Még állni fog egy ideig, de már nem él. A gazdasszonyok hídja volt, a diákoké, a szerelmeseké. A kisgyerekeké. A kismamáké. Névtelen híd volt. Kisemberek hídja.
Még állni fog egy ideig. A hidak meghalnak, ha nyugdíjazzák őket. Ha nem remeghetnek bárki lépteitől.
Nem volt műemlék, sem egyedülálló hídászati remek a szakemberek szerint. Szokványos konstrukció – mondják. Valami titka mégis kellett hogy legyen. Mert mindenki szerette. Kishíd volt, gyalogjáró, gyalogos gondok, gyalogos sorsok hordozója, költők ballagtak át rajta a kézirataikkal, festők témája volt időnként s randevúk színtere.
Élt hatvan évet. Mint egy ember. Született, meghalt: Váradon.
Az emlékezet, akár a magnetofon, őrzi a történelem zörejeit. A robbanás zaját, amely a Körösön átívelő nagy vashidat 1944 őszén a magasba repítette. A híd tőszomszédságában laktunk, a váradi Dudek-iskola épületében; kisgyerek voltam, anyámba kapaszkodva kuporogtam az óvóhelyen. Természetesen sokkal megrázóbb élménynek tűnt akkor, hogy berepült a pincébe egy denevér, mint akár az egész háború… Emlékszem a napfényre, a harsogó, vad, a szilaj napfényre, amely fogadott, amikor végül felkerültünk a felszínre, az iskolaudvarra, s azt mondták a nagyok: lehet játszani; maguk is alig hitték, hogy nem kell többé a halál elől a föld alá temetkezni, hogy ez a szirénahang az utolsó, hogy lassan ismét megszokjuk a téglakerítés észbontó vörös izzását, amely fájdalmat okozott a szemünknek, hogy rövidesen fakónak látjuk majd; maguk is alig hitték, hogy a gyerekek első lánc-lánc-eszterlánca a békét kezdi gyakorolni ebben a városban.
Emlékszem – minden sejtem emlékezik rá – a nagy hidat helyettesítő fahídra, amely pillérek helyett kompokon ringott, érzem ma is a lebegését. Az sem volt műemlék. Csupán a történelem egyik hídja volt.
A háború hídja.
A béke hídja a kishíd volt Váradon. A másfél méterszéles kishíd, a városnak ez a hajszálere, amely nem osztott és nem szorzott hadászati szempontból, a hétköznapok, a legbékésebb hétköznapok hídja, melyen a biciklista a pedálra állva rollerezett át, ha arra vitt az útja. A csend hídja volt, halk léptek, óvatos kerékpársurrogás hídja, hajó a gyerekeknek.
Mert minden váradi gyerek bejárta rajta képzeletben a mérhetetlen utat az Értől az Óceánig. A híd korlátjába kapaszkodva hosszú időn át leste a vizet, amint kettéválik a jégtörő folyással szembeszegezett orra előtt. Álltak a gyerekek odafönt, s mereven, sokáig nézték a vizet, egészen addig, míg a képzelet hajója meg nem indult velük, s érezték, haladnak, a hajó orra valóban hasítja a vizet.
Sirályok is vándoroltak néha arra, ők is a kishíd környékét szerették. Talán a csend miatt.
*
Az előszobában kutya ugat. A falon valóságos retrospektív kiállítás, a szobákban is, Maczalik Alfréd festőművész otthonában.
– Hetvenkét éve vagyok váradi lakos – tűnődik az idős mester. – A Várad-környéki dombok, a kishíd áll közel hozzám, maga a város kevésbé.
A szekrény tetején, a falnak támasztva egy vászon: a kishídat ábrázolja; óvatosan leemeli, majd lassú léptekkel kivonul vele, hogy leporolja.
Még mindig a kishíd sorsán tűnődik, amikor visszatér.
– Hatvan év… mi az egy híd életében? Miért nem gondozták?
*
Egy híd mindig közügy. A városgazdálkodás illetékes szakemberei mesélik: naponta váradiak tízei érdeklődnek a kishíd sorsa felől. Nem értik, mondják, miért ragaszkodnak ennyire ehhez a jelentéktelen gyaloghídhoz. Aztán a beszélgetés során rendszerint kiderül: maguk az illetékesek is ragaszkodtak, ragaszkodnának hozzá.
Ha meg lehetne menteni.
Nyolc hónapja áll a híd lezárva. Mindennap, délelőtt-délután nézegetik a váradiak. Búcsúztatják.
