Sohasem felejtem el Geo Bogza hangját, amikor viharos írószövetségi közgyűlésen egy már-már elviselhetetlen teherről beszélt, arról, amely addig George Călinescu, Mihai Ralea és Tudor Vianu vállát nyomta. A kortárs román kultúrának ez a három nagy alakja egy év leforgása alatt távozott el, hogy – miként a hű Krenner Miklós írta Kuncz Aladár halálakor – az Apex-csillagon várakozó barátoknak vigyen hírt földi dolgokról.
A halál minden kötelezések alól felold – szoktuk mondani. Arra ritkábban gondolunk, hogy minden halál kötelezettségeket ró ránk, maradókra. Nincs nehezebb sors a hagyományok vállalásánál. Nincs szigorúbb számonkérés az úttörők példájánál. Ezt mondta el Bogza azon a régi írói találkozón, kegyetlenül önvizsgáló felszólalásában.
Egy hete szakadatlanul gyászlobogót lenget a szél a Román Akadémia épületén. Majdnem egyidőben szellemi életünk három nagy öregjét gyászoljuk : Horea Hulubeit, Henri Coandát és Victor Eftimiut. Egy tudós professzort, egy világhírű mérnököt és egy poétát, írószövetségünk díszelnökét. Nem értek a magfizikához, sem az aeronautikához, de még a gazdag Eftimiu-életműben is nehezen ismerem ki magam.
Mégis, mit jelent ez a három név, amelyet így összehozott az Apex-csillagra vezető közös út? Mi előtt hajtson fejet elsősorban az adósságrészét józanul vállaló értelmiségi? Miben lássa a teljesítményt, amelyet kötelessége becsülni és szép rendelése túlhaladni? A hosszú élet konok munkájában? A merészségben, amellyel egy kis balkáni nép fiaként századunk három szédítő kalandjában, az atomenergia, a lökhajtásos repülés és a modern művészi formák megszületésében részt vállaltak?
Igen, ezekben. Bizonyosan ezekben is. De bevallom: számomra ők hárman a ma emberének magatartását jelentik. Azét, aki a meglévőben rejlő ellentmondásokat, véghez-nem-vittségeket kevésbé szerencsés vagy kevésbé munkástársánál nagyobb felbontó erővel észleli. Akit az ismeretek egybevetéséből fakadó meglepetés, disszonancia, kockázat lényegre törésre, tettre ösztönöz. S mert ilyen, idegen tőle minden vak tekintélytisztelet, zártság, dogmatizmus. A nyitott gondolkodás, a felelős cselekvés, az emberség híve.
Kötelezettség említésével kezdtem. Romániai magyarként nem búcsúzhatom úgy Victor Eftimiutól, hogy ne emlékeztessek néhány szavára, egy rövidesen megjelenő könyvből. Fájdalom, a Kriterion már nem küldheti el a tiszteletpéldányt a dr. Marcovici utca 9. szám alá. Íme: „Mindig azt vallottam, hogy szoros barátságot kell fenntartanunk a magyar írókkal, a magyarokkal. Az írók népük, nemzetiségük választott képviselői, küldöttei. Kötelességünk harcolni az emberek között a békéért, szabadságért és jó megértésért. Nem érdemli meg az író nevét, akinek nincs ehhez értő lelke.” Pár nappal ezelőtt még úgy hangzott, mint egy bölcs román hazafi, egy sokat megért költő vallomása. Most, hogy az üzenet végleges, megmásíthatatlan, végrendeletként visszhangozik mindenkiben közülünk, akinek József Attilával szólva – hányszor emlegette őt Eftimiu –, emberhez méltó gondja van.
Megjelent A Hét III. évfolyama 48. számában, 1972. december 1-én.