Kétszáz éve született a világirodalom legnagyobb lángelméinek egyike.
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (Фёдор Михайлович Достоевский) (Moszkva, 1821. november 11. – Szentpétervár, 1881. február 9.) orosz író. Az orosz irodalom és az egész világirodalom mindmáig legnevesebb képviselőinek egyike, a 19. századi orosz irodalom felemelkedésének kulcsfigurája, az úgynevezett filozófiai-ideológiai regény műfajának megalkotója, a lélektani regény mestere.
Családja a 16. századi délnyugat-oroszországi nemesség sorából való, Dosztojevo falu birtokosai voltak, kik később elszegényedtek. Apja, Mihail Andrejevics Dosztojevszkij fösvény és goromba katonaorvos volt, anyja Marija Nyecsajeva romantikus ábrándozó nő, akit a férje állandó féltékenységgel üldözött. Szigorú családi légkör uralkodott a házban az apa miatt. Fjodor Mihajlovics második gyermekként született, hét testvére volt. 1837-ben vesztette el anyját, és ekkor a család is széthullott.
1837 májusában az apa két legidősebb fiát a Hadmérnöki Intézetbe küldte, így került Fjodor Mihajlovics Szentpétervárra. A szigorú katonai intézményben komor, zárkózott emberré vált. Közben apját, aki akkor már erősen rászokott az italra, parasztjai egy konfliktus miatt agyonverték. Ezután a gyám Dosztojevszkij sógora lett. Az írót 1841-ben tisztté, 1843-ban végre elvégezve az Intézetet mérnökhadnaggyá avatták. Az iskolaévek alatt rengeteget tivornyázott, szórta a pénzt, kölcsönöket vett fel, a tékozló fiú életét élte.
1844 júniusában és júliusában – a Repertuar i Panteon folyóiratban – megjelent Balzac Eugénie Grandet regénye Dosztojevszkij fordításában.
Első munkája megjelenése után lemondott állásáról, és romantikus olvasmányai hatására írni kezdett. Állás és támogatás nélkül, szinte nyomorban tengődött első munkája, a Szegény emberek (1845) megírása közben, mely Belinszkijhez, a kor tekintélyes kritikusához eljutva sikert aratott, és ennek kezdeti mámora magával ragadta az írót. Írói tervei szerint azonban már a pszichikum mélyébe kívánt hatolni… Hamarosan elkészült újabb regényét, A hasonmást (1846) azonban már csalódottan, hűvösen fogadta a kritika. Bjelinszkij kezdeti elragadtatása támadásba torkollott, mivel eltért gondolkodásuk Istenről, az ész mindenhatóságáról, az irodalom szerepéről. Turgenyev, Nyekraszov és mások is heves támadásokat intéztek az író ellen.
Egyetlen ifjúkori szerelme a gyönyörű J. J. Panajeva volt, de emiatt is gúnyolódások érték. Mindemellett beteges állapotban élt, és érzékenység gyötörte. Nem kisebb kortársakkal kellett pályára lépnie, mint Goncsarov, Herzen vagy Turgenyev. Csalódott az irodalomban mint mesterségben, melyből meg kellett volna élnie, de valójában csak nyomor jutott neki osztályrészül. Ekkoriban jelentéktelenebb írásai születtek.
Dosztojevszkijt anyagi és morális sorsa arra késztette, hogy alaposabban körülnézzen és politika-filozófiai gondolatait megfogalmazza. I. Miklós idején a vezető értelmiségre a rezsim nyílt ellenszenvvel tekintett, a cenzúra keményen lecsapott a gondolkodókra. „A filozófia hasznát még senki sem bizonyította be, kárt viszont okozott” – tartotta Uvarov népművelési miniszter. Az író a Petrasevszkij-kört látogatta, melyben a pétervári tisztikar és értelmiség csoportosodott, s melynek radikálisabb tagjai kisebb csoportot hoztak létre, hogy titkos nyomdát készítsenek tiltott politikai röpiratok terjesztésére. A terv nem valósult meg, mivel 1849 tavaszán a rendőrség – miután huzamosabb ideig figyelte a társaság tevékenységét – lecsapott a csoportra. Dosztojevszkijt is letartóztatták.
