Mintapéldány, ahogy a szakmában mondjuk, nagyreményű újszülött. Érzik még rajta a festék, a nyomdai raktárból alig kikerült szűz papír, a frissen felszabdalt vászon vagy selyem, a száradó enyv szaga. Nézem a borítóját, figyelem, mennyire olvashatóak és milyen dekoratív lehetőségeket rejtenek a betűk, vizsgálatom az oldalak térelosztását, kipróbálom a kötés nyílását.

Egyszóval, Kner Imre szavaival élve, a világosságnak és olvashatóságnak azt az optimumát, a kifejező képességnek és szépségnek azt a maximumát keresem, amelyről mesterségét szerető könyvesember soha le nem mondhat, s amelyik, sajnos, ritka teljesítménye még kiadói és tipográfiai műhelyeinknek. Aztán cigarettára gyújtok, hátradőlök a széken és kérdem: annyi ember – szerző, gépíró, lektor, műszaki szerkesztő, grafikus, nyomdász, korrektor – munkájának eme friss gyümölcsével vajon mi lesz? Elvisz-e, kihez visz el, és vajon meddig visz el az egyre feledékenyebbé, mert egyren bonyolultabbá váló időben abból a tudásból, tapasztalatból, gondból és bizakodásból, amit létrehozói beleépítettek?

Az előttem fekvő könyv hallgat. És én, a talánytól és együttérzéstől megrendülten tollért nyúlok, hogy aláírjam a terjesztési papírt.

Nemsokára ezredszer végzem el a mindig ugyanaz és mindig más szertartást; ezen az őszön megjelenik az 1000. Kriterion-kiadvány. Már most biztos: volt eddigi könyveink között néhány egészen kivételes teljesítmény, hiszen az Anyám könnyű álmot ígér, a Sors és jelkép, az Emlékezetre méltó dolgok (Rettegi György önéletírása), a Balladák könyve, a Bartók-dolgozatok, az új Kalevala-fordítás és a hozzájuk hasonló munkák nélkül nehéz elképzelni a romániai magyar szépírást és tudományos irodalmat. Amikor itt, ezen a zöld posztóval borított irodai asztalon állottak, még csak nagy, izgalmas ígéret, rendhagyó esély voltak. Azóta irodalomtörténet lettek.

Ahogy nemrégiben Szabó T. Attila Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárát kézben tartottam, talán először, amióta ebben a székben ülök, nemcsak hittem, de tudtam – s ettől a bizonyosságtól most is megilletődöm –, hogy ez a közel fél évszázad hősies munkájával összeállított komoly, szép könyv, már természeténél fogva is, akkor is meglesz és akkor is hasznos lesz, amikor sok minden, ami ma vitathatatlanul reveláns értéke szellemi életünknek, megszűnt létezni. És tudtam azt is, hogy ez az a ritka, ó jaj, hányszor csalóka pillanat, amikor a szerkesztőember – ő is isten teremtménye – úgy érzi, nemhiába élt.

Az elkövetkező hónapokban szakembereink és publicistáink bizonyára megkísérlik kijelölni Szabó T. Attila monumentális művének helyét a magyar szótörténeti kutatásban, elemző vizsgálatnak vetik alá a megjelent első kötetet. Ez azért is sürgős és fontos, mert a rövidesen nyomdába kerülő második és a szerkesztés alatt álló harmadik kötetnél figyelembe lehet venni az esetleges megjegyzéseket és javaslatokat.

Van a szótárnak egy nóvuma, amelyet szeretnénk, ha minél többen észrevennének. Az utolsó, 1228. oldalon található kolofonban nemcsak a szokásos adatok szerepelnek. Ez áll ott: A könyv szerkesztője, Szilágyi N. Sándor; műszaki szerkesztő Bálint Lajos; a kötetet tervezte Deák Ferenc. Eddig még semmi új, ismert, kitűnő név mindhárom. Utána azonban ez következik: A kéziratot gépelte Cseh Zoltán és Hegedűs Sándor; nyomdai szedők, M. Székely Julianna, P. Kovács Margit és Dîrjan Doina; korrektorok, Fodor Irén, Hatházy Ferenc, Lőrinczi Réka, Mező Piroska, Nagy Enikő és H. Veress Ibolya.

Ezek az emberek sok tíz-, talán sok százezer oldalt gépeltek, szedtek, korrigáltak életükben – igaz, hogy ilyen nehezet még sohasem! –, de legtöbben most látják először nevüket nyomtatásban. Bevallom én már azt is: aznap, amikor a könyvet megkaptam, ennek a szövegnek a láttán érzékenyültem el másodízben. És amint a szokásos szertartás után letettem a Kriterion fogalmai szerint szokatlanul testes könyvet a zöld posztóra, mélyet szívtam a cigarettámból és a gomolygó füstben elnéztem Szabó T. Attila professzort, jobbján a könyve megszerkesztésében segédkező, a belső borítón feltüntetett tudós kollégákkal, balján a kolofonba beírt kiadói és nyomdai népség-katonasággal.

Mentek a jó Coloswary emberek szépen, dolgukvégezetten. Azt hittem, kirándulni viszi híveit a tanár úr a Bükkbe. Aztán rájöttem – utaltam rá az előbb –, hogy sokkal magasabbra és jóval távolabbra viszi őket.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 36. számában, 1975. szeptember 5-én.