A Családi élet című film „totális” szerzője, Krzysztof Zanussi úgy tűnik – erre a különös kérdésre kíván válaszolni egy négy mondatban visszaadható történés segítségével: Witt Braun fiatal mérnök táviratot kap munkahelyén: apja beteg. Kollégája kocsin hazaviszi. Witt megtudja, hogy apja nem beteg – a távirat a család utolsó kísérlete volt arra, hogy a „tékozló” fiút visszavonzza. A kísérlet nem jár sikerrel: Witt visszatér a saját külön életébe.
A választ ne a sztoriban keressük: nincs benne. Kezdőkép: modern ipari táj – és mindent elszürkítő szmog. Egyforma rajztáblák, egyforma fiatal mérnökök. Különbség: Witt tud angolul. És a barátjának van egy ócska Skoda Octaviája. Perspektíva: Witt elismert szakember. Talán Indiába vagy Pakisztánba küldik. Talán…
Ez Witt világa, amelyért embertelenül meg kellett küzdenie. Hogy miért használom ezt a kegyetlen kifejezést? Mert Witt előrelátó, mindennel számol, csak egyetlen tényezővel nem, amely pedig igen csak valóságos: a múltjával, amit levetett magáról, mint egy ómódi öltönyt. Pedig ez a múlt tovább él és cselekvésre kényszeríti a hőst: valahányszor jelentkezik, mindannyiszor meg kell tagadnia. Ócska, omladozó villavidéken, elvadult park közepén. Ez a múlt színtere. A múltat lehet ugyan tagadni, de lehetetlen meg nem történtté tenni.
Hogy ez a múlt mennyire sajátosan lengyel – jelen esetben nem is érdekes. Tennessee Williams hőseire emlékeztető emberi lények mozognak benne a tehetetlenségi erő rabjaiként. Úgy élnek, ahogy ma már nem lehet élni, de életüknek arca van, mint ahogy arca van a háznak, a vén bernáthegyinek, a rozzant bőrfoteleknek, az eladott állóórának, szőnyegeknek, portréknak, a külföldön élő színésznő anya hiányának az alkoholista apa időn és társadalmon kívüliségének, a rabszolgává vedlett nagynéni hajdani nagyravágyásának, a prostitúcióért elítélt, nem tudni, milyen mértékben terhelt, milyen mértékben elmebeteget alakító húgocska megdöbbentő modorának és filozófiájának. Arca van ennek a világnak, amit a képi kifejezés sugall – és ez a sugallás többet érzékeltet, mint egy polgári család levitézlett fénykorának maradványait.
Ebben a világban épp az a különös, hogy elviselhetetlenül élő, hogy óraműpontossággal működik öntörvénye szerint. Szereplői nem kísértetek: emberek, akiknek mély gyarlóságaik ellenére tartásuk van, akik mélyen gyűlölik és szeretik egymást – és akik tisztában vannak vele, hogy ennek a letűnt világnak a fenntartása csak díszlet ahhoz, hogy végigcsinálják, amit valaha elkezdtek: az életüket. Szövetségest keresnek Wittben vagy játszótársat? Akarják valóban, hogy otthon maradjon, vagy csupán a megszokott családi színjáték szemtanúi vagyunk, mely valahányszor (hatévenként egyszer) hazatér az „elveszett” Witt, törvényszerűen végbemegy – minden eredmény nélkül?
Witt, aki soha nem beszél a családjáról, most épp ezért veszíti el barátját. Mert a hallgatás: tett. A hallgatás tagadás. És valahogy úgy hat, mintha hazudott volna. Ki merné elítélni azt, aki a társadalmonkívüliségből a társadalomba, a múltból a jelenbe, az elviselhetetlenből a civilizált világba szökik?
A nézőben mégis furcsa, ellentmondásos érzések kavarognak. A bolondos húgocska rendkívüli zenei tehetségét tékozolja el. Ha kitört volna a múlt színfalai mögül, most koncerttermekben élhetné a zongoraművész tartalmas életét. Valami különös mámor, a reménytelenség mámora úszik a levegőben. És ebben a jelenné dermedt múltban az apa, reszkető kézzel nyúlva újra meg újra a szesz után, fiának Marxot idézi: elfelejtette volna, hogy léte társadalmilag, történelmileg meghatározott?
Abszurd világ? Nem. Valóságos. Valóságos Witt minden megtorpanása, a néző döntési kényszere, mellyel percenként határoz a hős helyett, a bennünk ébredő feszültség, mely nem engedi, hogy közömbösek maradjunk. Még azután sem, hogy Witt valóban visszatér a mába, maga mögött hagyva saját múltja jelenét és annak tökéletes reménytelenségét, elutasítva a felelősséget. De felelhet-e a családjáért? Bár a belső konfliktus választással zárul, minden kérdés nyitva marad. Van válasz? Nincs válasz? Mi határozza meg azt, hogy mivé leszünk? Egyedül önmagunk? A társadalom? Hermetikusan el lehet-e szigetelni a múltat? Ketté lehet-e osztani mereven az időt?
A forgatókönyv, a dialógusok, a rendezés mindent megtesz azért, hogy a néző végiggondolja a szerző-rendező felvetette kérdéseket. És Witold Sobocinski képi láttatása kézzelfoghatóvá teszi a megfoghatatlant: tárgyak, enteriőrök emberi viszonyulások kifejezőivé nemesednek, téziseknél többet mond a képi világ hangulata.
Nem véletlen, hogy a szereplőgárda színe-java színpadról került a kamera elé. Hiszen a szcenárium önmagában véve s a replikák voltaképpen színpadra kívánkoznának, ha egyáltalán külön lehetne választani őket attól a képi világtól, ami tulajdonképpen a legvérbelibb filmmé avatja Zanussi alkotását. Maja Komorowskát Grotowski színházából „kölcsönözték” és Jan Kreczmar nevét is színpadról ismerjük. Daniel Olbrychskiről a kritika elmondotta, hogy maszkkal alakít – s jelen esetben, úgy hiszem, a megállapítás figyelemre méltó: hiszen Wittnek lepleznie kell, hogy nincs múltja, hogy elutasította a jelenbe burjánzott múltat, hogy múltja nélkül maradt, s ezért éppoly kiszolgáltatott, sebezhető, mint az ember, aki elvesztette az árnyékát. És védekeznie kell. Ha mással nem, hallgatással. És bőrévé váló maszkkal. Elítél a néző? Felment? Kit? Mit? A történelem, a társadalom, a kor a vásznon sosem lehet elvont. Nemzedékek vagy társadalmak konfliktusa? Külön lehet ezt választani? Külön kell-e választani egyáltalán?
A valóság bonyolult – és nemegyszer a kérdések a periférián élesebben vetődnek fel, mint a mindennapi élet forgalmas „City”-jében.
Megjelent A Hét III. évfolyama 9. számában, 1972. március 3-án.
