélyből összefutottak a művészeti élet szálai. Kényszerű helyhez kötöttsége egyrészt korlátozta, másrészt – közvetve – serkentette is művészi látásmódjának kialakulását. Kontemplatív alaptermészete és logikus gondolkodása szűrőként kirekesztette a lényegtelen dolgokat, közel hozta és felnagyította a lényegeseket.
Festészetének fejlődése nem volt káprázatosan látványos, a képalakítás eszközeit rendre vette birtokába. Pályája kezdetén figurális kompozíciók terveit hordozta magában, nagy ambícióval festett balettjeleneteket, üzembelsőket, majd nyolc-tíz év múltán belátta, hogy ezekhez egészség is kell, szabad mozgás, sőt, többnyire pénz (modell, műterem), aztán alkudozott a sorssal: hat évig festett arcképeket, s akkor feleségét, akinek szerény tisztviselői fizetése a család biztos létalapját jelentette, a nagyenyedi postához helyezik. Megadta hát magát, s megmaradt a táj és a csendélet műfajánál.
Van még az európai művészet történetében festő, akit külső kényszer szorított csakis erre a műfajra. Ruysdael egy vallásos szekta tagjaként mondott le az emberábrázolásról, s lelkének sodró viharait csak mocsaras tájak félelmetes magánya, titokzatos lombok mélye tükrözi. Szolnay Sándor élete utolsó éveiben már csak a műterme ablakából látható sétatéri tájat festhette. De még ez sem verte bilincsbe, mint ahogy egész élete folyamán sohasem bírhatta le a sötétség, a fájdalom, a szorongatottság. Benső tűz lobog abban a több tucat sétatéri tájban is, amely – mint annyi más – csak ürügyül szolgált számára az emberi lélek tájainak kivetítésére.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 49. számában, 1973. december 7-én.
