Donald Trump már a 2017-2021 közötti első elnöksége idején vámháborút hirdetett, mégpedig Kínával, a legfélelmetesebb geopolitikai és gazdasági riválissal a célkeresztben. A fő célt – a nagy amerikai kereskedelmi mérleghiány lefaragását – azonban nem sikerült elérni. Hiába hagyta helyben a magas trumpi vámokat a Biden-kormány, az USA mérlegdeficitje tavaly már jóval nagyobb volt, mint 2017-ben, a vámháború előtti évben. A Kínával szembeni deficit némileg csökkent ugyan, de csak statisztikailag, mert a kínai exportőrök – főként vietnámi és mexikói közvetítőkön keresztül – sikeresen megkerülték a meredek amerikai vámfalat.
Trump nem tanult a Vámháború 1.0 kudarcából. Mindjárt második elnökségének elején vám-sokkterápiának vetette alá nemcsak Kínát, hanem az egész világot. Teljesen figyelmen kívül hagyta a Kereskedelmi Világszervezet vámdiszkriminációra vonatkozó tiltását és a nemzetközi szabadkereskedelmi egyezmények előírásait. Egy a hetvenes évekből származó törvényt vaskosan átértelmezve a Fehér Ház a krónikus árukereskedelmi deficitet – ami a GDP csupán három százalékát teszi ki – az Egyesült Államok „rendkívül súlyos fenyegetéseként” határozta meg.
A törvény folyományaként néhány kulcsfontosságú terméket (acél, alumínium, gépkocsi) már 25 százalékos világméretű importvám terhel. Ezeket rövidesen követik majd – hasonló vámszinten – a félvezetők és a gyógyszerek. Washington 10 százalékos pótlólagos „alapvámot” szabott ki mintegy száz országra. Kilencven országnak ennél is magasabb „viszonossági” vámot kell majd fizetnie, az Amerikával szembeni exporttöbbletével arányosan. Például az Európai Unió (így Magyarország) esetében 20 százalék a viszonossági vám. Ezeket a vámokat azonban – a bejelentést követő amerikai és nemzetközi piaci pánik hatására – Trump elnök 90 napra felfüggesztette, esélyt adva ezáltal a tárgyalásos rendezésnek (a felfüggesztés időszakában ezekre az országokra a 10 százalékos alapvám vonatkozik).
Kínával szemben viszont az eredetileg közzétett 34 százalékos viszonossági vám – Peking ellenvámjaira való reakcióként – 145 százalékra ugrott fel azonnali hatállyal. Ilyen súlyos „vámbüntetésre” Peking valószínűleg a legrosszabb forgatókönyvben sem számított. A tét óriási, elvégre a világ két legnagyobb gazdaságáról és kereskedő nemzetéről van szó, amelyek között rendkívül szoros gazdasági és pénzügyi összefonódás alakult ki.
Nem tudhatjuk, hogy az elkövetkező hónapokban az EU és a többi ország számára milyen eredményt hoznak a washingtoni vámtárgyalások. Két dolog azonban bizonyos. A világ legnagyobb exportpiacaként Amerika előnyös alkuhelyzetben van, és Washington jelentős engedményekre számíthat a számottevő exporttöbblettel rendelkező partnereitől nemcsak a vámok, de a nem vám jellegű kereskedelmi akadályok leépítésében is. Biztos továbbá az is, hogy a világtörténelem legkiterjedtebb, legszélsőségesebb és alighanem legrombolóbb vámpolitikai akciójának vagyunk a szemtanúi és potenciális elszenvedői.
Felmerül a kérdés: valójában milyen szándékok és motivációk húzódnak meg Trump elnök kockázatos kereskedelempolitikája mögött? Hiszen az – úgy tűnik – figyelmen kívül hagyja a lehetséges súlyos gazdasági következményeket (infláció, recesszió stb.) és a szövetségi rendszerek meggyöngítését, a nemzetközi kereskedelmi jog sutba dobásáról nem is beszélve.
Donald Trump világpolitikája nem nyugszik sem mélyenszántó analízisen, sem értékalapú – ideológiai vagy messianisztikus – kivételességi tudaton, mint például a szabadság, a demokrácia és az emberi jogok külföldi támogatása. Az átfogó és koherens külpolitikai alapvetés hiányában viszont úgy tűnik, mintha semmilyen mélyebb ráció vagy motiváció nem lenne a rögtönzés és a kiszámíthatatlanság határát súroló világrend lebontás mögött. Pedig van: egy a világporondon viszonylagosan visszaszoruló szuperhatalom defenzív, protekcionista reakciója.
Szerintem a sérelmi politikával és az áldozatelmélettel keretezhető legjobban Trump elnök biztonság- és kereskedelempolitikája.
