Új Kalevala-fordítás jelent meg. Nagy Kálmán műve.
Kuriózum vagy rendkívüli teljesítmény? Egy csodabogár tragikusan különc vállalkozása vagy pedig olyan költői bravúr, mely szinte a lehetetlent kísértette meg? Az ilyen kérdések teljesen jogosultak a finn népi eposz, a Kalevala új magyar szövegének olvasása közben.
Vikár Béla régi Kalevala-átköltését ugyanis a klasszikus magyar műfordítások között tartotta számon az irodalmi köztudat. Egy kitűnő néprajzos hosszú évtizedek alatt végzett munkájának eredménye volt az az általánosan ismert Kalevala-szöveg, amely aztán több mint fél évszázad alatt számos kiadást ért meg. Ha az Arany János utáni költői korszaknak, a Vajda és Ady közötti úgynevezett irodalomtörténeti űrnek van igazán kiemelkedő költői teljesítménye – az egyik ezek közül nyilván a Vikár-féle Kalevala. Az első ízben 1911-ben megjelent fordítás az Arany János-i vágyakat óhajtotta igazolni. Szöveghűsége, ritmusának hallatlan zeneisége, nyelvének enyhén romantikus színezete mind-mind olyan tulajdonságokkal láttatták ezt a Kalevalát, amelyek a magyar irodalom részévé avatták. Az Arany-epigonok csinált nyelvének, az ostobaságig naiv balladácskáknak, az olvashatatlanul unalmas eposzoknak a korában, íme, megszületett egy természetes stílusú, valóban népi és valóban eposzi költemény. Ennek a Kalevalának egyaránt örvendeztek a modern irodalom hívei és az az olvasótábor is, amely nem tudott vagy nem akart elszakadni a Kisfaludy és Petőfi Társaság költészetétől.
Tudjuk, hogy Vikár Kalevalája József Attilának is kedves olvasmánya volt, sőt hatott is reá verselésével, nyelvével. Az Áradat ez a költemény, s különös módon éppen ez a mű érzékeltetheti a leginkább, mi az, ami hiányzott Vikár magyar szövegéből. A népmesék realizmusa. A hasonlatrendszerek és az eposz nyelvének tökéletes összhangja.
Vikár egy icipicit édesebbre hangszerelte a Kalevalát. Vikárra egy árnyalat erejéig hatott a Thaly Kálmán-féle hamis kuruc balladák nyelve. Különösen az egyes énekeket megelőző, Vikár által költött „summázó versikék” árulkodnak. Vikár szükségesnek érezte néhány sorban összegezni, hogy mit is tartalmaznak a Kalevala egyes énekei. A 16. éneket például ez a lapos versike vezeti be: „Ne menj szókért Alvilágba / Ott reked az ember lába. / Isten legyen félig-meddig, / Aki onnan megmenekszik.” Vikárról közismert volt, hogy a kávéházakban üldögélve, rengeteg tréfás versikét faragott. Amolyan „helyi hatású” klapanciákat. Ezekből a verseiből egy kötetre valót is kiadott. Nos, a „summázó versikék” ugyanilyen klapanciák. A fordítás közben a legtöbbször legyőzte Vikárt az eredeti egyszerűsége, szigorú kompozíciója. Később megtanult grúzul is, és lefordította Rusztaveli eposzát Tariel, a párducbőrös lovag címmel. Ezúttal már nem tudta megőrizni fegyelmét, a fordító mindig kötelező alázatát. A különben is buja képzeletű grúz megigézte Vikárt, és – mondjuk ki: – már-már a giccs felé siklatta ki tollát.
Mindez igazolhatja, hogy Nagy Kálmán vállalkozása jogosult volt.
Rövid és tragikusan végződött életéből kereken egy évtizedet áldozott a Kalevala újrafordítására. Nagy Kálmán a finn népi eposz erőteljes realizmusát érezte meg, Thaly helyett a székely népballadákhoz fordult ihletésért. Persze tudjuk, hogy Vikár is ismerte ezeket, sőt Vikártól Bartók sem volt idegen. A kor általános divatja hatott reá. Nagy Kálmánt már nem kísérthette meg a népiességnek valami ábrándos formaváltozata.
Egy rövid példa igazolhatja, mire gondolok.
Maradjunk a 16. éneknél, melynek indítása Vikárnál igy hangzik: „Komoly öreg Vejnemöjnen, / Fő-fő táltos mindvégiglen, / Csónakot akar kisütni, / Új dereglyét nyélbe ütni / Ködös félszigetnek orrán, / Párás földszeletnek ormán; / Fája nincs ladikkovácsnak, / Deszkája dereglyeácsnak.”
