…A múlt század vége táján egy csíkmindszenti kisfiú rácsodálkozott a világra, a hegyekre, amelyek az égig értek és komorzöldek voltak, talán azért, mert haragudtak az emberekre. Azután néhány év múlva bejárta a világot, de úgy érezte, hogy vissza kell térnie az égig érő hegyekhez…
Ha valakinek eszébe jutna Nagy Istvánról regényes életrajzot írni, vagy csak éppen az az ötlete támadna, hogy gyermekei számára hozzáférhetőbbé tegye a képzőművészet történetét, a fentebbi módon is indíthatna…
Valóban, Nagy István festészete tanúságtétel amellett, hogy egy festő nemzetközivé, minndenkiévé válhat, ha alkotása kötődik valamihez, amit a legjobban ismer, amit a magáénak vallhat. Ha élményét úgy tudja megfogalmazni, hogy az minden egyébtől különbözzék. Felépíti önmaga festői világát, amely áttételes, átköltött módon ugyan, de mégiscsak visszfénye a valódinak. Felépíti a hegyek komor világát, ahol mérföldeken keresztül nem találni emberi hajlékot, csak ég és föld közönyét.
A zsögödi Nagy Imre festészetében a vidék másféle képi viszonylatban jelenik meg: a közömbös ég-föld helyett ember és táj közössége jön létre. A művész alkotói tevékenysége kielégíthetetlen látási mohóság, színektől megrészegült szem kép-varázslása.
Puskás Sándort, a középnemzedékhez tartozó kolozsvári szobrászt sem hagyja érzéketlenül az Olt-völgyi táj szépsége, Csíkszeredában üti fel nyári rezidenciáját: házat épít és nyaranta itt dolgozik.
És a fiatalok? Az első a kolozsvári képzőművészeti főiskola végzettjei közül, a „hírmondó”: Gaál András. Öt év múlva ide érkezik Márton Árpád, majd egyre gyorsuló ütemben a többiek, nagyobbrészt innen vagy a környékről származók.
Művészi település van születőben. Van-e karaktere, valami jellegzetessége? Érdekes kérdés, hogy a hely szelleme mennyiben magamegőrző, vagy mennyiben alakváltó természetű, önmagát az időben, mozgás közben miként tárja fel. Igazodhat a tágabb (országos méretű) kulturális körhöz, amelyen belül lokális színt jelent, másfelől a helyi talajhoz, amelyben meggyökerezett és amelyet kultúrává nemesít.
Tizenöt fiatal képzőművész él Csíkszeredában, rajztanárkodik és – alkot. Színeik frissességét és árnyaltságát a tájban érvényesülő fény- és atmoszferikus jelenségek megfigyelésén keresztül fejlesztették ki. Nincs itt megjelenítésbeli hasonlóság, sem öncélú magamutogatás, helyette a környező világ felmérése, feltérképezése, realitásának vállalásával, előretekintések és visszapillantások formájában. A Képzőművészeti Szövetség fiatal (kétéves) itteni fiókjának ugyancsak fiatal (harminc körüli) elnökénél, Gaál Andrásnál érdeklődöm alkotási körülményeik felől. Sietnünk kell, a líceum rajztermében már gyülekeznek a diákok, mi a rajzszertárban (különben a festő jelenlegi műtermében) váltunk néhány szót.
– A Képzőművészeti Szövetség itteni fiókja tizenegy tagot számlál, hárman itt élünk a megyeszékhelyen, a többiek elszórva itt-ott. Kiállítást gyakran rendezünk. Most a művelődési házban, azelőtt megfelelőbb körülmények között, a múzeum kiállítási termében. De hát a múzeum elköltözött… (Később megtudom, hogy a jelenlegi tárlathelyiség időnként gyűlésteremmé alakul át. Talán így biztosítják a látogatottságot?) Minden itteni művész civilben rajztanár – érdekes munka, főleg, ha tehetséges diákokkal kell foglalkoznunk, és ilyen akad itt több is. De ennek néha az alkotásra maradó időnk vallja a kárát…
Tervei felől érdeklődöm. – Nemrég fedeztem fel Gyímest! – és ezzel el is búcsúzunk, várják a tanítványok.
A rendkívül tehetséges Márton Árpádot otthonában kerestem fel. Magától jön a kérdés: És a műterme? Lesújtó válasz: néhány kilométerre a várostól. Épül ugyan egy közös műterem, állítólag már vakolják, különben építkezési története tekintélyes múltra és ugyancsak tekintélyes pénzösszegre néz vissza, pedig csak négy fala és tetőzete lesz, az alap már régóta készen áll, és nem más, mint a kultúrotthon kazánháza. Egy évig félbemaradt az építkezés (talán Kőmíves Kelemennére vártak). Sovány vigasz, hogy ez máshol sem mindig megoldott kérdés.
A fiatal művész így vall ideérkezésének történetéről: – A főiskola elvégzése után hirtelen félelem fogott el. Mit mondhatok magaménak ebből a világból? A festésben mit fogadhatok el? Ide jöttem, itt művészileg is „gyökerezhetőségi” lehetőséget sejtettem. Azután következett a nagy felismerés: a Bartók-zene. Itt van egy művész, aki úgy nyúl a sajátosan népi-nemzeti hagyományhoz, hogy abból a világ számára alkot értéket! Ezt szeretném én is valahogy megoldani.
Különös vörös színvilág a Márton Árpádé. (Mint mondja, szűkebb pátriájában, Gyergyóalfaluban fedezte fel az ebben a színben rejlő festői lehetőségeket.) Képei drámaiságot sugároznak, olyan ismeretlen útra tért felfedező megdöbbenését sejtetik, aki önmagában és környezetében váratlanul meghökkentő felismerésekkel találkozik. Óriási napkorong – torokszorító félelmet közvetít. Táncoló fák – az elvarázsolt erdőből. Égi és földi szerelem – a két „világ” majdnem eggyé válik a fényjelenségek mindent átitató, feloldó, súlytalanító látomásaként. A fiatal művész nagyon is mélyen akarja átélni az életet, úgy nyúl témájához, hogy az a világ új meghódítása legyen, úgy akarja érzékelni környezetét, hogy ezzel mást is megajándékozzon.
Közömbösek lehetünk a szándékával szemben? Nagy Imre kilincsel az itteni fiatalok érdekében, hogy „meghallgattassanak”… Néha ő is süket fülekre talál. Márpedig a műteremépítést nem lehet elodázni, hiszen az voltaképpen munkahely. Vagy el lehet-e képzelni ipari termelést gyár nélkül? A közönség művészi nevelésére is többet kellene gondolni, hogy az ne húzódozzék a kultúrház falát díszítő új mozaiktól, a népieskedő művészet ódon falai közé zárkózva.
Az ember általános jellemvonásának tartják, hogy sohasem éri be annyival, amennyije van, többet akar. Itt viszont „akad egy s más”, de nem igyekeznek megtartani. Közmondás mérsékeli az emberi telhetetlenséget: „Addig nyújtózz, ameddig a takaród ér!” Nem volna-e hasznosabb ezúttal beszerezni a művész-termet méretére szabott takarót?
Megjelent A Hét I. évfolyama 5. számában, 1970. november 20-án.