1849. december 22-én a főhadbíróság halálra ítélte, a kivégzésen oszlophoz kötötték, de négy év kényszermunkára változtatták büntetését. Feleségének később így emlékezett: „Mennyire szerettem volna élni, Istenem!… És egyszerre csak a takarodó kürtjele harsant. Felfigyeltem. Társaimat eloldozták az oszlopoktól, visszavezették őket, és felolvasták az új ítéletet: engem négy év kényszermunkára ítéltek. Soha nem volt boldogabb nap életemben!”.
Újabb büntetésének indoka: „Mivel részt vett bűnös tervekben, terjesztette Belinszkij író levelét, mely tele van arcátlan kifejezésekkel, melyek az ortodox egyház és a legfelsőbb hatalom ellen irányulnak, és mert másokkal együtt kísérletet tett, hogy házi nyomda segítségével kormányellenes műveket terjesszen.”. A legnehezebb munkákat kapta. Közben újraértékelte életét, hinni kezdett saját bűnösségében is. Miljukov kritikus szerint az író „hálás volt a sorsnak, amiért a száműzetés révén megismerhette az orosz embert, s ezenközben jobban megismerhette önmagát.”
Az író a csodavárás izgalmával tekintett II. Sándor cár uralkodásának elébe. 1854-ben besorozták közkatonának egy szemipalatyinszki erődbe. Közben beleszeretett Marija Dmitrijevna Iszajevába, akit háromévi udvarlás után, 1857-ben vett el Kuznyeckben. (Iszajeva 1864-ben tüdővészben elhunyt.)
1858-ban végül Dosztojevszkij visszakapta rangját és nemesi jogait, s s miután elbocsátását kérte a seregből, 1859-ben végre visszatért Pétervárra.
Az író a nagyvárosban újra bekerült az irodalmi- és közéletbe. Bátyja, Mihail tehetős üzletemberként engedélyt kapott a Vremja (Idő) nevű, sokoldalú folyóirat kiadására, így az író lehetőséget kapott a kiadóktól való függetlenedésre. Az első évben már óriási sikert aratott a vállalkozás, melyben teret kaptak az új elképzelések, s Dosztojevszkij hangot adhatott Oroszország lehetőségéről az ún. „talaj-elméletben”:
„Továbbra is meg vagyunk győződve arról, hogy társadalmunkban nem kerülhet sor semmiféle haladásra mindaddig, amíg magunk nem válunk teljesen orosszá. … Lehetséges, hogy az orosz eszme lesz a szintézise mindazon eszméknek, amelyeket Európa oly szívósan, olyan hősiesen fejleszt egy-egy népben… Az osztályok kölcsönös ellenségeskedése nálunk szintén nem következhet be, nálunk az osztályok éppen ellenkezőleg, összeolvadnak.”
1862-ben két és fél hónapos utat tett Nyugat-Európában, bejárta Németországot, Svájcot, Ausztriát, Franciaországot, Olaszországot. Utazásai során a társadalmat, az embereket figyelte meg. Ezután született meg, szinte párhuzamosan a Megalázottak és megszomorítottak regénye (1862), és a Feljegyzések a holtak házából (1860–1864). Utóbbi alkotása elismerést szerzett, a baloldali lapok és az amúgy az íróért nem lelkesedő Tolsztoj is méltatták. „Nem ismerek jobb könyvet az egész orosz irodalomban…” – írta Lev Tolsztoj.
1866-ban jelent meg másfél évtizedig érlelődött regénye, a Bűn és bűnhődés. A maga korában nem volt osztatlan sikere: bár az olvasók között hamar népszerű lett, a hivatalos kritika kedvetlenül fogadta, vagy éppen elutasította. A már negyvenöt éves író ezzel a művével új fejezetet nyitott a világirodalomban, a regény fejlődésében. Több katasztrófa után a következő negatív, tönkretevő élménye a rulettasztal mellett eltöltött időszak, mely élményanyagot biztosított A játékos megteremtéséhez, az író legolvasottabb regényének megírásához.
1866 elején Dosztojevszkij már kilátástalanul tengődött, s magára vállalta bátyja váltóit is. A játékos című művét egy Sztellovszkij nevű uzsorás kiadó megbízásából huszonöt nap alatt kellett megírnia, így küldtek hozzá egy gyorsírónőt, Anna Grigorjevna Sznyitkinát, kinek 1866 novemberében szerelmet vallott. A nő hozzáment a nála huszonöt esztendővel idősebb íróhoz, s már mint Dosztojevszkaja elkezdte rendbe hozni férje magánéletét. Anna Grigorjevna összegyűjtötte Dosztojevszkij vázlatait, feljegyzéseit, kéziratait, leveleit. Feláldozta teljes hozományát a hitelezők kifizetésére, s rábeszélte az írót, hogy menjenek külföldre, ahol négy évet töltöttek el (Drezda, Bázel, Genf, Vevey, Bologna, Prága).
