Ki merné azt állítani egy röntgenfelvételről, hogy – óriási? Hogy – gyönyörű? Márpedig a nézőt ilyen dilemma elé állítja Roman Zaluski filmje. Nem Love story – hanem egy love story pontos analízise pereg a vásznon, Barbara Brylska és Jan Nowicki inkább páciensei a rendezőnek, mint a szerelmi történet hősei. A diagnózis pedig általános, de legalábbis jellemző, ránk is jellemző, s nyomuk sincs a különös, rendhagyó, egzotikus tüneteknek: még a kór neve is ismerős: a késés.
Mert minden késik ebben a filmben. A hősnő életében késik, csak a férj halála után következik be a teljes élmény; a fiatal mérnök hős a szakmai sikert a szakítással, kettőjük kapcsolatának felbomlásával egyszerre éli át; a visszatérés, az újrakezdés mozgatórugója már nem a szerelem, az egymásra találás öröme, hanem a félelem, a szorongás, a magánytól való rettegés; mire két ember egymáshoz fűződő viszonya ezer keserű ízzel, nyomasztó árnyalattal telítődik – jön a gyerek; és mire nem marad más, csak az egymásrautaltság (és ez egymásrautaltságnak milyen acélerős, kegyetlen törvényei vannak!), már csak egyetlen lehetséges lépés van hátra. A házasság. Temetéssel kezdődik a film, házasságkötéssel végződik. A két szertartás furcsán hasonló: a családtagok, barátok, ismerősök némán odalépnek az özvegyhez, illetve a menyasszonyhoz és vőlegényhez, együttérzésük, részvétük, illetve együttérzésük és örömük jeléül megcsókolják őket. Csak az arckifejezésük változó, az alkalomnak megfelelően.
Hogy mond-e újat ez a film? Nem mond semmi újat. És a néző mégis úgy érzi: nem teljes a cím, hisz nemcsak a szerelem anatómiáját, de pszichológiáját, szociológiáját is vizsgálja. Bizonyos értelemben laboratóriumi körülmények között. És mégsem mond le a tanulmány javára a konvencióról: a cselekményről. Csakhogy a dramaturgiai helyzeteket valósággal tesztként alkalmazza. Hogy ez jó vagy sem – vitatható. De csak utólag, hiszen a néző, miközben a vászonra figyel, nem ezen töpreng. Talán egy pillanatra felbukkan benne a kérdés: miért van Évának előélete, miért nem ismerjük Ádámét, aztán egy legyintéssel elintézi: így tipikus, a nők előéletét számon tartják, a férfiakét nem… Az egyébként kitűnően alakított epizódszerepek arra valók, hogy a teszt hívószavait kimondják. De egy-egy cselekményfordulat is ezt a célt szolgálja: Ádám durva szakítással megkérdőjelezi addigi, őszintének ható érzelmeit; barátja hirtelen halála valóságos brutalitásként éri a nézőt, csak akkor elfogadható, ha nem dramaturgiailag, hanem tanulmányelemként, esetleg hipotézisként vesszük tudomásul: ilyen és ilyen helyzetben hogyan viselkedne kísérleti alanyunk… De ott, ahol a tanulmány élménnyé forrósodik – egy-egy párbeszéd, jelenet erejéig (felejthetetlen: Éva kezében a fésűt Ádám késnek látja; Éva, ahelyett, hogy közölné Ádámmal, gyermeket vár, kitör, bár sose találkoztak volna; az orvos felemelt, a gyermeket védő intő ujja és az Évában dúló érzelmi vihar disszonanciája; és sorolhatnák még) – a két fiatal valóban éli, nem alakítja ezt a mai Ádámot és Évát. Néha igencsak izzóan, néha igencsak hangfogóval. Aszerint, milyen éppen ez a hol felszárnyaló, hol alábukó, valamennyiünk számára oly ismerősnek tetsző disszonáns idill. Nem, pillanatig sincs szó receptről. A film alkotói nem ajánlanak megoldásokat, ellenszert. Csak tanulmányoznak és megállapítanak. Néha valamelyes iróniával.
Mondjuk, hogy A szerelem anatómiája mindennapjainknak az a gyakran keserű néhány perce, amíg érzelmi életünkön, szerelmi, családi kapcsolatainkon tépelődünk? Hogy ezért érezzük ezt a filmet a magunkénak – és feltétlenül becsületesnek? Lehet.
Megjelent A Hét V. évfolyama 5. számában, 1974. február 1-én.