Alig érte el a hazai sajtó ingerküszöbét az a hír, hogy a fővárosi ötödik kerületi bíróság a közelmúltban visszautasította a Szociáldemokrata Párt (PSD) volt elnökének, Liviu Dragneának a feltételes szabadlábra helyezését, annak ellenére, hogy az általa ledolgozott napokért járó kedvezmények figyelembevételével már letöltötte büntetésének kétharmadát, a hatályos büntetőeljárási rendelkezések értelmében lehetőség lett volna a büntetés hátralevő részének feltételes elengedésére, és a rahovai börtön vezetősége is támogatta a politikus ez irányú kérését.
Mint ismeretes, Dragneát azért ítélték el három és fél évre, mert állítólag a tudtával két hölgyet egy állami intézet alkalmazott és fizetett, ám ők valójában a Szociáldemokrata Párt apparátusában dolgoztak. Persze ez törvénytelen, de aki egy kicsit is ismeri a romániai politikai pártok háza táját, az tudja, hogy az ilyesmi bevett gyakorlat, hallgatólagosan mindenki elfogadja. Jut eszembe, Debreczeni Hajnal évekig állt a Kolozsvári Rádió alkalmazásában úgy, hogy valójában Kelemen Hunor sajtótanácsosa volt, de ez jó ideig senkit nem zavart, az pedig, hogy bírósági ügy legyen belőle, fel sem vetődött. Már csak ezért is én Liviu Dragneát a rendszerváltás utáni ritka politikai elítéltek egyikének tekintem.
Esete, azt hiszem, emblematikus és sok mindent elárul a hazai politika és az úgynevezett „mély állam” természetéről. A volt pártvezető egyértelműen összeférhetetlennek bizonyult nemcsak a közigazgatási apparátus alapvető érdekeivel, de az európai politikai fősodorral is. Mivel vívta ezt ki? Íme néhány példa:
– korlátozni kívánta az országban működő multinacionális cégek hatalmát (profitadó helyett forgalmi adót akart bevezetni, azért, hogy ezek a cégek ne rejthessék el a profitjukat, megemelte a Chevron földgáz-kitermelési jogdíját);
– át akarta szervezni (s ez részben sikerült is neki) a hazai igazságügyet, oly módon, hogy kiszűrje a titkosszolgálatok befolyását;
– fellépett Brüsszel egyértelműen részrehajló beavatkozásai ellen (lásd: a schengeni csatlakozás indokolatlan halogatása, az együttműködési és ellenőrzési mechanizmus – MCV – fenntartása és politikailag befolyásolt jelentései, a belpolitikai vitákba a hazai politikai szereplők megrendelésére elkövetett „aggályoskodásai” stb.);
– a titkosszolgálatok politikai szerepvállalásának felfedése és bírálata;
– a nyugdíjak és a minimálbér jelentős emelése, ami versenyre késztette volna a multikat;
– a hazai vállalkozások támogatása, a romániai vállalkozói réteg és polgári osztály megerősítése.
Az, hogy Dragnea programja népszerű volt, a 2016-os parlamenti választások egyértelműen bizonyították: a PSD és a vele szövetségben lévő ALDE földcsuszamlásszerű győzelmet aratott (a két párt együttesen megszerezte a parlamenti mandátumok több mint felét).
Mi történt ezután? Dragnea és legfontosabb munkatársainak lejáratása a sajtóban és a közösségi médiában. Az összehangolt, egységes stratégia alapján működő médiakampány célja az volt, hogy bebizonyítsa, miszerint a szociáldemokrata pártelnök egy korrupt rendszer patrónusa (legendák brazíliai birtokokról, Tel Drumról stb.). Országos tüntetések robbantak ki, amelyeken feltűnt például Klaus Iohannis államfő és a Raiffeisen Bank romániai igazgatója is. Ezzel párhuzamosan a szolgálatoknak sikerült éket verniük Dragnea és a pártvezetés meghatározó egyéniségei közé (Paul Stănescu, Gabriela Firea, Marcel Ciolacu stb.) Ezt követték az igazságügyi eljárások, ahol végül sikerült fogást találni rajta.
Ismerőseim közül többen úgy vélik, hogy Dragnea az európai populisták jegyeit viselte magán, és ha hagyják, akkor felzárkózott volna Orbán és Kaczyński mellé, ezért eltávolítása a közéletből akkor is indokolt volt, ha nemtelen eszközökkel történt is. Persze, a „mi történt volna, ha…” kezdetű kérdéseknek nincs sok értelmük. Az viszont, hogy a volt pártelnök feltételes szabadlábra helyezését a bíróság nem engedélyezte, azt jelenti, hogy még mindig tartanak tőle (persze, persze, a bíróságok függetlenek … hogy én ezt mindig elfelejtem!).
Szerintem az elővigyázatosság felesleges. Ha Dragnea kiszabadul – mert előbb-utóbb mégiscsak ki kell engedjék –, a bélyeggel a homlokán már nem játszhat jelentős szerepet a hazai politikában, bár hallani olyan hangokat, hogy új pártot fog alapítani.
A története viszont tanulságos. Távozásával helyreállt a rend. A Ciolacu-féle PSD már comme il faut, hagyják kiabálni (bár elnök urunkat a tehetetlenségi erő még olykor-olykor elragadja egy bizarr „pészédézésre”), de a karaván halad. A politikusok pedig okulnak a történtekből.
