Említettem már, hogy a mozik műsora nem valami változatos. És mégsem mondhatom, hogy nem ajándékozott meg új, nagy filmélménnyel Bécs: igaz, hogy francia élmény volt, nem osztrák. Új élmény – régi ismerős, Jacques Tati bűvölt hol dermedt mozdulatlanságba, hol fékezhetetlen kacagásba Playtime című új filmjével az Uránia moziban.
Két szót az Urániáról: ez a kerek épület kultúrközpont, moziknak, csillagvizsgálónak, bábszínháznak s ki tudja, még mi mindennek nyújt otthont. A mozikban jórészt tudományos-ismeretterjesztő filmeket vetítenek – az egyikben most is valami búvárfilmet. Egyébként arról is fel lehet ismerni az Urániát, hogy a kerek épület Dunacsatorna-parti félköríves teraszát szerelmesek csókolózzák körbe. Nos, itt „zsibbadtam át” a Playtime-ot. Mert zsibbadtam. Nehéz, megfeszített, kemény munkával néztem, olyan testtartásban, amilyenben Michelangelo a Sixtusi kápolna mennyezetfreskóit festhette. Magyarán: minthogy olcsó jegyet vettem, ki kellett törnöm a nyakam, ha látni akartam a fejem fölé tornyosuló óriásvásznat.
Monsieur Hulot-Tati Párizsban botorkál a nagyváros embertelen útvesztőjében, egy üvegpalota belső labirintusában – a kisember életének tragikuma és elveszettsége árad minden mozdulatából. Minden mérhetetlenül elegáns – és minden mérhetetlenül csikorog. Az emberek némák, a tárgyak „beszélnek”: a habszivacsbetét „szuszog”, a cipők sarka, mint eszeveszett fék, sikolt. A tétova főhőst elsodorja Párizs forgataga, a turisták városnéző száguldása, az elidegenedett világ automatizmusa, mialatt a nézőnek hol sírni támad kedve, hol görcsös, kétségbeesett kacagás fogja el. Olyan ez a film, akár egy segélykiáltás: Párizs szépségei csak a villogó, állandóan nyíló-csukódó üvegajtókban tükröződve tűnnek fel egy-egy szempillantásnyi időre. A szinkront Berlinben készítették, recseg a német szöveg, elfog a vágy a francia szavak lágy zenéje után. Egy vadonatúj vendéglő, amelyet épp most nyitnak meg (persze még készen sincs voltaképpen, az építész be sem fejezte a munkát) a szó szoros értelmében darabokra hull. És darabokra hull maga a film is, apró, értelmetlen s épp ezért ijesztő kis darabkákra, amelyek mégis egésszé állnak össze. És ez az egész még ijesztőbb, mint a részletek.
Az alapötlet, a forgatókönyv Tatié. Talán Stan és Bran oxfordi diákéletének labirintusjelenete inspirálta: modern nagyvárossal helyettesíteni a parklabirintust. Kitűnő film. És a humor eddig kevéssé ismert – fehér vagy fekete? – foltjait tárja fel. A rémületen, a szorongáson nevet a publikum – rémülten és szorongva.
Persze nem volt könnyű a westerndivat, a szexfilmdömping, a Tarzan-kultusz közepette Tatira bukkanni… A Henry Miller regényéből készült dán szexfilmet például (Stille Tage in Clichy), amely több mint egy éve műsoron szerepel Bécsben, egyszerre kilenc (!) moziban vetítik. Még mindig! És idősek-fiatalok, magányos férfiak-nők és párocskák nézik. Még mindig.
Apropó: idősek-fiatalok. Olyan ellentétpár ez, amelyre pillanatonként felhívja valami Bécsben az ember figyelmét. Jelen van ez a kérdés a villamosokon is, feliratok formájában: fiatalok, adjátok át a helyeteket az idősebbeknek. És erről beszélgetnek az autóbuszban, az önkiszolgáló vendéglőben, mindenütt: hogy milyenek is ezek a mai fiatalok.
Ezeket a mai fiatalokat ott láttam ácsorogni a világhírű Albertina-gyűjtemény Dürer-termeiben, a híres Dürer-stúdióban. Hosszasan szemlélődnek (s nem kötelességszerűen, hanem érdeklődésből, szenvedélyből) egy-egy perspektíva-szemléltető eszköz körül, áhítattal lesik a diavetítőt, amelyen sorra jelennek meg a legszebb Dürer-művek és azok legparányibb, hatalmasra felnagyított részletei. És a bejáratnál saját kezűleg készítenek maguknak Dürer-reprodukciókat, levonatokat a dúcmásolatokról. Képesek félóránál tovább is fegyelmezetten várni a sorukra, hogy hozzájussanak az odakészített gumihengerhez, a papírhoz, a nyomdafestékhez. Szurkolnak egymásnak, hogy sikerüljön a levonat, amíg a papírt simogatja a csontszerszámmal az épp soronlevő. Van, aki buzgalmában kidugja a nyelvét, van, aki letérdel a biztonság kedvéért. A Dürer-stúdióban mindenki szenvedélyes grafikussá válik.
Fiatalok őrzik itt a termeket, fiatalok árulják az Albertina-füzeteket, fiatalok ügyelnek fel és segítenek a reprókészitésnél. És fiatalokhoz szól ez a mestert magyarázó stúdió – hiszen egy repró, ha nem magad készíted, 40-75 schillingbe kerül.
Hogy maga Dürer mit jelent, az – felmérhetetlen. Ha volt valaha valaki, akiről el lehet mondani: saját mesterségében mindentudó volt, az Dürer. Egyetlen madárszárny-tanulmányt is időtlen időkig lehet nézni, ha az ő keze alól került ki – és nem az ábrázolás észbontó valósághűsége döbbent meg, hanem a világot mélységében és magasságában, makro- és mikroméreteiben átfogó hihetetlen értelem, a tudás utolérhetetlensége.
És ez a gyönyörű, gazdag, egyedülálló Dürer-gyűjtemény mágnesként vonzza a fiatalokat. Természetesen jómagam sem állom meg, hogy be ne lépjek a Dürer-stúdió „próbafülkéibe” – ahol az ember összemérheti arányait a Dürer szerint ideálisnak tartott arányokkal. Mit mondjak? Egy fejjel vagyok magasabb – az ideális férfiúnál… Esek össze a fáradtságtól, mire kikerülök az Albertinából. Nem egy napra szabott élmény az, amit itt lát az ember. Oda sem tudok figyelni másra.
Csak akkor térek magamhoz, amikor – a Mariahilferstrasse elején – a forgalmas tolongásban kis szigetet látok. Odalesek: mi állította meg a gyalogosokat? Egy fiatalember Jézust festett pasztellkrétával a járda közepére. Kis, krétával rajzolt fehér karika jelzi, hogy aki adakozni kíván, hova tegye a pénzt…
Bécs, 1971. november 25.
Megjelent A Hét II. évfolyama 51. számában, 1971. december 17-én.