Derült égből villámcsapásként jött Robert Fico színeváltozása, különösképpen az, hogy egyik pillanatról a másikra számos kérdésben Orbán Viktor mellé állt. Helyezzen, kérem, minket képbe: mi történik az ön hazájában? – kérem s kérdem Szlovákia egykori, 1998–2006 között két ciklust betöltött miniszterelnökét, Mikuláš Dzurindát, aki a minap a Budapest Fórumon tartott előadást.
– Szerintem nem olyan nehéz ezt megérteni. Történt ugyanis, hogy 2020-ban egy középjobb párt, de talán ez mindegy is, mert ennél fontosabb, hogy demokrata párt, Igor Matovič pártja megnyerte Szlovákiában a választást. Mondhatni, talán túl is nyerték magukat. Azaz képesek voltak alkotmányozó többséget alakítani. Kormányalakításukat és a kormányzásukat óriási várakozás előzte meg. Ám ahelyett, hogy hozzáláttak volna az ígéreteik teljesítéséhez, a koalíciós pártok egymással kezdtek civakodni. Szavazóik kezdték elveszíteni a reményt, a hitüket bennük, frusztráltak lettek. De hogy ne szaporítsam a szót, Matovičékról bebizonyosodott: nem voltak felkészülve a kormányzásra. Mi több, az is kiderült, hogy hozzá nem értők feladatuk ellátásában. Az emberek elkezdték keresni a kormányképes erőt, és az új vezető figurát. Keresték az igazi megoldást. Így került a képbe Robert Fico, aki jó időben volt jó helyen. Épp ezért óriási bizalmat szerzett, az emberek elkezdtek újra hinni benne. Minden eszközt felhasznált arra, hogy (a 2018-ban korrupció miatt lemondott!) Fico hamvaiból újraéledve meggyőzze az embereket, nincs nála jobb választás. Így tehát a még nem is oly’ rég alkotmányozó többséggel rendelkezett kormány először kisebbségbe került, emiatt a következő 12 hónap alatt elkerülhetetlenné vált az előrehozott parlamenti választás az ország kormányozhatósága végett.
– És közben egy teljesen „másik Ficót” látunk egyre jobban megerősödni…
– Ám ha közelebbről szemügyre vesszük a magyar kormányfőt, aki egykoron az én barátom is volt, tulajdonképpen egy fészekből repültünk ki 1998-ban. Én persze most sem gyűlölöm őt, nem haragszom rá. De senkinek ne legyen kétsége, Orbán Viktor ma egy teljesen más politikus, mint akit én annak idején megismertem. Az a helyzet, hogy tudomásul kell vennünk: az emberek mindig változnak. Mert ilyen a természetük. És sajnos, nem mindenki képes pozitívan, a jó irányba változni.
– Mégis: hogyan jutott Fico eszébe barátságot kötni Orbán Viktorral? Ami olyan gyorsan kialakult, hogy most már azt látjuk, egy platformon vannak az orosz–ukrán háború kérdésében. Fico ugyanúgy elkezdte ostromolni az Európai Uniót, ahogy teszi ezt immár 14 év óta Orbán.
– Az ördög a részletekben bújik meg: meg vagyok győződve arról, hogy az orosz–ukrán háborúban nem egyezik, legalábbis nem egyértelműen egyezik az álláspontjuk. Fico megjátssza magát. Mond valamit Pozsonyban, de már nem ugyanazt mondja Zelenszkij elnöknek, vagy éppen Kuleba külügyminiszternek, és megint másképp interpretálja a történéseket Brüsszelben vagy Strasbourgban. Ami Orbánt és Ficót összeköti, az nem más, mint az autokráciához való viszonyuk. Ellenségeik is közösek, ami szintén meghatározó, összekötő jegyük. A közös ellenségeik közül kiemelem Soros Györgyöt. De Brüsszel és annak szakadatlan emlegetése szintén csodás összekötő kapocs köztük. Ezzel együtt azt mondanám, még ezeknek se tulajdonítsunk nagy jelentőséget.
– No, de ne feledjük, hogy az energiapolitikában is egy platformon vannak. Mindketten szidják az ukránokat, amiért legutóbb elzárták az olajcsapot. És egyre inkább azt látjuk, amitől tartanak is az uniós politikusok: ha ismét napirendre veszik a hazánk elleni 7. cikkelyes eljárást, akkor Fico azonnal Orbán segítségére lesz. A lengyel akadály elhárult Tusk kormányra kerülésével. Helyüket viszont most a szlovákok foglalják el, és így megint nem fogják tudni egyhangúan megszavazni, amit több mint öt éve szeretnének az Európai Tanácsban, hogy megfosszák a magyar kormányt szavazati jogától.
– Ebben azért nem vagyok teljesen biztos.
– Ezzel most meglepett…
– No, majd meglátjuk, de én egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy szavazáskor Orbán mellé állna. Fico ugyanis, mint ahogy Orbán is, a saját érdekeit tartja szem előtt. Mert Ficónak egyáltalán nem érdeke, hogy kizárják, kiközösítsék őt az uniós vezetők a tanácsból. Ragaszkodik a hatalomhoz. Neki nagy szüksége van az euróra, ki van éhezve az uniós forrásokra. És ebből a szempontból – vitathatatlan – nagyon okosan viselkedik.
