Nem láttam Salzburgot – szezonban. Most jóval kisebb az idegenforgalom. A Salzach folyó két partján, a két nagy hegy közé szorult és azokat körülölelő város mint látvány: elbűvölő. Itt élt valamelyik házban Stefan Zweig – mondom magamnak, miközben felkapaszkodom a meredek lépcsőkön, hogy lenézzek a leírhatatlanul gazdag és színes városképre. Itt élte át az inflációt, amelynek páratlan leírását köszönhetjük neki a Búcsú a tegnaptól című könyvében. A memória könyve ez a könyv, amelyet távol mindentől, egy szállodai szobában irt – és úgy, hogy egyetlen forrásmunka, könyv, írott támasz sem állt rendelkezésére, ami emlékezetét segíthette volna.
Szobát foglalok egy nagyon csendes, megbízható külsejű hotelben. Ekkor még fogalmam sincs róla, hogy ez ugyan nem a legdrágább, de az egyik legelőkelőbb hotele Salzburgnak: a Kaserhof szálloda. Egyetlen család intézi a hotel minden tennivalóját. Családi vállalkozás. A pult mögött hatalmas bernáthegyi horkol. Két gótikus favitéz a hallban. Csend, nyugalom. A „lakosztályom” pici, de hallatlanul ízléses, a csaknem színtelen, finom-rajzú tapétát nem éktelenítik képekkel-reprókkal, a kis íróasztal alsó polcára finom figyelmességgel (amely ugyan igazán nem nekem szól) odakészítve az angol Holy Bible – az elején tárgymutatóval.
Így könnyű megtalálnom azokat a passzusokat, amelyek érdekelnek, például nemzedéki ellentét, házasság-válás…
A fürdőszoba akkora, mint maga a szoba. És az ágy, a puha, finom dunyhával, a teveszőr, levegőkönnyű pokróccal! És a szoba ára: 310 schilling – egyetlen éjszakára! Milyen is ez a luxusélet? Nyugtalanul hánykolódom a finom, puha ágyban. A délutánra gondolok, amelyet egy főiskolai bentlakásban töltöttem. A diákok szobájukért havi 600 schillinget fizetnek – ami pontosan annyi, mint egy kétágyas szoba ára egy éjszakára itt – szezonban.
Pénz, pénz, pénz… Non olet? Nem igaz. Csak Mozartéknál otthon feledkezem meg erről. Amikor ott áll az ember, a valamikori Mozart-lakásban, s elnézi azt a szobasarkot, ahol egy hajdani kisbaba, Wolfgang Amadeus bölcsője állt. amikor benéz a konyhába, amikor megpillantja az egyszerű, apró, első hegedűt, amin muzsikált vagy az üveggel védett billentyűit a „klavírnak”, amelyen annyit gyakorolt, tubák-szelencéit, hajfürtjét, gyűrűit, amikor reccsen az alacsony szobák deszkapadlója a Getreidestrasse 9.számú házban az ember lépte alatt, nincs olyan érzése, hogy múzeumban jár. A tisztaság, okos egyszerűség levegőjét szívja magába, aki ide belép, s azzal az érzéssel távozik; másképp, máshol nem is lehetett volna Mozart Mozarttá, mint így – és itt. Banális, amit mondok? Lehet. Ámbár nem mind banális, ami egyszerű…
Esik az eső. A tévében híreket mondanak, egy épülő híd lezuhant, nyolc halottról tudnak eddig – és néhányon eltűntek. A bernáthegyi a hall közepén üldögél, szomorúan bólogat. És szomorúan bólogatok én is: esőfátylat vont a sors Tirol és közém. Pedig oda igyekszem. Mit fogok látni a hegyekből? Az egyórás direktvonat-tal utazom, amely mindössze két óra alatt Innsbruckba ér. Egy utcai telefonfülkére ki van írva: tíz schillingért lehet Nyugat Németországba telefonálni.
