Az egykori Mikó-kollégium tanár pléjádjának utolsó képviselője nincs többé. Dr. László Ferenc, az Európa-hírű régész, Csutak Vilmos, a sokoldalú kultúrpolitikus, dr. Andrási Tivadar, a jeles szótáríró, Döme Bálint, a puritán életű matematikus, Kernné Bíró Erzsébet, a leánynevelés székelyföldi úttörője után 84. évében meghalt dr. Konsza Samu, a háromszéki népköltészet kutatója, az iskola volt igazgatótanára.
E sorok írójának van oka a bánatra és elérzékenyülésre. Konsza tanár úr nélkül sohasem lett volna belőle mikós diák, s úgy élete egészen másként alakul; azt az utat járná minden bizonnyal, amelyet parasztősei előtte kitapostak. Ha mégsem szívből jövő vallomással hajt fejet a frissen hantolt nagybaconi sír előtt, azért teszi, mert úgy érzi, volt tanára halála többre kötelezi őt és mindenkit, akinek az idő és benne az ember múlása nemcsak a veszteség fatális élményének a forrása, hanem annál jóval több. Terhesebben több. Gyötrőbben több. A józan önvizsgálat, a mindenkori valóság kritikai felmérésének könyörtelen követelője.
Ki volt hát Konsza Samu? Most az út végén miben látjuk győzelmét vagy vereségét? Dicsérő jelzők sokaságát lehetne ide írni, hasábokon lehetne folytatni az elismerő minősítéseket. Joggal, igazsággal, Samu bácsi emberi jóságát, pedagógusi helytállását, tudósi szerénységét megillető csodálattal. Nem tudom azonban, így választ kapnánk-e a fenti kérdésekre. Illetve majdnem biztosan tudom: nem kapnánk választ. Félek, hogy a szavak bódulatában hajlamosak lennénk elhinni, hogy Konsza Samu valamiféle monumentális mintatanár volt. Pedig nem volt az. Már apró termete, az első világháborúból maradt nehézkes járása, korai nagyothallása, hunyorgó nézése is alkalmatlanná tette a rendszerint erősen romantizált klasszikus professzor szerepére. Tartok attól is, hogy elhinnők, miszerint Konsza Samu, ha előbb nem is, de legalább 1957-től – ekkor jelent meg (neve feltüntetése nélkül a fedőlapon) Háromszéki magyar népköltészet című örök értékű gyűjteménye – ismert tudósa volt városának. Sajnos, ezzel sem áll egészen így a dolog. Még a helyi hatóságok részéről különösen az elmúlt két-három évben tapasztalható megkülönböztetett tisztelet, az 1. számú líceum tanári karának és diákságának tudatosan épített Konsza-kultusza, a volt tanítványok, Faragó József, Beke György, Veress Dániel, Forró László szép méltató írásai sem voltak elegendők ahhoz, hogy Sepsiszentgyörgy lakosainak többsége tudomásul vegye: egy élő Kriza János áll mellette a tejesüzlet előtt…
Konsza Samu és előbb felsorolt tanártársai valamennyien a Bolyai Farkasok belülről-szomorú családjához tartoztak. Életművük az erdélyi magyar művelődés torzóinak hosszú sorát gyarapítja.
Lám, még egy figyelmeztetés: addig nem tűnik el tájainkról végleg a vidékiség, az elme és kedély megtörője, a jónak, az igaznak, a szépnek, a helyesnek és helytelennek torz tükrözése – ahogy valamikor Gaál Gábor írta –, amíg Konsza Samu megtöretése ismétlődhet. Mert ez az igazság, amit nem feledhetnek a legmeghatóbb síri beszédek sem. Megtöretett egy rendkívüli ember írói ambíciója, kutatói önbizalma. Amikor a körülmények megváltoztak, fájdalom, késő volt.
Nem elég hát megőrizni dr. Konsza Samu emlékét. Kíméletlenül irtani kell mindent – kis és nagy városokban egyaránt –, ami tehetséget pusztít, szorgalmat, akarást tör le, ami erkölcsben, ideológiában vidéki.
Vajha állnánk már ott, hogy a keleti királysírok építőinek példájára legyőzött ellenfelek, a kicsinyesség, a meg nem értés, az ostobaság szimbólumaival rakhatnánk ki az ösvényt Konsza Samu sírjához. Hogy azok közül ragyogjon ki diadalmasan, megbékélten tiszta neve.
Megjelent A Hét II. évfolyama 39. számában, 1971. szeptember 24-én.