– Ha jól tudom, önök is nettó haszonélvezői az uniós forrásoknak, mint a magyarok.
– Így van. Még mindig nem vagyunk nettó befizetők.
– Ha már a pénzről és az euróról esett szó: önök nagyon ügyesen és gyorsan átálltak az euróra, dobták nemzeti valutájukat. Jó lépés volt? Tudná javasolni nekünk is. És ha igen, miért?
– Nehéz ezt megmondani, mert nem csupán afféle technikai vagy közgazdasági kérdés. Nagyon jól emlékszem, milyen nehézségekbe ütköztünk. Merthogy a második miniszterelnöki ciklusomban került sor az euró bevezetésének előkészítésére, és előbb ki kellett dolgoznunk az átváltási árfolyam mérséklésének a mechanizmusát 2005-ben. Mondjuk, Ficonak ebben is szerencséje volt, mert az ő időszakára esett végül a közös valuta bevezetése, ő tette fel a koronát a folyamatra. Kiváló szakembereink dolgoztak kőkeményen azon, miként lehet minél kisebb nehézségekkel átállni. És csak azt tudom mondani: nem kérdéses, mennyivel könnyebb az eurózónában úgy kereskedni, hogy egy pénznemben történik minden pénzügyi és kereskedelmi tranzakció.
– És hogyan vészelték át az infláció elszabadulását? Mert, gondolom, magas infláció is volt…
– Nem, alapvetően nem volt magas az infláció. Mindenki tartott tőle, de nem következett be.
– Minek köszönhetően?
– Nagyon ésszerű fiskális és monetáris politikát vittünk. A kormányzati politika és a nemzeti bank politikája nem volt összemosva. Mindenki maradt az ésszerű kereteken belül. De hozzá kell tennem, nemcsak technikai és közgazdasági feladat volt az euróra való átállás. Sokkal inkább múlott az emberek hozzáállásán. Rá kellett hangolódniuk. És megtették, mert akarták az eurót. Ez valami csodálatos érzés volt. Eszembe jut, amikor a lányaim, sok évvel ezelőtt, egy vasárnap délután azt mondták, ugorjunk át Bécsbe egy jó kávéra! De akkor, bizony, csak szlovák koronánk volt. Ám az ottani, az osztrák életszínvonal jó példa volt mindenki számára: úgy is lehet ám élni. Nem tudom, önöknél megvan-e az effajta lelkesedés. Vagy akár Prágában?
– Nem igazán. A kormány ezeket elnyomja… Említette a nemzeti bank és a kormányzati fiskális politika egymáshoz való viszonyát. El tudja képzelni, milyen következményei lehetnek annak, hogy a pénzügyminisztert akarja Orbán Viktor a Magyar Nemzeti Bank elnöki székébe ültetni? Hogyan fogadják majd ez a befektetők?
– Ennek megítélésében óvatos vagyok, mert nem szeretném senki belpolitikáját sem bírálni, nehogy megvádoljanak az ország belügyeibe való beavatkozással. Azt viszont nyugodtan leszögezhetem anélkül, hogy bármilyen gyanú árnyéka rám vetüljön: nagyon fontos a kormánnyal szemben megtartani a nemzeti bank függetlenségét. Pontosabban biztosítani is kell! Erre tudok is önnek példát mondani: 2006-ban ugyebár Ficóval kellett megmérkőznöm. Eltökélten szerettem volna kitölteni a harmadik választási időszakot is. Nagyon közel voltam a győzelemhez. Ficónak nyilvánvalóan az volt a taktikája, hogy minél jobban különbözzék tőlem, és elhatárolódjék a nézeteimtől, a politikámtól. Ez magától értetődő. És akkor kitalálta: meggyőzi a szavazókat arról, hogy még sincs szükség az euró bevezetésére. Miután megnyerte a választást, a választás után nyomban fölkereste a nemzeti bank elnökét. Három és fél órán át tárgyalt vele, majd ott, a nemzeti bank épülete előtt – kijövet a tárgyalásról – sajtótájékoztatót tartott, és bejelentette: meggondolta magát. Meggyőzte őt a központi bank elnöke, hogy szükség van az euróra. Nem egy, és nem is három hónap elteltével tette meg ezt a sorsdöntő lépést, hanem azonnal, amint beült a miniszterelnöki székbe. Mindez nem bizonyít mást, mint azt, hogy mennyire fontos a nemzeti bank függetlensége.
– Végül az ön közérzetéről kérdezem: vannak-e még ambíciói a hatalomba visszatérésre? Vállalna-e harmadik ciklust?
– Nagyon örülök, amikor találkozóim vannak az Egyesült Államokban, vagy itt Magyarországon, Budapesten, vagy éppen Berlinben, bárhol. De amikor a saját hazámról és a kormányról kérdeznek, akkor szégyellem magam. Mert a mostani kormányfő szégyent hoz az országra. Ám az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján mondhatom: végül győzni fog a racionalitás, az észszerűség. Mert huszonöt évvel ezelőtt, talán emlékszik, Európa fekete báránya voltunk.
– Elődöm, Vladimír Mečiar igazi autokrata volt.És legyőztük azt a rendszert is. Ezért bízom abban, túl leszünk ezen a korszakon is.
– És mi lesz a baloldallal? Mert mint ahogy nálunk, halódik…
– Erre inkább azt kell mondanom, hogy a demokraták sosem fognak elveszni.
