A Béketanács és Grönland a domináns személyelvű külpolitika kirívó példái Donald Trump második elnöksége alatt. Pusztán hiúsági projektek ezek, vagy annál többről van szó?

Venezuela, Panama, Grönland, Kanada, Davos, Donroe-doktrína, Béketanács… Világszerte értetlenséggel vegyes aggodalom övezi Donald Trump második elnöki ciklusának külpolitikáját, amit nem lehet egyetlen ismert külpolitikai irányzatba sem besorolni (idealista, realista, izolacionista stb.). Az America First zászlaját az első ciklushoz képest is magasabban lengető elnök ellen a leggyakoribb vád a hidegháború utáni liberális világrend értelmetlen rombolása (disruptor-in-chief). A külső szemlélő számára nagyon úgy fest, mintha az általános romboláson kívül semmilyen mélyebb ráció nem lenne a szeszélyes rögtönzés, olykor a vakmerőség határát súroló geopolitikai döntések mögött. Pedig van: mégpedig egy olyan globális politikáé, amelyben az intézményes/állami stratégia helyét egyre inkább a személyelvű külpolitika, a one-man show diplomáciája veszi át. Nagyon beszédes az, amit Trump egy friss interjújában, a New York Timesban kifejtett: „Nincs szükségem a nemzetközi jogra. Az egyetlen dolog, ami korlátozhat engem a nemzetközi porondon: saját moralitásom és gondolkodásom.”

Elméletileg akkor beszélhetünk személyelvű külpolitikáról, amikor az intézmények, a formális diplomáciai csatornák, hagyományos normák és múltbeli stratégiák háttérbe szorulnak, és a külpolitikai döntések alapvetően az adott vezető idioszinkratikus személyiségéből, ambícióiból és történelmi önértelmezéséből fakadnak. A magát kivételesen erős egyéniségnek és az alkudozások művészének tartó Trump így keretezi a világpolitikát: az eredmények attól függnek, ki ül a tárgyalóasztalnál, nem pedig a nemzetközi szabályoktól, hagyományos normáktól vagy szövetségesektől.

Ezt a domináns vezetői szemléletet tükrözi Trump újonnan létrehozott Béketanácsa, amelynek hallgatólagos ígérete szerint a nemzetközi konfliktusok tranzakcionális alkudozással oldhatók meg – nyomásgyakorlással, személyes befolyással –, nem pedig elhúzódó diplomáciai erőfeszítések vagy nemzetközi jog útján. A békét nem intézményesített rendszerek (például az ENSZ) hozzák létre, hanem Donald Trump „szállítja”. A Béketanács alapító és örökös elnökeként Trump – elrugaszkodott önbizalommal – a nemzetközi konfliktusok végső döntőbírájaként, globális problémamegoldóként állítja be magát.

Második elnöksége alatt Trump személyisége nem másodlagos tényező, hanem Amerika nemzetközi viselkedésének elsőrendű meghatározója. Az Európában érthetően nagy vihart kavaró grönlandi ügy ebben az összefüggésben nem az Északi-sarkvidék biztonságáról szólt – az csak a díszlet volt. Valójában személyes indíttatású hódítási vízióról és – a Béketanácshoz hasonló – nagyzási téveszméről, hiúsági projektről beszélhetünk. Amerika külpolitikai agytrösztjeiben ma egyöntetű a vélemény: az Egyesült Államoknak nincs szüksége Grönland annektálására vagy megvételére ahhoz, hogy a meglévő szerződésekre és a NATO-szövetségre támaszkodva elérje ottani nemzetbiztonsági céljait. Katonai elemzők szerint az USA a saját területén – főként Alaszkában – kielégítően növelheti az arktikus biztonságot. Felmérések szerint az amerikaiak túlnyomó többsége erősen ellenzi Grönland bekebelezését, s hallani sem akar katonai erőszak alkalmazásáról.

Donald Trump régóta nyílt csodálattal tekint az amerikai történelemnek azokra az elnökeire – portréik ma az Ovális Iroda falait díszítik –, akiket ő az Egyesült Államok „nagy korszakához” köt. Csodálatának tárgya például James Polk és az általa Mexikó rovására végrehajtott gigantikus területi terjeszkedés (Texas, Arizona, Új-Mexikó, Kalifornia) a XIX. század közepén. Tavaly januári beiktatási beszédében Trump baljós módon két olyan elnököt hozott fel példaképül – William McKinley-t és Theodore Rooseveltet –, akiket a történészek kifejezetten az „imperialista”, nagyhatalmi ambíciókat kergető elnökök közé sorolnak. Trump szemében nem valamiféle vitatható örökséget hagytak hátra, hanem máig nyúló és kézzelfogható történelmet: földet, tengert, befolyási övezetet. Olyasmit, ami Trump szerint „megmarad”.

