Jean Pierre Melville utolsó filmje a tavaly bemutatott A zsaru. Búcsú a közönségtől, a filmtől, a munkától, A tenger csendjétől, Vásott kölyköktől, A Szamurájtól. Azt mondják, Melville-nél a csend beszél, ebben a filmjében is, a bonyolult, a feszült, a rizikóval teli, a visszafojtott érzelemtől-indulattól telített csend, amely hangfogós párbeszédekben robban.
Ez a film kiábrándult és durva. A Place de l’Étoile környéki szálloda előtt, ahol a film véget ér, valahogy megszűnik minden illúzió. Mintha Melville kifordította volna zakója zsebeit, s kirázta volna belőlük az utolsó dohánytörmeléket is.
Coleman, a nyomozó, óraműpontossággal működő gyilkos világban végzi a munkáját, amely szintén óraműpontos. És szintén gyilkos. Ebben a világban, ha szeretik is, megcsalják, elárulják egymást az emberek.
Alain Delon Colemanja valami bizarr bűnrészességet sugároz; része ennek a világnak, nemcsak ellenfele. A bankrablás, a heroin-visszaszerzés (hogy ugyanannak, akinek szállították, még borsosabb áron másodszor is eladják), a rendőrségi pofonok, a besúgások, a gyilkosságok, öngyilkosságok, a fegyelmezett, udvarias telefonbeszélgetések a lebukás pillanatában, mindez olyan világot érzékeltet, amelyben – sajnálom, de így van – lehetetlen igazságot szolgáltatni; ezt amúgy is elvégzi a sors; mindenki fizet saját életével. Még akkor is, ha életben marad.
Szennyes, szennyes világ. Amelyben senki sem fél igazán, csak kockáztat, halkan, eszeveszetten s az eszeveszett játékszabálynak megfelelően mégis megfontoltan. Itt a nyomozás nem logikai bravúr, Coleman ringó lépteivel bármerre bolyonghat ebben a világban, csak várnia kell, míg elárulják magukat a titkok. És az ismerősök. Akiket nem gyűlölhet, nem szerethet Coleman felügyelő, mert a sors szabálya szerint ő maga nem több, mint amazok lebukásának eszköze. És Coleman felügyelőnek amúgy sincs szólási joga, hiszen kevesebb önmagánál, tulajdonképpen férfi sem lehet igazán, felügyelő sem, mert ő az egyetlen, aki igazán fél, aki félelemből embert öl, megöli azt, akit megcsalt, akinek az asszonyát szerette – és ezzel megöli önmagát is, Coleman felügyelőt, aki ezentúl gépiesen bolyong tovább ugyanabban a világban, valahol az Arc de Triomphe körül a 8-as rendőrségi kocsival. Úgy tűnik, hogy él, pedig csak működik ennek a szennyes, szennyes világnak parányi alkatrészeként, akinek az a dolga, hogy a telefonhívásokra mindig ugyanazt válaszolja: a helyszínről jelentkezünk.
Melville utolsó filmjét láttuk, utolsó üzenetnek – szomorú.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 37. számában, 1973. szeptember 14-én.