1867-ben az író összeveszett Turgenyevvel, mert az író egy művében (Füst) Európát Oroszország elé állította eszményképnek. Dosztojevszkij hamarosan Ördögök című regényében örökítette meg Turgenyevet, mint tehetségtelen és kozmopolita írót.
Mivel azonban külföldön honvágya volt s unatkozott, ezért sokszor a ruletthez menekült, ahol ismét óriási pénzösszegeket veszített el. Bár többször megfogadta, hogy végleg felhagy a játékkal, végül csak 1871-ben győzte le szenvedélyét. Közben elvesztette első, három hónapos leányát, Szonját (1868, Genf), majd megszületett második leánya, Ljubov (1868) és fia Fjodor (1871, Oroszország). 1871. július 8-án a család visszatért Pétervárra.
Külföldi útján szellemi fejlődésében jelentős élmények érték, s átértékelte, továbbfejlesztette filozófiai, politikai, és művészetről alkotott nézeteit: Európa lezüllik s majd Oroszországnak kell példát mutatnia, megadnia a hitet, felmutatni egy tiszta Krisztus-képet. Messianizmusa mellett azonban hisz abban, hogy a népet fel kell világosítani és anyagi jólétet teremteni neki, és hogy az orosz nép a cári renddel az élén képes az emberiség megújítására. A cárnak is igyekezve elmondani ezeket az elveit, a trónörökös nevelője lett. 1869-ben befejezte egyik érdekes alkotását, A félkegyelmű-t „az eszményi szépségű ember” eljöveteléről, melyben ugyancsak e messianizmusba vetett hite fogalmazódik meg. Az egykori kritika teljes értetlenségével találkozott az új alkotás, jóval később Mihail Mihajlovics Bahtyin fedezte fel a mű többszólamúságának újdonságát. Nemcsak a kritikusok, de olvasói sem nőttek fel hozzá. A 60-as évek végén az író nekilátott egy monumentális regényciklus kidolgozásához, melyből azonban végül három különálló mű született, s a nagy terv nem valósult meg. Helyette létrejött az Ördögök, A kamasz és A Karamazov testvérek. S közben született meg Az örök férj (1870–71), három hónapig írt kisregénye is.
A hazatérő írót hitelezők zaklatták, fenyegették, de Anna Grigorjevna nem tűrte sokáig ezt az állapotot s elkezdett tárgyalni velük. Kezébe vette férje műveinek kiadását is, így a 70-es évekre felszámolta a család adósságát, megszüntette a válsághelyzetet Dosztojevszkij életében. Az írónak így több ideje jutott alkotásra, gyakran vállalt fellépéseket, előadásokat. A kiadók általában rosszul fizették, mivel ismerték szorult helyzetét.
Az 1870-es években új világkép formálódott meg benne, s egy monumentális világkatasztrófa sejtelmei rajzolódtak ki előtte, mely köszönhető a hazatérte utáni oroszországi változásoknak is. Ezt Az író naplója című munkájában fejtette ki részletesen, melyet egy félhivatalos lapban, a Grazsdanyinban (polgártárs) tett közzé. Az újságban ezért más munkákat is vállalt, melyek nagy felelősséget jelentettek számára, s az alkotás idejéből vettek el. Így 1874-ben befejezte az újságszerkesztési feladatokat, s elhagyta a lapot. A Napló azonban váratlan népszerűséghez juttatta, az emberek, az olvasók állandóan leveleikkel ostromolták.
1873-ban Dosztojevszkij ismét regényen dolgozott, egy baloldali folyóirat, az Otyecsesztvennije Zapiszki (Hazai jegyzetek) jelentette meg A kamasz című alkotását.