Amerikát Trump régóta „hanyatló országnak” tekinti, szerinte a tisztességtelen és kihasználó külföld a rákfenéje Amerika legtöbb bajának. A 2016-os elnökválasztást is a külső bűnbakok határtalan fölnagyításával nyerte meg a rozsdaövezetben: „A világ lúzere lettünk, mindenkit megvédünk, mint a malacperselyre, úgy járnak ránk, tisztességtelen kereskedelmi praktikákkal ellopják a technológiáinkat és jól fizető munkahelyeinket, Kína valósággal megerőszakol minket.” Trump szerint a második világháború után – washingtoni tervek alapján – létrehozott nemzetközi gazdasági rend idővel „rossz üzlet” lett Amerika számára, amelyen gyökeresen változtatni kell, akár egyoldalú intézkedésekkel is.
A sérelmi alapú világszemlélet Trumpnál egy elavult, merkantilista rögeszmével párosul, ami a külkereskedelmi mérleg fetisizálásában csúcsosodik ki. Az elnök nincs tisztában azzal az alapvető közgazdasági ténnyel, hogy az Egyesült Államok számára a kereskedelmi mérleg hiánya makroökonómiai szükségszerűség, amit nem lehet vámpolitikával orvosolni. A deficit alapvetően a belső megtakarításnál sokkal nagyobb beruházásoknak, Amerika – mind a lakosság, mind a kormány – tartós túlfogyasztásának a következménye. Ez nem áldozat, hanem a dollár globális kulcsvaluta szerepe által lehetővé tett életszínvonal növelő körülmény. Az USA nem hátrányt szenvedő szereplője, hanem az egyik legfőbb haszonélvezője a gazdasági világrendnek. Az elmúlt három évtizedben nem véletlenül volt a legsikeresebb a magas fejlettségi színvonalú, nagy gazdaságok között, jócskán maga mögött hagyva Japánt és az EU-t.
A majdnem mindenben nulla összegű játékra hajló amerikai elnök gondolkodásmódjában az áruforgalmi deficit alapvetően a csalárd külföld tisztességtelen kereskedelmi trükközéseinek, állami szubvencióinak, piaci diszkriminációjának vagy valutamanipulációjának tulajdonítható, „lenyúlják az amerikai ipart és lakosságot.” Ennél is hamisabb az, amikor Trump úgy állítja be a kereskedelmi deficitet, mint Amerika „szubvencióját” a világ többi országa számára (köztük van Magyarország is, amelynek tavaly magas, közel tíz milliárd dollárra rúgó exporttöbblete volt amerikai relációban). Trump és stábja ennek alapján emlegeti úton-útfélen: a szabadkereskedelem helyett fair kereskedelemre van szükség.
Trumpnál kimutatható egy további merkantilista felhangú fixa idea. A korábbi történelmi fontosságából sokat veszített vámpolitikát valóságos csodaszernek tartja Amerika számos bajára: újra lehet vele iparosítani az országot, csökkenthető általa a költségvetési és kereskedelmi deficit, és külpolitikai furkósbotként is jól használható. Hatásos, populista választói fogásként Trump túldramatizálja az amerikai feldolgozóipar „leépülését“ vagy „kiüresedését“ az unfair és diszkriminatív külföldi verseny következtében, amitől szerinte a Fehér Ház „inkompetens“ gazdái (rajta és Ronald Reaganen kívül) nem védték meg a hazai feldolgozóipart.
A szupererős kínai verseny ellenére az amerikai feldolgozóipar azonban nem zsugorodik, hanem bővül, s a globális feldolgozóipar közel egyötödét teszi ki. A csúcstechnológia-intenzív ágazatokban és számos fontos termék (repülőgépek, járművek, katonai berendezések stb.) gyártásában az USA az első vagy a második helyen van. Trump makacs leépülési percepcióját a foglalkoztatási adatok és a Kína-ellenesség táplálja. Az állások számának az automatizálás és a robotizáció miatti csökkenése nem amerikai sajátosság, a feldolgozóipari nagyhatalomnak számító Németországban az amerikainál is nagyobb arányú volt a foglalkoztatás visszaesése.
Végül említést kell tenni a nemzetközi szolgáltatáskereskedelemről (digitális, pénzügyi, üzleti és egyéb szolgáltatás), amelyben Amerikának hatalmas, növekvő exporttöbblete van a világ többi részével, közte az EU-val szemben. De ez a terület teljesen kimaradt Washington mostani viszonossági vámszámításaiból. Brüsszelnek ragaszkodnia kell ahhoz, hogy a szolgáltatások kereskedelmét az árukéval egyenrangúan kezeljék a rövidesen beinduló vámtárgyalásokon.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2025-április 15-én.