A híres, magyar származású festő, Albrecht Dürer tragikus végű fogadást kötött a bátyjával… Biztos, hogy te is láttad már a fogadás eredményét, még ha nem is tudsz róla!
A híres festő, Albrecht Dürer ősei Magyarországról, a Gyula melletti Ajtósról származtak. Dürernek tizenhét testvére volt, és aranyműves édesapjuk éjt nappallá téve robotolt, hogy eltartsa a családot.
A családi nehézségek ellenére Ajtósi Albrecht Dürer aranyműves két fiúgyermekének, Albrechtnek és Albertnek volt egy álma. Mindketten művészek akartak lenni, de tudták, hogy a családjuk sosem engedheti meg magának az oktatást. Ezért egyik este feldobtak egy érmét a levegőbe. A győztes a Művészeti Akadémián tanulna, a másik pedig a bányában dolgozna, hogy kifizesse testvére tanulmányait. Aztán fordulnának a szerepek.
Albrecht Dürerre mosolygott a szerencse. Nürnbergbe ment festészetet tanulni. Albert lement a veszélyes bányákba, és a következő négy évben finanszírozta testvére tanulmányait, akinek az akadémián végzett munkája szinte azonnali szenzációt keltett. Albrecht rézkarcai, fametszete és olajai sokkal jobbak voltak, mint a legtöbb professzoré, és mire végzett, már jelentős honoráriumot keresett megbízási munkáiért.
Amikor a fiatal művész visszatért falujába, a Dürer család ünnepi vacsorát rendezett, hogy megünnepeljék Albrecht diadalmas hazatérését. Hosszú és emlékezetes, zenével és kacagással tarkított étkezés után Albrecht felemelkedett megtisztelő asztalfői pozíciójából, hogy pohárköszöntőt mondjon bátyjának az áldozatos évekért, amelyek lehetővé tették Albrecht ambíciójának megvalósítását. Zárószava ez volt : „És most, Albert, áldott testvérem, rajtad a sor. Most már elmehetsz Nürnbergbe, hogy megvalósítsd álmodat”.
Minden fej várakozással az asztal túlsó vége felé fordult, ahol Albert ült, sápadt arcán könnyek csorogtak, lehajtott fejét egyik oldalról a másikra rázta, miközben zokogva ismételgette újra és újra : – Nem. Végül Albert felállt, lenézett a hosszú asztalra, majd kezét a jobb arcához szorítva halkan így szólt : „– Nem, testvér. Nem mehetek Nürnbergbe. Nekem már késő. Nézd, mit tett a kezeimmel a bányában töltött négy év! Minden ujjcsontját legalább egyszer összetörték, és mostanában olyan súlyos ízületi gyulladásban szenvedek a jobb kezemben, hogy még egy poharat sem tudok megfogni, és még kevésbé, hogy tollal finom vonalakat rajzoljak pergamenre vagy vászonra. vagy ecsettel. Nem, testvér, számomra már késő.”
Albrecht, könnyekig meghatódott, megfogta azokat a megviselt kezeket, majd később lerajzolta őket. Erőteljes rajzát egyszerűen „Kezek”-nek nevezte, de az egész világ szinte azonnal megnyitotta szívét nagyszerű remekműve előtt, és átnevezte a szeretet tisztelgését „Imádkozó kezek”-re.
Legyen ez a munka emlékeztető, hogy még senki, soha nem boldogult mások segítsége nélkül !
Kati Kohári Facebook-bejegyzése 2025. június 12-én.