Életének utolsó éveit kemény munkával töltötte, s közben külföldön is kezelték. Még több írásmű terve fogalmazódott meg benne s népszerűsége is ekkor nőtt meg igazán. Sokan keresték fel személyesen, s ő is sok fellépést, olvasóestet vállalt el. Élete utolsó meghatározó élménye a moszkvai Puskin-szobor avatási beszédének megtartása volt, melyben felszólította kortársait, hogy az európai minták követése helyett Oroszország sorsának javításán gondolkodjanak, s összefogásra buzdított. Utolsó programja volt ez.
Az író 1881. január 28-án este súlyos tüdőtágulatban hunyt el, s Szentpéterváron az Alekszandr Nyevszkij-kolostor temetőjében helyezték örök nyugalomra. Temetése eseményszámba ment, rengetegen jelentek meg, hogy utolsó útjára elkísérjék. Sírkövén a Karamazov testvérekből vett sorok olvashatók: „ha a földbe esett mag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” – (Eredetileg a Bibliából vett idézet, János evangéliuma 12,24).
Pilinszky János: In memoriam F. M. Dosztojevszkij
Hajoljon le. (Földig hajol.)
Álljon föl. (Fölemelkedik.)
Vegye le az ingét, gatyáját.
(Mindkettőt leveszi.)
Nézzen szembe.
(Elfordúl. Szembenéz.)
Öltözzön föl.
(Fölöltözik.)
Dosztojevszkij-idézetek
Mennél többet iszom, annál erősebben érzem, azért is iszom, mert ezt az érzést, a szenvedést keresem. Nem vigadni akarok én, csak ezt a fájdalmat érezni… iszom, mert nagyon akarok szenvedni.
Korunkban minden rendes ember szükségképpen gyáva rabszolga. Ez a természetes állapota. Ez mély meggyőződésem. Erre teremtődött, ilyen az alkata. És a rendes ember nemcsak most, holmi véletlen körülmények miatt, hanem általában minden korszakban szükségképpen gyáva rabszolga. Ez természeti törvény minden rendes ember számára ezen a földön.
Szívós teremtés az ember! (…) Olyan lény, aki mindent megszokik.
Az idő nem más, mint lét és nemlét kapcsolata.
A természetes és cselekvő emberek a fal előtt őszintén torpannak meg. Számukra a fal nem kibúvó, mint nekünk, gondolkodó, tehát semmit sem cselekvő embereknek; nem ürügy arra, hogy feleútról visszaforduljanak, nem olyan ürügy, amelyben a magunkféle rendszerint maga se hisz, de amelynek mindig nagyon örül. Nem, ők teljesen őszintén torpannak meg. Az ő szemükben valami megnyugtató, erkölcsileg feloldó, végleges, sőt talán misztikus jelentősége is van a falnak.
A tudat túltengése – betegség, igazi, hamisítatlan betegség. Az ember mindennapi életéhez bőven elég lenne az átlagos emberi tudat, tehát a fele, a negyede is annak az adagnak, amely a mi szerencsétlen tizenkilencedik századunk fejlett emberének osztályrészéül jut.
Az önáltatás mélyebben gyökerezik, mint amikor másoknak hazudunk.
Ne féljetek az emberek bűnétől, testvéreim, bűnében is szeressétek az embert. (…) Mert e földön senki sem lehet bírája egy bűnösnek, amíg a bíró maga rá nem ébred, hogy ő is pontosan ugyanolyan bűnös, mint az előtte álló.
A szerelem éppen abban áll, hogy szerelmünk tárgya önként felruház a zsarnokoskodás jogával.
A mai kor az arany középszer és az érzéketlenség kora, a lustaságnak, a tudatlanság dicsőítésének, a munkára való alkalmatlanságnak, a készen kapott eszmék és eszmények fogyasztásának a kora. Senki sem gondolkozik; ritka az olyan ember, aki valamiféle eszmét termel ki magából.
Minden embernek legalább egyvalakije kell hogy legyen, aki szánja!
Én roppant szeretek „magamat sajnálva” sírni.
A kiváló tehetségek mindig magukhoz ragadták a hatalmat, és zsarnokok lettek. A kiváló tehetségek szükségképpen zsarnokká válnak, és mindig nagyobb erkölcsi rombolást végeznek, mint amennyi hasznot hajtanak.
A művészet épp olyan szükséglete az embernek, mint az evés és ivás.
Ó, milyen elviselhetetlen a boldog ember némelykor!
Nagy embernek kell lennie valakinek ahhoz, hogy ellen tudjon állni még a józan észnek is.
