Nyüzsgünk, ügyködünk szakadatlanul. Legjobban, mint most is, amikor már teljesen felesleges. Elcsendesültél hát, Laci. Amit a legjobban rüheltél, a mozdulatlanság, legyűrt. Örökre. Igen, hiába űzted csodált és utált iróniáddal a metaforának még mehetős, de a világ dolgainak állását jelölő fogalomként abszurd szót: örök. Hozzád szegődött.
Mit mondhatnék én most neked?
A leglényegesebbet éppen tavaly ilyentájt elmondtam. Egy kedvedre és kedvemre való könyvről írott tanulmányod kapcsán egyszerűen közöltem veled: számomra a legképzettebb és legelegánsabban író hazai magyar kritikus vagy. Lehetett volna másképp, felöltötted mefisztói mosolyod, és azt mondtad: cö, cö.
Folyton beszélgetni akartunk.
Százszor határoztuk el az elmúlt három évben, hogy nagy dumapartit rendezünk. Próbálkoztunk is sokszor, istenem, milyen sokszor próbálkoztunk! Szállodában, a kiadóban, itthon nálam, vendéglőben, szerkesztőségben, utcán, képkiállításon, színházi előadások és gyűlések szünetében. Nem ment. Valami mindig közbejött, valaki mindig közbeszólt, valahonnan mindig telefonáltak.
Emlékszel, volt egy nagy esélyünk a nyáron. Strandon találkoztunk, a Floreasca-tó partján. Vasárnap volt, bukaresti kánikula, a vízben már nem fért a sok nép. Gyere, Laci, mondtam, ússzuk át a tavat. Útközben végre elbeszélgetünk. Pár tempó után visszafordultál. Láttam, hogy lihegve, ólmos mozdulattal mászol fel a vaslépcsőn. A bagó, szerkesztő úr, a sok bagó, intettem feléd, és úszósapkás fejemet a vízbe fúrtam. Honnan tudhattam volna, mondd, honnan tudhattam volna, hogy te már egy másik part felé tartasz. Az parancsolt vissza mellőlem.
De sebaj, öreg. Biztosan ott is van sima, meleg betonpereme a tónak, és finoman belelóbálhatja ott is az ember a hosszas úszástól zsibbadt kezét-lábát a megnyugvás vizébe.
Ha majd meglátod, hogy kifelé kászálódom, kiálts felém, ahogy szoktál: Helló! Akkor majd szétnézünk, hogy senki se jöjjön, senki se telefonáljon. És meglásd, istenien kidumáljuk magunkat.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 2. számában, 1973. január 12-én.