A híd: demokratikus „intézmény”. Valahogy mindenki úgy érzi, hogy az övé.
*
– Az idén lesz ötven éve, hogy Váradon lakom – meséli Horváth Imre, aki gazdag költői életművének jelentős hányadát ezen a sétányon álmodta meg, vetette papírra, azokon a Körös-parti padokon üldögélve, ahonnan egyenesen a kishídra tekintett. – Ötven éve mentem át először ezen a hídon, 1923 szeptemberében. S aztán mindennap itt jártam át a Gojdu Líceumba.
Mostanában, az utóbbi években pedig a Fáklya szerkesztősége felé vezetett itt az utam. Üldögéltem ezen a sétányon már tizenkilenc éves koromban. – Imre bácsi tekintete a messzeségbe vész, 1925–26-ban jár, s mikor alig észrevehetően megrezzen, talán valamelyik néhai tanárjának szigorú pillantásával találkozik képzeletben.
– Nyolcadikban egyik tantermünk ablakai a Körösre néztek. Megszoktam ezt a látványt. Egyszer-kétszer meg is fürödtem a Körösben a híd alatt, utoljára negyvenhétben, mert ingyen-fürdőhely volt, akkor bizony az is számított. S nemegyszer a kishídon átsétálva fogyasztottuk el feleségemmel együtt félkilónyi gyümölcs-vacsoránkat, ebédünket, a piacról jövet. Szép volt ez a kishíd, emlékszem, Tibor Ernő is megfestette, sután a az újabbak, a fiatalabb képzőművészek is, Mottl Román, Szabó Barnabás metszetein szerepel.
*
Kamaszkorom hídja volt a kishíd, oly an törékeny, olyan légies, és úgy látszik: olyan tűnő is – mint maga a kamaszkor. Véletlen és szándékos találkozások hídja, pályaválasztási töprengések színtere. A vízparton, nagy kövön ülve vártam ki, remek rejtekhelyen a serdülőkorral járó pedagógiai viharok elcsitulását. Itt ballagtam, kottával a hónom alatt, gondterhelten zongoraórára és szökellő léptekkel, felszabadultan itt siettem haza, amikor vég et ért a nyomasztó számadás, véget értek a „klavír-gondok”. Amikor elhalkult bennem as zigorú egyet-kettőt-hármat-négyet, amikor boldogan figyelhettem a kis hídon a léptek szabad ritmusát a víz fölött lebegő gyalogút ingásában-rezzenéseiben. Új hidat építenek a régi helyett. Talán sem mit sem veszít vele a város, csak ezt a rezonanciát, a léptek hullámzását, csak ezt a ritmust, ami már-már tánccá varázsolta a leghétköznapibb mozgást.
Mindenféle hídászok vizsgálták ezt a hídat. Szerettük volna megmenteni – vallja Kosziba János, a Nagyvárad munícípiumi néptanács-alelnöke. – Minden elemzés eredménye azt igazolja, hogy nem lehet visszaállítani a régi formájában. Ma már senki sem engedélyezhetné egy ilyen híd újonnan építését, nem felelne meg a korszerű előírásoknak. Ha már újonnan kell építenünk, korszerű megoldást választunk. Először azt hittük, csak egyszerű javítási munkálatokról lesz szó. Tekintettel arra, hogy fémszerkezet, a CFR szak értői vizsg álták meg. Megállapították, hogy kapitáljavítás szükséges. A bukaresti szakértők a vegyelemzés után veszélyesnek tartották a híd használatát, lezártuk a forgalom elől; a fúrások nyomán kiderült, hogy a tartópilléreknek mindössze 45-60 cm-es része van a vízben a biztonságot adó 3 méter helyett; a híd építése óta a Körös medre is változott. A szerkezetnek olyan elemeit kellene kicserélni, amilyeneket ma már nem gyártunk, hatalmas mennyiségű fém kellene hozzá és sajátos formák megrendelése. Nem fizikai képtelenség ezt megtenni, nyilván, mindent meg lehet csinálni, az ember feljutott a Holdba is, de nem mindegy, hogy mennyiért… Nem állíthatjuk le egy hengermű termelését azért, hogy újra gyártsa nekünk a régi kishídat. Pedig mi is szerettük volna, ha megmarad. A vasúti hídakat állandóan karbantartják; szakértők szerint egy ilyen hídnak, mint a szóban forgó kishíd, körülbelül ötven év az élettartama. Az ötvenes évekig senki sem gondolt komolyan a karbantartására.
