Donald Trump iráni katonai intervenciója február végén villámháborúnak indult, de hat hónappal később inkább kimerítő állóháborúra emlékeztet. Az amerikai elnök eredetileg négy-öt hetes katonai kampánnyal számolt a rezsimváltás kierőszakolására. Szeptember elején azonban az iráni rendszer még áll, a nukleáris kérdés nincs megoldva, a Hormuzi-szoros körüli válság folytatódik, és az amerikai közvélemény egyre kevésbé hisz a gyors győzelemben.
A legfrissebb felmérés szerint csak az amerikaiak 31 százaléka támogatja a katonai akciót, 83 százalék pedig elhúzódó konfliktusra számít. Trump elnöki támogatottsága rekordalacsony, 33 százalék: népszerűtlen elnök népszerűtlen háborúja.
Elnöki jóváhagyással ebben a helyzetben hirdette meg nemrég Scott Bessent pénzügyminiszter az Irán elleni átfogó gazdasági offenzívát, amit – a valóságtól fölöttébb elrugaszkodottan – „gazdasági D-Daynek” nevezett. A hivatalos elnevezés még ennél is harciasabb: Operation Economic Outcast (gazdasági kitaszítási művelet).
Ha egy néhány hétre tervezett katonai hadjárat fél év után gazdasági partraszállást igényel, az legalábbis annak a beismerése, hogy a katonai kampány nem érte el politikai célját.
Ezért Trump most azt próbálja meg a dollárral és a pénzügyi rendszerrel elérni, amit bombákkal nem sikerült: ez katonai helyett gazdasági hadviselés.
A D-Day azonban egyben exitstratégia is lehet a belpolitikailag egyre nehezebben fenntartható háborúból. Trumpnak nem kell beismernie, hogy a katonai kampány elakadt, kijelentheti, hogy az megtette a magáét, és a háború új, végső szakaszába lép. Ha Teherán később engedményeket tesz – a Hormuzi-szoros, a nukleáris és a rakétaprogram ügyében –, Trump azt győzelemként adhatja el.
Washington stratégiai logikája így mára háromlépcsőssé vált: katonai blokád – gazdasági D-Day – tárgyalásos rendezés. Az első lépcső már működik: Washington július közepén visszaállította az iráni kikötők tengeri blokádját. A Kharg-sziget, ahonnan az iráni olajexport túlnyomó többsége indul, gyakorlatilag megbénult. Ehhez kapcsolódik most a D-Day: a katonai blokád azt akadályozza meg, hogy az olaj kijusson Iránból, a gazdasági offenzíva pedig azt, hogy Teherán pénzhez jusson abból, ami mégis kijut. Washington ezért a szállítást, a biztosítást, a kereskedelmet és mindenekelőtt a nemzetközi pénzmozgásokat veszi célba.
A leghatásosabbnak tartott eszköz a „másodlagos szankció”, amivel Washington lényegében azt üzeni a világnak: lehet üzletelni Iránnal, de ennek ára az amerikai piachoz, a dollárhoz és a pénzügyi rendszerhez való hozzáférés megnehezülése lesz. Ez különösen hatékony fegyver az európai és az ázsiai vállalatokkal szemben, amelyek számára az iráni piac eltörpül az amerikai mellett.
Irán már több mint négy évtizede él együtt a nemzetközi szankciókkal: fedőcégek, árnyékbankok, „sötét” tankerek, hajóról hajóra történő átrakás és dollárhelyettesítő fizetési mechanizmusok egész ökoszisztémáját építette ki. Most azonban a helyzet súlyosabb, mivel a fizikai tengeri blokádhoz pénzügyi szankció is társul: Washington egyszerre próbálja elvágni Iránt az olajtól és a pénztől.
És itt lép be a képbe az iráni dráma harmadik főszereplője, Kína, amely messze Irán legfontosabb olajvásárlója. Peking 2025-ben napi 1,4 millió hordó iráni olajat vásárolt, ami az iráni export több mint 90 százalékát tette ki. A blokád azonban ezt a kapcsolatot is súlyosan megzavarta, augusztusban a kínai import a harmadára esett vissza.
Ebben a helyzetben Peking dilemmája már nem pusztán az, hogy engedelmeskedjen-e az amerikai másodlagos szankcióknak, a kérdés inkább az, hogy meddig hajlandó eltűrni, hogy Washington katonai és pénzügyi fölényével elvágja stratégiai és BRICS-partnere olajától.
Energiaellátási szempontból Kína ezt egyelőre kezelni tudja: finomítói más forrásokból pótolhatják a kieső iráni hordók jelentős részét. Geopolitikailag azonban veszélyes precedens lenne elfogadni, hogy az Egyesült Államok meghatározza, kitől vásárolhat energiát a világ második legerősebb gazdasága és a legnagyobb importőre.