Ugyanez Nagy Kálmán fordításában:
„Derék öreg Väinämöinen, / örök idők nagy tudósa / kezdett egy hajót faragni, / kezdett csónakot csinálni / ködös félsziget fejében, / homályos sziget határán. / De nincsen faragni fája, / deszkája csónak-csinálni.”
Képzeljük el az öreg karéliai énekmondókat, akiktől Elias Lönnrot lejegyezte az eposz egyes részleteit. Ezek a parasztemberek egymásnak felelgetve (ez a párhuzamos tartalmú sorok magyarázata) alakítják, formálják a mítoszi hagyomány hőseinek sorsát. Ami náluk ódon zamat volt, az a karéliai nyelvjárás sajátossága az irodalmi nyelv alapjául szolgáló nyugatfinn nyelvjáráshoz képest. A nyelvi és a képi realizmus náluk nem esztétikai elv, hanem természetes szükségszerűség, mondhatni: élettény.
Nagy Kálmán ezt a valóságot mélyebben, jobban érzékelte, mint Vikár. Nemes költői verseny volt ez, és ezért ez az új Kalevala-szöveg semmi esetre sem kuriózum. Nagy Kálmán nem is tagadja meg Vikárt, sőt tanult tőle, egyes megoldásait fel is használta. De valamit talán mélyebben értett meg, és ennek megértéséhez maga a kor, korunk is inkább hozzásegíthette.
Nagy Kálmán azt ismerte fel, hogy ugyan a Kalevala mitikus történetének szövege sokszor varázsdalokból áll, de ezek mégse bájolást akarnak elérni, mégse irracionális hatásra törnek, hanem a történelem hajnalán az emberi akarat kifejezése ez volt.
Nagy Kálmán szövege talán dísztelenebb, mint Vikáré. Számomra azonban hitelesebb. Hadd idézzem végül az eposz záró verseit: „Erre megy az út ezután, / nyomomban az újabb ösvény, / útja derekabb dalosnak, / érdemesebb énekesnek. / ifjú emberek csapása, / növekvő népeknek útja.” (Ugyanez Vikár ismert fordításában: „Az új ösvény innen indul / Dicsőbb dalok szerzőinek, / Különb ének költőinek / A törekvő zsenge népben, / A növekvő nemzedékben.”)
Igen, hiszen „az út” „erre megy”…
Vikár Béla mellett most már még egy nagy magyar fordítóját kell számon tartanunk a Kalevalának: Nagy Kálmánt. És illesse köszönet a bukaresti Kriteriont, hogy méltó módon adta közre ezt a nagyszerű teljesítményt.
(E. Fehér Pál: Az új magyar Kalevala. Népszabadság, 1973. augusztus 6.)
Megjelent A Hét IV. évfolyama 33. számában, 1973. augusztus 17-én.
József Attila
Áradat
– Hé, emberek, hova, hova?
– Ahol munkát, dolgot kapnánk,
tág világban ide s tova,
puszta hat hét a tarisznyánk.
Sztrájkoltunk, most kutunk sincsen.
Penész legel az álláson,
családjaink csurgós csűrben,
hogy is volna maradásunk?…
Az égen ha felhő volna,
égő kendőként lobogna;
a földön ha dinnye volna,
sisteregne és ugorna.
– E patakban megfürödnénk,
megöblítenők az inget,
azután meg tovább mennénk, –
megcsinálnánk mi már mindent…
De rivall a csermely csősze,
békák botosa bottal mondja,
vicsorogja víz vitéze,
ordas inas, úr bolondja:
– Eltakarodj, öt tekergő!
Kotródj innen, kujtorogó!
Fattyúnak itt nincsen fürdő,
csavargónak nincs csobogó…
– Világ valamennyi vizét
hazatereld, víz juhásza!
Csíbor húzzon tücsök-zenét
undok urad udvarába!
Holott rakjon tanyát, aklot,
nagyobb uraságra vallót –
feje fölé vízből zsuppot,
talpa alá vízből pallót!
– Habos tengert egyengessen
a vasfogú boronával!
Hosszú szárú esőt vessen,
gyűjtse boglyába fiával!
S ha már van elég halpénze,
kárászoknak nyisson kocsmát!
Örvénysüveg a fejére!
Húzzon vizigödör csizmát!
– Paplana csendes folyóvíz –
legyen a bolhája béka!
Azt szedje a szoknyából is
édes lánya-ivadéka!
Álmát kotró kotorja fel!
Zöld legyen a virradatja!
Elsodorja – sodorja el! –
a szegények áradatja!…
Proletárok, hova, hova?
S ni amott is, kettő, három,
s ezer! ezrek millioma!
Habokba kél a világon.
Vérrel habzik, vassal zuhog,
osztott földünket elönti
s az osztatlan pillanatot
dördül ahogy felköszönti.
