Nem sci-fi – és nem scifi-paródia. Kettős játék – (egy pirandellói és egy nem pirandellói alapötlettel) Ion Popescu Gopo új filmje. Hogy mi benne a pirandellói? Az, hogy a film hősével, a titokzatos űrhajót konstruáló tanárral annyi formában találkozhat a néző, ahány formában a többi szereplő képzeletében él. Esőben robot érkezik, száraz zakóban, hogy kinyomozza: milyen energiát használnak a Föld lakói (Dem Rădulescu), és – ami a legjobban érdekli – milyen űrhajót épített a professzor, felszállt-e, vagy képes lett volna felszállni vele – és milyen üzemanyaggal? Csakhogy nyomozása során a legeltérőbb válaszokat kapja gépiesen ismételgetett kérdéseire.

A tanár portréja a legkülönbözőbb látószögekből alakul egyre teljesebbé. Végül a szerelmes muzeológusnő siet – tudtán kívül – a robot segítségére; lelkesen meséli a kozmikus hőssé növekedő tanár fantasztikus tervét: az élet fejlődését akarja megismételni a kozmoszba kilőtt űrhajóban, hogy egy-két millió év múlva születendő gyermek vihesse a huszadik század emberének üzenetét a kozmoszba. A tanár (a kétmillió év után születendő gyermek létrehozója s ilyen értelemben apja) teljes tudását átadja neki. Kétmillió éves film pereg, s az űrhajó belsejében a lehetőleg hermetikusabb környezetben felnövő fiú mindent a képernyőről tanul meg. Egyetlen társa egy robothölgy (Herczeg Márta), aki a pelenkázástól az étkezésig minden gondot levesz a válláról, hogy teljes energiáját okulásra fordíthassa. A fiú felnő – elérkezik a pillanat, amikor a képernyőn térhatású képekben látja a földi életet.

Egy üvegcellában állva tekint szerteszét, hogy minden érzékével magába szívja a valóságnak ható világot – de amikor egy lépést tesz, a falba ütközik. A káprázatból magához térve az űrhajót a Föld felé irányítja – s a tengerparton tér magához.

Ezzel a cselekmény vissza is tért a földre – ez a különös, most már a szó szoros értelmében női logika szerint működő cselekmény, a szép muzeológusnő (Vasilica Tastaman) befejezi a történetet, saját fantáziájának szüleményét – és a tanácstalan robot ebben a pillanatban döbben rá, hogy megkapta a választ a kérdésre: milyen üzemanyagot használnak a földi lények? A képzelőerőt és a humorérzéket…

Említettem, hogy ez a film játék.

Olyan játék, amely elveti más játékok szabályait. A logikáét is. A dramaturgiáét is. A műfaji szabályokra is fittyet hány, sőt, Gopo eddigi játékszabályait sem követi. Még ritmusában sem – a rendező ugyanis eddig elkényeztetett bennünket ötletgazdag száguldásaival. Most azonban bőven hagy időt a nézőnek meditálni a látottakon – nem a film megtekintése után, hanem a helyszínen: a vetítővászon előtt.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 25. számában, 1975. június 20-án.