A Maszek ballada és a Nézz vissza nevetve nagy sikere után Varga Vilmos újabb magányos előadói erőpróbára vállalkozott, ezúttal a nagyváradi bábszínház tenyérnyi színpadán. (Egyébként párját ritkító lehetőséget nyújthatna ez a színpad rendszeres kamaraelőadásokra.)
A kortárs irodalmat, költészetet tolmácsolta eddig Varga Vilmos, most ötszáz évet ugrott vissza a múltba, a tizenötödik századi Franciaország zaklatott, homályos, néha éppen sötét évtizedeibe, hogy emberközelbe hozza a nézőhöz a kor legnagyobb francia költőjét, François de Montcorbier-t (vagy Francois des Loges néven említsük?), azaz Villont, aki akkor jött a világra (feltehetőleg), amikor Jeanne d’Arcot megégették, s akinek világot és korokat bejárt neve sem volt a sajátja (nagybátyja nevét vette fel). Hogy milyen alkalomhoz fűződik Varga Vilmos Villon-estje, a bábszínház e rendhagyó vállalkozása, ne firtassuk; talán félezred éve halt meg a költő, ha nem járta éppen valamelyik zsiványbandával Franciaországot, vagy ha (ki tudja, igazak-e a mendemondák) az angol király udvarába nem ment; a bábszínházát pedig szintén csak dicséret illeti a pártfogolásért, még akkor is, ha Varga Vilmos teljesítményével kívánja behozni nézőterére azt a felnőtt-közönséget, akit saját produkcióival eleddig csak ritkán sikerült.
„Én, Francois Villon” – szárnyal fel az előadóművész hangja – és szerényen félreáll, nem takarja el azonosulási szándékkal azt a Villont, akit idéz, akinek balladáit, Kis Testamentumát, Nagy Testamentumát, költeményeit tolmácsolja. Nagy feladat, önként vállalt nagy feladat, amelynek a művész hittel és ízléssel tesz eleget. Villon beszél, a kor beszél, az élet, a túlélni-vágyás, a halált megvető félelem, a haláltól, a szerelem (égi és földi), a börtön sivár nyomorúsága, a százéves háború alatt lecsúszott, nyomorba süllyedt Franciaország, a Sorbonne diákjainak zűrzavaros, borba, banditizmusba fulladó életstílusa, a hájas, pénzszagú klérus életvitele, a cimborakereső magány és a költészet gyönyöre: a hatalmas, folyamatosan gördülő monológ tárgya.
Nem a kopott blue-jeans az oka, hogy a forró aktualitás izzását érezzük a nézőtéren. Mert az csak külsőség, hogy az előadó mezítláb, farmerben, meztelen felső testére öltött szakadt zekében ad elő, hogy a színpadképben szereplő, állandóan jelen levő kasza látványát összevissza horpadt autó-sárhányó egészíti ki; ugyancsak az, hogy a költő kardjával hegyezi tollát és tollával kardját. Természetesen az alkalomtól és stílustól nem idegen külsőségek. De az élmény elsősorban mégis irodalmi, ez pedig a tiszteletreméltóan magas előadói színvonalnak köszönhető.
Varga Vilmos nem csak gazdag – és kiválóan kiszemelt – válogatást ad a villoni életműből, de a magyar Villon-fordításoknak is valóságos kis antológiáját nyújtja, amelyből Szabó Lőrinc, Kálnoki László, lllyés Gyula tolmácsolásai mellől a teljesség kedvéért nem hagyja ki Faludy György egyik sok vitát kiváltott „átköltését” sem – s eljut Mészöly Dezsőnek a Kagylósok (les Coquillards) „hadováját” merészen anyanyelvünkbe ültető kísérletezéséig (persze más Mészöly-fordításokkal egyetemben).
Ugyanakkor Varga Vilmos másfajta adósságot is törleszt: a vers- és irodalomkedvelő publikum ritkán jut hazai pódiumról közvetlenül és színvonalasan hozzá szóló, az egyetemes irodalom értékeit, nagyjait, nagy pillanatait tolmácsoló produkciókhoz. Vajon Illyés Kinga, vajon Varga Vilmos ez irányú törekvései nem egy ilyenfajta előadóművészi misszió szükségét jelzik-e? Egy olyan misszió igényét, amely tisztelnivalóan nemes szándékot képvisel, s amelynek véghezvitelében az erők fokozottan megméretnek, miközben az ajándékozás örömével lepik meg a közönséget és önmagukat egyaránt, mint most Varga Vilmos a nagyváradi Állami Bábszínház színpadán.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 13. számában, 1973. március 30-án.