Peking ezért határozottan elutasítja a nemzetközi jogban is törvénytelen másodlagos szankciókat, és ellenlépésekkel fenyeget. Ugyanakkor aligha küld kínai hadihajókat iráni tankerek kísérésére, mivel ez egy korlátozott regionális háborút pillanatok alatt amerikai–kínai katonai válsággá változtatna. Peking valószínűleg nem fog közvetlen katonai konfrontációt kockáztatni az iráni olajért vagy a rezsim megmentéséért. Sokkal valószínűbb a lavírozás: Kína politikailag támogatja Teheránt, védi saját vállalatait, szükség esetén gazdasági retorziókkal válaszol – például a ritkaföldfém-export korlátozása erős ütőkártya lehet –, miközben máshonnan pótolja a kieső olajat.
A szeptember 24-re tervezett washingtoni Trump–Hszi-csúcs még valószínűbbé teszi a diplomáciai manőverezést. Pekingnek nem érdeke felrobbantani a teljes amerikai–kínai kapcsolatot Irán miatt; Trumpnak pedig nem érdeke, hogy az iráni D-Dayből az amerikai–kínai kereskedelmi háború újabb fordulója legyen. Washington már eddig is óvatosan járt el: kisebb kínai és hongkongi cégeket szankcionált ugyan, de a nagy kínai bankokat és vállalatokat megkímélte.
És itt van a gazdasági partraszállás alapvető ellentmondása: ha Trump valóban el akarja vágni Irán minden gazdasági életvonalát, előbb-utóbb nagy kínai bankokkal és cégekkel is szembe kell kerülnie. Ha viszont ezeket megkíméli, hogy ne veszélyeztesse a Trump-Hszi csúcsot és az amerikai–kínai kapcsolatokat, Irán „gazdasági megfojtása” aligha lesz teljes.
Európa könnyebb eset, mivel az EU iráni gazdasági kapcsolatai viszonylag csekélyek. Brüsszel elvileg ellenzi az amerikai szankciók extraterritoriális kiterjesztését, de a gyakorlat ismert: ha egy európai banknak vagy multinacionális cégnek választania kell Irán és az amerikai gazdaság vagy pénzügyi rendszer között, szinte mindig Amerikát választja. Európa magas szinten jelezheti politikai rosszallását, miközben vállalatai alkalmazkodnak az amerikai elvárásokhoz.
Végül marad a harmadik lépcső, a tárgyalásos rendezés, amire előbb vagy utóbb sor kell, hogy kerüljön. Maga az iráni elnök, Maszúd Peszeskján jelentette ki: „Irán nem harcolhat örökké.” Ezért is válik a tengeri blokád és a gazdasági D-Day kombinációja Trump elnök lehetséges exitstratégiájává. Washington előbb katonailag elzárja Irán olajexportját, majd pénzügyileg is elszigeteli az országot a világtól. Ezután a blokád feloldása, az olajexport részleges engedélyezése és más szankciók enyhítése erős tárgyalási ütőkártyává válhat. Trumpnak most éppen erre van szüksége, hogy legalább részben ellensúlyozza a háború belpolitikai költségeit és a republikánusokat fenyegető választási vereséget a kongresszusban a november elejei félidős választásokon.
A gazdasági szankció azonban lassú fegyver: egy ország gazdasági elpusztítása nem hónapokat, hanem akár éveket vehet igénybe. Trumpnak viszont alig több mint két hónapja van arra, hogy a kritikus választások előtt jelentős eredményt mutasson fel a népszerűtlen háborúban.
Már csak ezért sem biztos, hogy a D-Day valódi célja Irán totális gazdasági tönkretétele – még kevésbé a rezsim beláthatatlan következményekkel járó megdöntése. Lehet, hogy a maximális gazdasági nyomás valódi célja egy minimálisan elfogadható politikai alku – mindkét fél számára. Ha Teherán enged a Hormuzi-szoros megnyitása ügyében, ellenőrizhető nukleáris korlátozásokat vállal, vagy belemegy egy új, átfogó megállapodásba, Trump fokozatosan feloldhatja a blokádot, enyhíthet bizonyos szankciókat, majd diadalittasan közölheti: a katonai erő megtörte Iránt, a gazdasági D-Day pedig a tárgyalóasztalhoz és megállapodásra kényszerítette.
Ez valójában a D-Day paradoxona. Minél nagyobb nyomást gyakorol most Trump, annál többet tud később engedményként visszaadni a tárgyalásokon. A blokád egyszerre fegyver és alkualap, a gazdasági ostrom pedig egyszerre eszkaláció és egy lehetséges visszavonulás előkészítése. Washington számára az igazi kihívás már nem az, hogy idővel tönkre tudja-e tenni Iránt, hanem az, hogy a blokádból és a gazdasági szankciókból össze tud-e kombinálni egy győzelemnek eladható békét – még november előtt.
Amerikából követve az eseményeket erre nem fogadnék nagy tétben.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. szeptember 7-én.