… vagy inkább de Sica nyomában?! Mindenesetre – krimiparódiáról lévén szó – érdemes nyomozni.
Annál is inkább, mert a krimi elleni merénylet nem jár teljes sikerrel, az áldozat életben marad – mármint a műfaj. A méreg, a paródia „mérge“nem bizonyul elég erősnek. És az a csúnya gyanú alakul ki a nézőben, hogy a tettes az igazi áldozat. Erre utal az a képsor is egyébként, ahol a komédia megduplázódik: Vittorio de Sica filmet forgat a sivatagban (egyes szám, első személy! – olyan méltósággal indul neki a homoktengernek (és a filmnek), mint a sivatag oroszlánja, hogy végül is… rókanyomot hagyjon maga után.
Természetesen Peter Sellers remek színész. A vásznon azonban akkor találkozik a rendezővel, amikor mindkettőjük humora fékevesztetté és ugyanakkor kesernyéssé válik: az olasz filmcsoda létrehozási módjának parodizálásakor. Ez a film voltaképpen kulisszaparódia, amely nem egyszer juttatja eszünkbe Francis Scott Fitzgeraldnak azokat a fájdalmas és felejthetetlen novelláit, amelyekben a filmvilág hajdani nagyjai botorkálnak elgyötörve hajdani dicsfényük nyomában. Talán ez az oka, hogy keserű szájízzel nézi végig az ember a műemlékszerűen omladozó Tyrone Power legapróbb részletéig kimerített pokoljárását, menekülését az öregség elől.
Peter Sellers mögül néha Fellini néz ránk. És de Sica mögül… de Sica. Csakhogy a nézőnek ez nem elég. Az olcsó helyzetkomikumtól az olcsó, de szélsebes hajszákig, a morbid humortól a teljes ködig, amiben elvész a kamera, a cselekmény és Vittorio de Sica, a ciné-verité-t feje tetejére állító „produkciótól” az olasz filmkritika dilettantizmus-kultuszáig széles a skála – és mégsem elég. Nem elég, mert a dolgok mélysége hiányzik. Valahogy az egész film meg marad – átvitt értelemben – annak a síkbeli ábrázolásnak a keretében, ami Peter Sellers rajzfilm-bemutatásával veszi kezdetét.
A néző képtelen átadni magát valamilyen önfeledt komédiázás örömének – hiszen ilyesmivel nincs alkalma találkozni. A néző számára egyedül lehetséges megoldás: ha közben azzal foglalkozik, ami asszociációs alapon épp eszébe jut. Így sikerül több mint két órán keresztül elszórakoznia.
Megjelent A Hét II. évfolyama 39. számában 1971. szeptember 24-én.