Bujkálnak előlem az Alpok, de nem tesz semmit, utánuk megyek, megkeresem őket. Sőt: egy kicsit kiszalad velem a vonat Ausztriából Salzburg és Innsbruck között. De nyugatnémet területen nem áll meg. Ezt a gyorsvonatot a változatosság kedvéért Korridorzugnak hívják (Salzburgba, stílusosan a Mozart-expresszel érkeztem); ez nyilván a vezetékneve, azt jelöli meg. hogy a gyorsvonatok mely családjába tartozik. A keresztneve: Transalpin…
Egy pillanatra látni a hegyek tetejét: ködsálak lógnak a nyakukból, jól bebugyolálták magukat. Valahol messze, fent hófehér foltok világítanak. Tenyérnyi helyen kilátszik a kék ég.
Innsbruck. Az is bolond, aki ilyenkor jön ide, se télen, se nyáron, se olimpia idején. Kíváncsi vagyok Tirolra. Persze – nem tudom meg, milyen, ennyi idő alatt lehetetlen. Kis, apró ablakos, nagyon festői házak, jó részük elhanyagolt. Az emberek kevésbé elegánsak, ebben a hidegben szövetzakóban, pulóverben szaladgálnak. A külváros nagyon ismerős; a belváros sem olyan fenséges. mint Salzburgban. Kevesebb fennköltség, kevesebb pátosz – otthon érzem magam.
Innsbruck szíve: egy icipici tér. Hiába is kísérelném meg „leírni“, milyen. Lehetetlen. Csodálatos boltíves utcai világ fölött fázósan összebújnak a négy-ötemeletes, keskeny vállú gótikus-barokk-rokokópaloták, minden ház külön élmény,minden tenyérnyi falfelület újabb és újabb meglepetés, szeretnék itt maradni, ácsorogni ezen a pici téren három nap, három éjszaka. Olyan szép a világnak ez a parányi részlete, hogy az ember akaratlanul is folyton mosolyog. Összemosolygunk egy sétálóval. Kérdem: mi ez a ház? Nevet, ő angolul beszél, én franciául, végül is megelégszünk annyival, hogy kétszólamú kórusban elmondjuk együtt az Iliász invokációját ógörögül – ez az egyetlen nyelv, amit mindketten „egyformán“ beszélünk. Jogász, latinul akar velem beszélni. Próbálkozom, nem túl nagy sikerrel, de a kommunikáció diadalának tekintjük, amikor – jól-rosszul – sikerül összefoltoznom egy tőmondatot. Holt nyelveken beszélgetni Innsbruck szívében – mit mondjak? Különös élmény.
És egyáltalán: különös élmény maga a világ. Minden porcikája. Remek kávét iszom egy férfi-kávéházban, ahol nagy a zaj. Magam sem értem, hogy mertem beülni egyedül ebbe az otthoni kocsmazsivajba. Én vagyok az egyetlen „hölgy“ a helyiségben. Most kezd bőgni a zenegép, tiroli, amit bőg, söröskriglit kellene csapkodni hozzá. Diák külsejű fiúk tódulnak be, még én is hallom-észlelem, hogy nyelvjárásban kiabálnak Más a „zenéje“ – ha van – ennek a beszédnek, mint Becsben, Salzburgban. A diák külsejű fiúk fura szalmakalapokat viselnek, meztelen hölgyek képei díszítik ezeket a bizarr fejfedőket és hatalmas, ciklámenlila bokréták. Nem tudni miért, mindenki azt kiabálja, hogy Viva la Mexico!“. Vágni lehet a füstöt.
Igen, itt, most, ma még vágni lehet ezt a lehető legvalóságosabb füstöt, amely holnapra már csak az emlékezetben gomolyog. Holnap már Bécsben leszek – reggel; és este: Bukarestben. Szeretnék mindent, mindent hazavinni, szétosztani azt, amit láttam, s máris tudom,hogy lehetetlen. Szétfoszlik Bécs, szétfoszlik Salzburg, szétfoszlik Innsbruck, néhány fotó marad belőlük, képeslapok, prospektusok, naplójegyzetek.
És még valami – amiért bármikor érdemes nekivágni az útnak: a kiapadhatatlan éhség, ami elfog – látni és továbbadni, látni és közvetíteni.
A viszontlátásig üdvözlöm A HETET – és AZ OLVASÓT.
1971. december 3.