Olyan gazdag az amerikai külpolitikai iskolák irodalma, hogy könnyű elveszni benne. Nagy leegyszerűsítéssel két markáns tábort szokás megkülönböztetni: az Amerika kivételességében és a demokráciaterjesztésben hívő idealizmust és az erőegyensúlyra és kemény (katonai/gazdasági) hatalomra összpontosító realizmust. Ezeken belül számos irányzat létezik. Donald Trumpot első elnöksége alatt – az America First doktrínája alapján – a klasszikus izolacionista elnökök közé sorolták be. Saját maga mondta: „Amerika nacionalista elnöke vagyok, nem pedig a világé“. Erős ellenszenvet mutatott a multilaterális intézmények iránt, kitáncoltatta Amerikát számos nemzetközi egyezményből, még a NATO-ból való kilépéssel is fenyegetett.

Az izolacionista beskatulyázásra azonban Trump már második elnöksége beiktató beszédében rácáfolt, amelyben sokkolóan expanzionista területgyarapítási célokat lengetett be. Ehhez hasonlót több mint egy évszázada nem lehetett amerikai elnök szájából hallani: „Az Egyesült Államok újra növekvő nemzet lesz, kiterjeszti területét, és új, gyönyörű távlatokba viszi zászlónkat“.

Trump 2.0 első éve minden volt, csak nem izolacionista. Noha a „béke elnökeként” határozta meg magát – nyíltan áhítozva a Nobel-békedíjra –, mindinkább a nyers katonai erőre támaszkodott. Hét állam (Irán, Venezuela, Szíria stb.) ellen az elnök közel ezer rakétacsapást rendelt el. A szövetséges Dániához tartozó Grönlandot annektálni akarja (“abszolút meg kell szereznünk“), Kanadát az „51. államának szeretné tudni“, a Panama-csatornát „márpedig visszavesszük“. Új elem a „rezsimváltás“ nyílt hangoztatása az Irán elleni rakétatámadás egyik fő céljaként.

A külső szemlélő számára úgy tűnhet, mintha a szabályalapú nemzetközi rend leépítésén kívül – vagy inkább rombolásán kívül, lásd vámháború – Trump 2.0 alatt nem lenne mélyebb ráció a szeszélyes rögtönzés, olykor a vakmerőség határát súroló külpolitikai döntések mögött. Pedig van: olyan globális politika, amelyben az intézményes/állami stratégia helyét a személyelvű külpolitika, a „one-man show” diplomáciája veszi át.

Trump leginkább a „perszonalista” – vezetőközpontú – külpolitikai modellbe illeszkedik, ami jellemzően autoriter vagy gyengén intézményesült rendszerekben figyelhető meg, ezért kifejezetten szokatlan az amerikai politikai berendezkedésben. Az elnök külpolitikai viselkedése jól beazonosítható egyéni jegyeket mutat: nárcizmus, erős státusz- és elismerésigény, tranzakcionális szemlélet, dominanciára való törekvés, a hazai és nemzetközi intézményi korlátokkal és eljárási szabályokkal szembeni ellenérzés vagy teljes negligencia. Az elnök rendszeresen személyes kapcsolatokkal helyettesíti az intézményes diplomáciát, abból a meggyőződésből kiindulva, hogy a vezetők közötti viszony felülírhatja a strukturális érdekellentéteket.

Ez magyarázza az autokratikus „erős emberek” iránti affinitását, a hirtelen irányváltásokat, amelyeket gyakran személyes sértődés vagy éppen elismerés vált ki. A külföldi vezetők ehhez alkalmazkodva Trump érzelmeinek „menedzselésére” törekednek – hízelgéssel, szimbolikus gesztusokkal, értékes ajándékokkal és látványos „győzelmek” kínálásával.

„Az erős államhoz erős vezető kell” – véli Trump. Ennek megfelelően diplomáciája az „erős államférfira” jellemző külpolitikát idézi, ám a külföldi autoriter rendszerekre jellemző intézményi és stratégiai fegyelem nélkül. A magát az üzletkötés „művészének” tartó elnök szerint az eredmények attól függenek, ki ül a tárgyalóasztalnál, nem pedig a nemzetközi szabályoktól, hagyományos normáktól vagy a szövetségesektől.

Ezt a domináns vezetői szemléletet tükrözi Trumpnak a davosi Világgazdasági Fórumon bejelentett Béketanácsa, amelynek hallgatólagos ígérete szerint a nemzetközi konfliktusok tranzakcionális alkudozással oldhatók meg – nyomásgyakorlással, személyes befolyással –, nem pedig elhúzódó diplomáciával vagy nemzetközi joggal. A békét nem intézményesített rendszerek (például az ENSZ) hozzák létre, hanem azt Donald Trump személyesen „szállítja”. A Béketanács alapító és örökös elnökeként Trump a nemzetközi konfliktusok végső döntőbírájaként, globális problémamegoldóként pozícionálja magát, akinek még kongresszusi jóváhagyásra sincs szüksége ahhoz, hogy háborút indítson, ahogy ezt a Venezuela és Irán elleni súlyos intervenciók is mutatják.

