Századunk elején nemcsak az orvos, hanem a vegyész, a biológus és a fizikus is az emberiség jótevőjének számított. Ma az atombomba s a vegyi fegyverek miatt gyanakvás is kíséri felfedezéseiket. Többen azt állítják, hogy a tudomány etikája összezavarodott; félő, hogy az orvosi etika is megrendül, hézagok támadnak az eddig szilárdnak vélt alapokban.
A Hufeland-féle morális álláspont, mely szerint az orvos köteles „minden áron” megmenteni és életben tartani az embert, akár van kilátás teljes felépülésére, akár nincs, ma már sokak által vitatott kérdés. A közeljövő embere mind nagyobb igényt támaszt az orvostudománnyal szemben, töretlen egészséget kíván magának, betegségeiből gyors felépülést, azt, hogy minél később érje el az elkerülhetetlen vég.
Manapság sok esetben nagyon hosszú ideig meghosszabbítható az élet, például ha a bénult izomzat helyett a légzőmozgásokat mesterséges tüdő végzi. Sokáig elél a beteg akkor is, ha csődöt mondott veséjét művese pótolja. Folytathatjuk a szervezetbe épített szívműködtető „pacemaker”-rel, a mesterséges szívbillentyűkkel és így tovább.
Egy nyugatnémet kisváros, Hofgeismar 1972 nyarán kongresszust látott vendégül: orvosok, szociológusok, lelkészek, betegápolók ültek össze. A téma, Das perfekte Sterben (nyers fordítása a „tökéletes halál”) zavarkeltő. A gyógyíthatatlan beteg és a haldokló legjobb gondozása és kezelése volt a megbeszélés tárgya. Megoldatlan kérdések sokaságára utal, hogy ilyen témát széles körben és nyilvánosan vitatnak. A kongresszuson elhangzottak olyan súlyos lelkiismereti válságot tükröző vélemények, hogy „az orvos megengedheti a halál bekövetkezését, ha az élet meghosszabbítása csak mesterséges úton lehetséges és a betegnek semmi kilátása nincs a gyógyulásra, továbbá ha az élethosszabbítás nem biztosít megfelelően élhető életet. A döntés esetenként végtelen nehéz lehet, s mégis, ez a teher csak az orvos vállára nehezedik.”
A nyugati világból tehát ilyen hírek, vészjelek érkeznek. Nem lehet, mert nem érdemes meghosszabbítani – mondják – a beteg életét, ha például a művese alkalmazása idején a vese nem tér magához, hogy majd visszavegye funkcióit. De akkor sem ismerik el „a túléléshez való jogot”, ha az életben tartás nem biztosít többé emberi életet, ha a gyógyíthatatlanok intenzív kezelésével és valamilyen műtőbravúrral mindössze a beteg nyomorúságát hosszabbítják meg. Az emberrel való efféle „manipulálás” határozottan elvetendő, mert a látványos beavatkozás végeredménye egy életképtelen, vegetáló produktum – állítja egy, a nyugati világ egyes orvosi köreiben meghonosodott, vitatott vélemény.
Az ENSZ egyik orvosbizottságának tagja, az angol Lord Ritchie Caldwell írja: „A földön ezer, százezer, sőt talán millió hasznos élet pusztul el, és ugyanakkor hihetetlen költséggel és áldozattal fenntartják egy-egy lény szenvedését.”
De ha nem mindenki kaphat például veseátültetést, ki és hogyan döntse el a jogosultságot? A tapasztalt, értékesebb, de idősebb ember életét hosszabbítsák meg, vagy inkább a fiatalét, aki a társadalomnak kimagaslóan hasznos tagjává válhat? Kétségtelenül súlyos dilemma, melynek eldöntése rendkívüli erkölcsi felelősségvállalás elé állítja az orvost, a humanista eszmény legkövetkezetesebb érvényesítését követeli tőle.
A modern orvosi gyakorlatnak egyéb csapdái is vannak. Az egészségügy minden államháztartásra súlyos terhet ró. Legtöbb ország nemzeti jövedelmének nagy százalékát fordítja egészségügyi és szociális költségekre. Joggal kérdezik: figyelembe veszi-e az orvos, hogy nemcsak az egyén, hanem a társadalom javát is szolgálnia kell? Tehát amikor a család vagy bárki kívánságára gyógyíthatatlan betegek életét (és szenvedéseit) hosszabbítja meg értelmetlenül, végeredményben a társadalmi vagyonnal bánik gondatlanul, sőt felelőtlenül.
Az intenzív terápia (kezelés), mint a reanimálás, reszuszcitálás, rendkívüli kiadásokkal terheli meg a kórházak költségvetését. Angliában élesen reagált a sajtó, mikor kipattant a titok: a súlyos és önkívületi állapotban beszállított betegeket aszerint osztályozták, hogy „érdemesek”-e vagy sem a reszuszcitálásra. A hatvan éven felüliek vagy a kilátástalan állapotban levő betegek az NBR-bélyegzőt kapták felvételi lapjukra („not to be resuscitated”), nem is kerültek be az intenzív osztályra, mert másutt sokkal olcsóbban lehet meghalni..
Franciaországban kiszámították, ha tovább fejlesztik az országos művese-hálózatot, hogy minden idült veseelégtelen (urémiás) beteget kezelhessenek, akkor az elkövetkező tíz évben 25 milliárd frankot emésztenek fel a kiadások.
A 23. Német Terápiás Kongresszus megállapította, hogy több országban „humánus deficit” mutatkozik: az orvos a technika lelketlen rabszolgájává válik, ha mindent a gépekre bíz. De a költséges technikai megoldások más szempontból is megfontolandók; álhumánum érvényesül akkor, ha olyan anyagi áldozatra kényszerül a család és a társadalom, mely nincs arányban a várható eredménnyel.
Kétségtelen, hogy orvosetikai problémák a szocialista társadalomban is felvetődnek, megoldásukat magasrendű erkölcsi szellem hatja át.
Magyarországon Széll Kálmánnak az Orvosi Hetilapban közzétett levele mutat rá a társadalom teherbírásának korlátozottságára és ennek okaira. A szociális erősödés, gyarapodás nehezen tart lépést a tudomány gyors ütemű fejlődésével. A társadalom gazdasági ereje és a tudomány költség-igénye között ezért egyre nagyobbá válik az aránytalanság. A helyzet nemcsak a tudományos-technikai haladás üteme miatt romlik – írja a szerző –, hanem azért is, mert az átlagos emberi életkor (egyébként örvendetes) emelkedése miatt nő a társadalmi eltartottak száma és aránya. A szociális juttatások összegét az is tetézi, hogy az egy betegre jutó gyógyítási költségek szüntelenül emelkednek, a modern diagnosztika és gyógyászat nagyon igénybe veszi a kórházak és klinikák költségvetését.
A szocialista államrend sokkal nagyobb hozzájárulással támogatja az egészségügyet, mint más társadalmi rendszerek. Elég, ha az ingyenes orvosi ellátásra utalok. Ugyanakkor társadalmunk erkölcse félreérthetetlenül arra kötelezi az orvost, hogy mindent megtegyen a beteg, az ember, az élet érdekében. Ez az elsődleges és meghatározó szempont, amikor élet és halál kérdésében dönteni kell. Hazánkban ezért és más okból sem vetődik fel ilyen élesen a probléma, mégis úgy véltem, foglalkozni kell e világszerte élénken vitatott kérdésekkel is.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 6. számában, 1973. február 9-én.