Azután: igen. De a kishíd beteg volt már, kikezdte a rozsda, az idő, a helyi kezelés, apróbb-nagyobb érzéstelenítés már nem sokat segített rajta. Halkan, diszkréten haldoklott, és nem sokat hallatott magáról.
Milyen lesz az új híd?
– A Tudományos Műszaki Tanács döntése már megszületett. Két változat közül a szebbikre, igényesebbre esett a választás. Egy egyszerű gyalogjáró betonhíd vagy egy drótkötélen függesztett, aszimmetrikus, korszerű híd között lehetett választani. Az utóbbira esett a választás, hiszen nemcsak esztétikusabb, igényesebb ez a megoldás, de ez a híd jobban, szervesebben illeszkedik a városképbe is. Bizonyos mértékig emlékeztetni fog a régire de jobban megfelel a korszerű követelményeknek, szélesebb lesz, megduplázzuk a sávot. Úgy éreztük, hogy az egyszerű betonhíd mint látvány sivár lenne, költőietlen. Bár az építő-kivitelező részéről némi ellenállásba ütköztünk, az illetékesek is, mi is kitartottunk az igényesebb megoldás mellett és vállaltuk, hogy megszerezzük a kellő segítséget a függesztett híd építéséhez, hiszen ehhez az igényesen elképzelt szerkezethez itt helyben nincs kellő felszerelésünk, a szállításügyi minisztérium egy sajátos csoportjának a segítségét kell igénybe vennünk. Ez lesz a második ilyen híd az országban. Az első a Szereten épült. Az új híd építési költségeit a megyei néptanács fedezi, a megyei útkezelőségi vállalat végzi el majd a munkálatokat. Dumitrescu Nicolae bukaresti mérnök július végéig átadja a tervet. Legalább egy évbe telik, amíg az új híd felépül. Úgy tervezzük, hogy amíg építik, a régit a szó szoros értelmében, sőt, átvitt értelemben is feltámasztjuk – illetve alátámasztjuk –, s nemcsak segédhídként használjuk majd a munkálatok elvégzéséhez, de ismét engedélyezzük a forgalmat az így biztonságossá tett gyaloghídon, amennyiben a szakértők ezt a javaslatot jóváhagyják.
*
Ha azokon a bizonyos ablakokon kitekint a diák a Gojdu Líceumból, még a régi kishídra esik a tekintete. A Fáklya szerkesztőségéből is egyenesen odalátni. Horváth Mária nyugdíjas gépírónő, aki hajdanában a Nagyváradi Napló kéziratait is gépelte, s aki mindennap bejár a szerkesztőségbe passzióból kopogtatni az írógépet – mert enélkül a zene nélkül nem tud élni –, így emlékezik, ha kitekint az ablakon: – Horváth Lajos hídépítő mérnök volt az édesapám, a városnál dolgozott, emlékszem, amikor a hidat építette. Iskolás voltam akkor, magánúton tanultam, kint laktunk a szőlősdombok között, kocsival jártunk be a városba, kétlovas fogattal, emlékszem, itt vártam a hídnál apámat naponta, hogy együtt menjünk haza. Ő építette a partfalat is a központi híd mellett, a körös-gyéresi hídat, a régi vízművet. Tirolba is elhívták hidat építeni…
Minden híd közügy. Emlékek és álmok fűződnek minden hídhoz. A szakember számára természetesen a szakdokumentáció az érdekes. Ennek a hídnak minden dokumentációs anyaga elégett a háborúban. Csak egy apró közlemény maradt fent róla egy egyetemi közlönyben. Az a fajta szubjektív „dokumentáció”, amit a szerző ezúton nyújt át az olvasónak, az illetékeseket talán csak egy szempontból érdekelheti: magyarázatot nyújt arra, miért nőtt annyira egy város szívéhez egy egyszerű, korántsem műemlék-értékű gyaloghíd.
S talán magyarázatot nyújt arra is, miért keresik az illetékesek ilyen gonddal a megoldást, miért kell megálmodni, nem csak kiszámítani, milyen legyen Várad új Körös-parti látképe, amely új nemzedékek gyermekkori emlékévé lesz majd, miért kell ilyen tépelődve-fontolgatva-vitatkozva dönteni és építeni, holott nincs többről szó, csak egy – kishídról. A gazdasszonyok, a diákok, a szerelmesek, a kisgyerekek, a kismamák, a munkába siető férfiak névtelen hídjáról.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 28. számában, 1973. július 13-án.
