Pár évvel ezelőtt kiadott Lenin-albumot forgatok, ismert reprodukciók pompás gyűjteményét. És ismét rádöbbenek: mint ahogy lehetetlenség róla igazán jó portrét festeni vagy szobrot faragni, éppen olyan képtelenség őt alkalmi modorban – felidézni.
Nincs még egy alakja a történelemnek, aki ennyire híjával lenne a látványosnak. Szentül hiszem, hogy az a megbocsáthatatlanul rövid filmszalag, amelyen a nagyszakállú Boncs-Brujeviccsal beszélget a Kreml udvarán, többet elmond róla, mint a fél évszázad alatt elkészült Lenin-portrék ezrei. Persze papírra, vászonra, kőbe, bronzba merevítve is őt látom, Lenint. Nemcsak a földkerekség legolvasottabb szerzőjét – műveinek példányszámát csak az évezredes tekintélyű Bibliáé haladja meg –, de az emberiség legismertebb arcú forradalmárát is. Valójában mégsem ő az. Csak kis termetű, furcsa alakjának, parasztosan egyszerű vonásainak piedesztálra állított, rajzba, festménybe szépített mása. Esetleg megcsodálhatom a művésznek a szokványostól eltérő vízióját, vagy elismerhetem mesterségbeli tudását. De mégha százszor sincs igazam, akkor is: maga a köztérre állított vagy falra akasztott műalkotás számomra meghatározott társadalmi funkciót betöltő Lenin-szimbólum csupán. Az emberként, gondolkodóként, forradalmárként megismételhetetlen – bár nemzedékemnek megadatott hallani: „… napjaink Leninje” –, a hódolat, az elismerés külső jegyeit halálában is visszautasító Vlagyimir lljics Lenin másutt van: a műveiben.
A műveiben… Milyen könnyű mondani és, a tapasztalat szerint, milyen nehéz az eleven és dinamikus Lenin szellemében állni a próbát. Úgy tanulni és követni a leninizmust, hogy az Inessza Armandnak írott híres levél figyelmeztetése szerint, minden jelenséget csak történelmileg, csak más tételekkel összefüggésben, csak konkrét társadalmi tapasztalatokkal kapcsolatban vizsgáljunk. Más szóval: hogy soha le ne mondjunk – Lenin tanításainak esetében sem! – a konkrét analízisről, amelybe az emberek figyelmes analízise is beletartozik.
Mert – s úgy érzem, itt van a kérdés lényege – nem az a döntő, hogy Leninre mint klasszikusra figyeljünk, hanem az, hogy gondolatfolyamat döntő fontosságú állomását lássuk benne. Egy rég kezdődött és messze jövőbe vetülő vonulatét, amelybe beleépültek Marx elemzései és a Marx előtti gondolkodók eredményei, amely magába olvasztotta a nemzetközi munkásosztály évszázados forradalmi harcának elméleti és gyakorlati tapasztalatát. Egy olyan folyamatét végül, amelybe beletartozik minden, ami alkotó a mi társadalomismereti és társadalomtudományi konklúzióinkban, a mi szocialista építésünkben.
A Leninnel való találkozásaink is. Nem is annyira az évfordulók alkalmával, mint inkább a munkák, a harcok, a dilemmák idején.
Megjelent A Hét V. évfolyama 4. számában, 1974. január 25-én.