Ebben az összefüggésben Grönland („mindenféleképpen tulajdonunkba kell venni”) nem abszurd trumpi ötlet, hanem a személyes, elnöki örökségpolitika kísérlete. Az annexió mögött felsejlik az a becsvágya, hogy ne pusztán megosztó elnökként vonuljon be az amerikai történelembe, hanem úgy, mint aki James Polk után a második legnagyobb területgyarapítást hajtotta végre. Grönland bekebelezésével Trump jóval több mint egyötöddel növelné meg az USA jelenlegi területét. (Kanada szeparatista, olajgazdag Alberta tartományának az Egyesült Államokhoz történő esetleges csatlakozásával a Fehér Ház mai gazdája már szorosan Polk elnök sarkába kerülne.)

Trump területszerzési vágya azonban távolról sincs összhangban a XXI. századi nemzetközi renddel, de éppen ez a történet – az extrém, perszonalista geopolitika – fő tanulsága. És itt kapcsolódik be az újonnan elhíresült TACO-jelenség (Trump Always Chickens Out – Trump mindig elgyávul). A gúnyos TACO-címke nem Trump bátorságát vagy gyávaságát illusztrálja, hanem az egyoldalúan perszonalista külpolitika strukturális gyengeségét. A személyes geopolitikai ambíciók magasra emelik a tétet, a nemzetközi rendszer korlátai azonban gyorsan visszarántják a valóságba. Grönland kapcsán ez világosan megmutatkozott. Trump a területszerzés szándékát harsogva követelőzően lépett fel egy szövetséges állammal szemben, majd idén januárban Davosban ejtette mindazt – katonai beavatkozást, büntetővámokat –, amivel az annektálást ki akarta kényszeríteni. A túlzottan egyszemély-központú és elrugaszkodott hódítási vágy találkozott az intézményi realitással – azon belül a NATO ötödik cikkelyével, valamint az európai vezetők összefogásával –, és alulmaradt.

Ez nem taktikai rugalmasság volt, hanem kényszerű visszakozás és az extrém perszonalista külpolitika belső ellentmondása. Minél inkább az elnök történelmi önképe vezérli a külpolitikát, annál látványosabb lesz az ütközés a szövetségi rendszerrel, a nemzetközi jogi keretekkel és a megfizetendő politikai árral otthon és külföldön egyaránt. A biztonsági zsarolás beindul, majd kényszerűen leáll. A fenyegető szavak elhangzanak, de a következmények végül elmaradnak.

Mindazonáltal nem az a legfontosabb, hogy Grönland – a jelek szerint – nem lesz amerikai terület (legalábbis a közeljövőben nem), hanem az, hogy a szövetségesek, főként Európában, ismét megtapasztalták: az amerikai külpolitika most döntően egy ember hangulatától, rögeszméitől és történelmi nagyravágyásától függ. Ez az élmény nemcsak csökkenti a szövetségesi bizalmat, de relativizálja a washingtoni szavak súlyát.

A grönlandi válságért kétségtelenül Trumpot terheli a felelősség. Ő döntött úgy, hogy a geopolitikát a személyes történelmi önigazolás eszközévé teszi. Ő választotta a XIX. századi területi expanzionizmus nyelvét egy XXI. századi, modern és sikeres szövetségi rendszerben. És ő volt az, akinek végül vissza kellett lépnie – TACO-módra –, amikor kiderült, hogy a régmúlt még egzisztenciális fenyegetéssel és biztonságpolitikai zsarolással sem reprodukálható.

Grönland ebben az értelemben tanulságos. A történelmi nosztalgia csábító. A perszonalista világpolitika látványos, de instabil és roppantul kockázatos. És amikor egy államvezető a saját történelmi örökségét fontosabbnak tartja a szövetségi rendszer stabilitásánál és továbbfejlesztésénél, az adott ország külpolitikája nem irányt veszít – hanem súlyt.

Megjelent az Élet és Irodalom LXX. évfolyama 7. számának Publicisztika rovatában 2026. február 13-án.