Igen figyelemre méltó, hogy az emberiség jótevői, előrevivői nagyrészt félelmetes vérontók voltak.
A halálraítélt egy órával a kivégzése előtt mindig azt mondja vagy gondolja, hogy ha valahol egy magas sziklatetőn kellene élnie, olyan kicsi helyen, hogy éppen csak meg tud állni, és körös-körül szakadék van, tenger, örök sötétség, magányosság, örökös vihar; ha ott, azon az arasznyi helyen kellene állva töltenie egy életet, ezer évet, egész örökkévalóságot, még az is jobb, mint meghalni most mindjárt. Csak élni… élni… élni… Akárhogyan is, de élni!
Dosztojevszkij 200
Földes Györgyi – S. Horváth Géza – Szávai Dorottya
Kétnyelvű kötetünk a Dosztojevszkij születésének bicentenáriumán, 2021 januárjában a Pannon Egyetemen megrendezett nemzetközi konferencia előadásait gyűjti egybe magyar és orosz nyelvű tanulmányok formájában.
Dosztojevszkij életműve, keresztény antropológiája az orosz hagyományból nőtt ki, és az európai gondolkodás Pállal, Ágostonnal, Pascallal, Kierkegaard-ral fémjelzett útján járva bontakozott ki, alapvető hatást gyakorolva a modernitás európai diskurzusát meghatározó szerzőkre, például Nietzschére vagy Freudra.
A kötetben szereplő magyarországi, oroszországi, szlovákiai, bulgáriai és romániai kutatók arra vállalkoztak, hogy Dosztojevszkij kelet- és közép-európai olvasási hagyományát járják körül. A kiadványban egyaránt olvashatunk befogadástörténeti, (műfaj)poétikai, lingvopoétikai, filológiai, intertextuális, kulturológiai és hatástörténeti megközelítéseket, melyek új perspektívákat nyithatnak a Dosztojevszkij-kutatásban.
Dosztojevszkij a századfordulón érkezett meg a magyar irodalomba, az e témában megjelent írások elsősorban a Nyugathoz kötődnek Babits Mihálytól Kosztolányiig, Fülep Lajostól, Laziczius Gyulától Füst Milánig. A befogadás e korai szakaszáról több elemzés is olvasható a kötetben. Kiadványunk ugyancsak számot vet a magyar szépirodalomnak – ugyanerre az időszakra tehető – Dosztojevszkij-recepciójával (Gárdonyi, Kuncz Aladár, Móricz, Hamvas, Márai), továbbá kitér a kortárs magyar irodalom Dosztojevszkij-örökségére is (Pilinszky, Mészöly, Tandori, Esterházy, Takács Zsuzsa), emellett külön tematikus blokk foglalkozik a centenáriumi Pilinszky-életmű Dosztojevszkij-örökségével. Könyvünk az életmű magyarországi befogadástörténetének elméleti vonatkozását is tárgyalja, az e témában megkerülhetetlen Lukács György és a Vasárnapi Kör Dosztojevszkij-képének előtérbe állításával.
A Dosztojevszkij 200. Dosztojevszkij kelet- és közép-európai olvasatai című kiadvány hiánypótló vállalkozás a modern európai próza e kimagasló opusának kelet-közép-európai befogadását s ezen belül is magyar recepcióját illetően.
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij nemcsak az orosz, hanem az egész világirodalom egyik legnevesebb szerzője, a 19. századi orosz irodalom kiemelkedő alkotója. Születésnek kétszázadik évfordulóján – november 11-én – indul el a Helikon Kiadó új életműsorozata Dosztojevszkij életművének egyik legjelentősebb alkotásával.
A Karamazov testvérek Dosztojevszkij életművének méltó lezárása, a szerző művészeti és filozófiai hitvallásának végső összegzése. A címbeli család botrányos, gyilkosságba és bírósági drámába torkolló krónikáján keresztül Dosztojevszkij korának legkínzóbb kérdéseivel, küzdelmeivel és vívódásaival vet számot. A Karamazovok kiszámíthatatlan, tragikus jellemek, akik hol keresik, hol kísértik az Istent – tökéletes megtestesítői egy válaszút elé érkezett, a szélsőséges világnézeti különbségektől kikezdett társadalomnak, ahol a régi törvények már nem képesek hatékonyan megfékezni a feltörni vágyó ösztönöket, ahol a hit válságba kerül, ahol a jó és a rossz határai mindjobban elmosódnak. Dosztojevszkij utolsó nagy műve páratlan szépirodalmi kísérlet a lélek mélységeinek feltérképezésére – napjainkban is változatlanul érvényes látlelet az embert feszítő ellentmondásokról, miközben a világba vetve keresi élete értelmét.
