Még fülünkben csengenek az itt nemrég elhangzott Petőfi-vallomások. A versbe, naplójegyzetbe, cikkbe, levélbe foglalt Petőfi-üzenetek. Azóta is tart bennünk a felfedezés izgalma. A felfedezésé, hogy a 150 éve született Petőfi Sándor – ellentétben elavult tankönyvek és ünnepi sztereotípiák képével – milyen lenyűgözően korszerű életvitel, stílus, a dialektikus gondolkodás és a férfias cselekvés dolgában!
A sors vagy az ezúttal kivételesen kegyes történelem vagy egyszerűen a szerencse úgy rendelte, hogy Petőfi születése után húsz nappal, 1823. január 21-én megszülessen Madách Imre. Az a feladat várt rá, hogy megírja a Tragédiát. Igen, a Tragédiát, az egyetlent, színpadi irodalmunk magányos és tiszteletet parancsoló Mont Blanc-ját.
Azért vagyunk itt, hogy őt ünnepeljük, nem elérzékenyült jubileumi bámulattal, hanem faggatással. S az ő harcsabajuszos, hórihorgas figurája sem azért fáradott ide csillagmezőkről, hogy nekünk hálás legyen, minket bámuljon, hanem azért, hogy – kérdezzen.
Madách öröksége – akárcsak a Petőfié, de mondhatnák: a Vörösmartyé, az Aranyé, az Adyé, a József Attiláé – kérlelhetetlen és nyugtalanító. De amíg társainál – talán az egy Ady kivételével – a csak vigaszt, dicsőségélményt, megnyugvást, álmatag élvezetet kereső hagyományápolók is megtalálták, ha nagyon akarták, a számításukat, Madách mindig azoké volt, akik a tradícióban nem megszentelt oltárt láttak, amelyre odahelyezhetik lelküket és hitüket, hanem a nemzeti és egyetemes géniusz befejezetlen, számon kérő alkotását. Az emberi szellem önmegfejtő küzdelmének csak abbahagyható, de soha le nem zárható erőfeszítését. Azoké volt mindig Madách, akik nem úgy közeledtek hozzá mint ájtatos zarándokok, vagy megszállott képrombolók, hanem mint konok lázadói a teljesebb tapasztalatnak; mint a folytatás elszántjai, a továbbalkotás bátrai.
Egyik méltatója írta a napokban, hogy Madách olyan haladásmodellt állított fel Az ember tragédiájában, amely kétértelműnek hatott sokáig – és kétértelműnek hat még sokáig, talán az idők végezetéig, bátorkodom én hozzátenni –: a kétségbeesést éppúgy le lehetett vezetni belőle, mint a biztatást a küzdelemre. Vagyis Madách látomása olyan modell – gondolja tovább vonzó tételét kritikusunk –, amely a történelem mozgásának pontos mása. Valóban erről van szó Madách művében: jó és rossz döntések, győzelmek, megalkuvások, iszonyú kudarcok szakadatlan láncáról. Az már minden kor és minden embertársadalmi tapasztalatának, intellektuális képességének, erkölcsi erejének vagy egyszerűen érzékenységének a kérdése, hogy mit olvas ki a Tragédiából, melyik megfejtési alternatívát választja.
Egy bizonyos: az elmúlt évszázad, de főleg az utolsó huszonöt esztendő óvatosabbá tett minket Madách annyiszor elmarasztalt rémlátomásainak a megítélésében. Ha nem is tartjuk meggyőzőnek a nyugaton ma oly divatos katasztrófaelméleteket, tudomásul kell vennünk, hogy a nyersanyag- és energiatartalékok végessége, a környezetszennyeződés, a zajártalom valóban rendkívül bonyolult kérdések elé állítják már ma, de főképpen holnap az emberiséget. A szállóigévé vált „Sok az ember, kevés a fóká”-t sem idézzük tréfásan mosolyogva, ha arra gondolunk, hogy huszonhét esztendő múlva, az ezredfordulón majdnem kétszer annyian leszünk bolygónkon, mint most. Ami ma egy embernek elég, holnapra – ha az élelmiszertermelés meg nem kétszereződik – kettőnek kell elégnek lennie.
Ha férfi vagy, légy férfi.
Erős, bátor, szilárd.
Akkor hidd, hogy sem ember,
Sem sors könnyen nem árt
– dörögte felénk Petőfi nemrég erről a helyről. És mi helyeseltünk neki. Ezzel azt is elmondtam, hogy mi – itt és most – a cselekvésre tanító, a jövő kihívásának elfogadására biztató Madách Imrét ünnepeljük. Azt a magyar írót, aki ma már hatvan nyelvén a világnak vallja Ádámmal:
A célt, tudom, még százszor el nem érem.
Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?
A cél megszűnte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.
Mielőtt átadnám a szót Rappaport Ottónak, a hazai Madách-kultusz lelkes ápolójának, akinek a nevéhez fűződik Octavian Goga Madách-fordításának Nagybányán készülő színpadra állítása; mielőtt átengednénk a teret Kovács Györgynek, Senkálszky Endrének, Vitályos Ildikónak és László Gerőnek, akiket szeretettel köszöntünk – engedjék meg, hogy meghajoljak a bukaresti Agatha Bȃrsescu emléke előtt. Ő, a nyomorban, elfeledten meghalt nagy román színésznő játszotta el elsőnek idegen nyelven, németül a Tragédia női szerepét. Ő szólaltatta meg az 1892-es hamburgi bemutató után Európa számos színpadán Évát, az asszonyt, aki Ádám előtt meghallja a biztatást, amelyet mindnyájan úgy ismerünk, mint a Csatadal vagy a Szeptember végén sorait. Amelyet mottóul írhatunk a mai és az elkövetkező napok fölé: „mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál!”
Elhangzott a bukaresti Petőfi Sándor-házban 1973. március 18-án megtartott Madách-ünnepségen.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 12. számában, 1973. március 23-án.