Trump 2.0 külpolitikájának szervezőelve nem a világrend, a stabilitás vagy a nyugati szövetségi rendszer menedzselése, hanem sokkal személyesebb és ambiciózusabb: az elnök saját történelmi önképe, az, hogy miképpen írja be magát a történelembe. A történelmi panteon, amihez tartozni akar – lásd: beiktatási beszéd – a területszerző, expanzionista elnökök világa – James Polk, William McKinley, Theodore Roosevelt. Őket nem belső intézményépítő örökségük miatt idézi a történelem, hanem mert alaposan átrajzolták a térképet, és vaskosan kiterjesztették az USA geopolitikai befolyási övezeteit. (Például Texas, Arizona, Új-Mexikó, Kalifornia a Polk-elnökség idején került Amerikához a XIX. század közepén.)

Trump hódítási víziója ugyanezen a síkon mozog. A történelmi nagyság mércéje számára nem a szövetségi rendszer kohéziója, az intézményi stabilitás vagy a globális rend, hanem az, hogy hagy-e maga után kézzelfogható történelmet: földet, tengert, befolyási övezetet. Olyasmit, amik Trump szerint „megmaradnak”.

Ebben az értelemben Grönland nem abszurd trumpi képzelet, hanem az elnöki örökségpolitika kísérlete. Az annexió terve mögött felsejlik az ambíció, hogy úgy vonuljon be az amerikai történelembe, mint aki Polk után a második legnagyobb területgyarapítást hajtotta végre. Grönland bekebelezésével huszonkét százalékkal nagyobbodna az USA területe. (Kanada szeparatista, olajgazdag Alberta tartományának az Egyesült Államokhoz történő esetleges csatlakozásával Trump már szorosan Polk elnök sarkába kerülne.)

Trump perszonalista területszerzési célja azonban nincs összhangban a XXI. századi nemzetközi renddel. Grönland kapcsán ez jól megmutatkozott. Trump követelőzően előállt a területszerzéssel, majd Davosban ejtette mindazt – katonai beavatkozást, büntető vámokat –, amivel az annektálást ki akarta kényszeríteni. A túlzottan egyszemély-központú „újimperialista” törekvés beleütközött az intézményi realitásba – a NATO ötödik cikkelyébe, az európai vezetők összefogásába – és alulmaradt, legalábbis egyelőre.

Hasonló kihívások várnak az egyoldalúan Trump-függő Béketanácsra is, amely eleve nélkülözi a Gázán túlmutató globális felhatalmazást és legitimációt. Afféle diplomáciai díszlet, ami elsősorban Trump geopolitikai önképének („békeelnök”) építését szolgálja. Nem véletlen, hogy a nyugati demokráciák elsöprő többsége kívül maradt a szervezeten, amelynek sorsa így előrelátható: Trump elnöki ciklusával szinkronban elhalványul. Különösen, ha a Béketanács – amint az várható – az ENSZ riválisaként pozícionálja magát.

Ezek után melyek a személyelvű trumpista külpolitika fő kockázatai? Az intézményi fegyelem hiánya nemcsak kiszámíthatatlanságot jelent – ami alááshatja a bizalmat a szövetségi rendszeren belül is –, hanem az egész nemzetközi rendszer működési logikáját kezdi ki. A külpolitika „improvizációs műfajjá” válik, a döntések nem intézményekre, hanem személyes intuícióra, pillanatnyi érzelmi impulzusokra és lojalitásra épülnek. Ha a világ elfogadja, hogy a nemzetközi rend olyan szuperdomináns személyek köré szerveződik, mint Donald Trump, Vlagyimir Putyin és Hszi Csin-ping, akkor a XX. századi intézményes világrend végleg lezárul, s helyébe egy strukturálatlan, instabil, lojalitásalapú globális rendszer lép.

Ez a kimenetel különösen a kis államok számára hátrányos, amelyeknek az intézményes, szabályalapú világrend – legalábbis jogi értelemben – viszonylagos egyenlőséget biztosított. Ha a világ uralkodó személyek köré szerveződik, akkor a kisállamok nemzetközi mozgástere nem bővül, hanem összeszűkül, és egyensúlyozó hintapolitikájuk hamar véget érhet. Például reális alternatíva volt-e Orbán Viktor számára az, hogy – netán szuverenista alapon – elutasítsa Trump elnök meghívását a Béketanácsba? Aligha. 

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. március 6-án.