A Karamazov testvérek nemcsak az orosz próza, de az egész világirodalom kimeríthetetlen klasszikusa, mely ezúttal két kötetben, a szerző születésének 200. évfordulója alkalmából jelenik meg újra.
Így vélekedtek a magyar és a világirodalom nagyjai Dosztojevszkijről:
„Az emberiség ebben a könyvben nagy átalakulásainak egyik fordulópontján szimbólumot alkotott magának, képet állított, ahogy az egyes ember álmában megalkotja az önmagában legyőzendő és kiegyenlítendő ösztönök és erők másolatát. Csoda, hogy egyetlen ember képes volt megírni a Karamazovokat.” – Hermann Hesse
„A Karamazov testvérek a legnagyszerűbb regény, amelyet valaha is írtak, a Nagy Inkvizítor jelenetei pedig a világirodalom legnagyobb teljesítményei közé tartoznak.” – Sigmund Freud
„A pokol titka: a semmi titka, az élet örömeinek és szenvedéseinek megtagadása. A mennyek titka viszont a szeretet titka. Az élet örömeinek és szenvedéseinek vállalása. A semmi titkával a teremtés titka, a megsemmisülés titkával a szereteté áll szemben. Legszebb modern ábrázolását e küzdelemnek Dosztojevszkij írta meg A Karamazov testvérekben, a rejtélyesen elmagányosodott Iván és a titokzatosan nyitott Aljosa ellentétében.” – Pilinszky János
„Vannak, akik szerint A Karamazov testvérek a valaha írt egyik legnagyszerűbb regény. Nem tagadom, rám is mély benyomást tett, felejthetetlen jelenetei vannak. (…) Akár azt is mondhatjuk, hogy karakterei az őrület megtestesítői, de talán épp ebben rejlik Dosztojevszkij zsenialitása. Ám jómagam inkább az elragadottság kifejezést használnám – olyan lelkesültség ez, mely őrületbe csaphat át.” – James Joyce
„Első könyves élményeimet talán akkor éltem át, amikor a nagy klasszikusok nagyon súlyos, általában nem érthető könyveinek vonzásába estem, mert túl akartam lépni saját magamon, magyarán mondva így is szerettem volna próbára tenni magamat. (…) Dosztojevszkij volt az, aki majdnem az eszméletlenségig tudott elsodorni a képzelgésben és a szituációk továbbgondolásában, már-már értve. Főleg A Karamazov testvérek.” – Mészöly Miklós
„Véleményem szerint az évezred könyve A Karamazov testvérek. Nem ismerek még egy művet, amely ilyen drámaian, ilyen enciklopédikus részletességgel és ilyen szívből jövő intenzitással ábrázolná azt a kihívásokkal teli állapotot, amit a másokkal való együtt létezés és egy jobb világról való álmodozás jelent.” – Orhan Pamuk
Idézetek a kötetből:
„Valóban: néha az ember vadállati kegyetlenségéről beszélnek, pedig ez szörnyű igazságtalanság és sértő a vadállatokra: a vadállat sohasem tud olyan kegyetlen, olyan művészi tökéllyel kegyetlen lenni, mint az ember. A tigris csupán tép, marcangol; és csakis ehhez ért. Eszébe sem jutna, hogy embereket fülüknél fogva kiszögezzen éjszakára, még akkor sem, ha meg tudná tenni.”
„Hogy leszek meg én ott a föld alatt – Isten nélkül? Téved Rakityin: ha száműzik az Istent a földről, mi a föld alatt majd találkozunk vele! A fegyenc nem lehet meg Isten nélkül, még kevésbé lehet meg, mint az, aki nem fegyenc! És akkor mi, föld alatti emberek, a föld mélyéből tragikus himnuszt zengünk majd az Istennek, akinél az öröm van!”
Szmoktunovszkij A félkegyelmű
Bereményi Géza – Cseh Tamás: F. M. Dosztojevszkij és az ördög
Dosztojevszkij – Tompos Kátya
