Trák rabszolga volt – és nem viselte el a rabszolgaságot. Ezért történelemmé változott A történelem regénnyé – s amint az olyan gyakran előfordul: a regény filmmé. És milyen filmmé!
A Spartacus 1960-ban Oscar-díjat nyert: a legjobb epizódalakításért (Peter Ustinov), a legjobb fényképezésért, a legjobb szcenográfiáért, a legjobb kosztümökért.
Howard Fast történelmi regényének filmváltozatát a fővárosi közönség a Filmmúzeumban láthatja most viszont. Es viszontláthatja egyúttal Stanley Kubrick filmjében Kirk Douglast, Laurence Olivier-t, Nina Foch-t, Jean Simmons-t, Charles Laughtont és JohnDalit, Peter Ustinovot ésJoanna Barnes-t, TonyCurtist – de lehetetlen felsorolni a stáblista előkelőségeit. Tizenegy év távlatából nézve ez a nagy „erőbedobással” készült film (szándékosan kerülöm a teljesen lejáratott, a fogalom-infláció áldozatául esett „szuper-produkció“ kifejezést) – még mindig élmény. És ez a nézőnek legalább annyitmond, mint az Oscar-dij.
Hogy miért élmény? Mert kettős értelemben korhű:e gyrészt mert hozzáférhetővé, hihetővé, érthetővé, közelivé teszi azt a római világot amelyről – színéről-visszájáról egyaránt – annyi mindent és oly keveset tudunk, másrészt, mert ezt egyszerűen, okosan, világosan, a történelmi filmekben oly fárasztó „barokk“ körülményesség, „meredek“ monumentális és untató pátosz nélkül teszi.
Spartacus elbukik, mert nem hadvezér, csak rabszolga, aki nem bírja elviselni a rabszolgaságot. És elbuknak a lázadók, mert el kell bukniuk, hisz néhány ezer rosszul felfegyverzett rabszolga nem képes legyőzni a római birodalmat, mert a kor nem ért még meg arra, hogy egy rabszolgalázadás mögé felsorakozzék a nép. És elhisszük, hogy nem bukott el Spartacus ügye, mert ebben a birodalomban már az is pánikot, rettegést kelt, ha valaki ellenszegül, ha valaki azt mondja, hogy: nem.
Finom árnyalatokban kapjuk ebben a filmben a korképet: Crassus azt kérdi Antoniustól, a költő-rabszolgától: kiért tanultál? Gracchus a szebbik tőrt választja, mielőtt a fürdőmedencébe lépne… Csak a zenét nem adagolja Stanley Kubrick ilyen visszafogottan, fegyelmezetten, a zenét, Alex North édeskés szerzeményét, amely óhatatlanul megterheli a filmet, amely ha kell, ha nem, „aláfest”, néha vaskosan, néha mézesen, s amely azt az érzést kelti az emberben, hogy a némafilmek kora óta – tisztelet a kivételnek – nem sokat fejlődött a filmzene, legfeljebb a felhajtás nagyobb s a hangszerelés gazdagítja…
Kaland? Történelem? Irodalom? Nem. Film. És ez a megfilmesítés műfajában a legtöbbet mondó minősítés. Kirk Douglas Spartacusa tovább él az emlékezetben, önálló életre kel, alakításának puritán szépsége és erőteljessége olyan skálán mozog, amely a halálfélelemtől a naiv életszeretetig terjed, olyan lélektani folyamatot ölet fel, mely a gladiátor lázadásától a bukott rabszolgavezér megnyugvásáig, a halálba való beletörődéséig egyetlen mozzanatot sem hagy ki.
Megjelent A Hét II. évfolyama 37. számában, 1971. szeptember 10-én.