Súlyos büntetőjogi perei ellenére Donald Trump nyerési esélyei napról napra javulnak a 2024-es elnökválasztáson. Az amerikai baloldalon ezzel egyenes arányban pánikszerűvé fokozódik a félelem, hogy az exelnök korábban is tapasztalt autokratikus impulzusai diktatúrába sodorják a demokrácia egykori mintaállamát.
Valóban egzisztenciális veszélyben van az amerikai demokrácia, vagy inkább választási kampányszempontok turbózzák fel a kérdést?
Amerika fősodorbeli médiája hemzseg a borúlátó jövendölésektől, zúg a vészharang: ha Donald Trump megnyeri a novemberi amerikai elnökválasztást, a korábbinál is radikálisabb, szélsőségesebb lesz, és diktatúrába viheti az Egyesült Államokat. Tíz hónappal a választás előtt senki sem lehet biztos Trump győzelmében, de tény, hogy ő a Republikánus Párt utcahosszal vezető elnökjelölt-várományosa. A Joe Biden elleni hipotetikus elnökválasztásban – a közvélemény-kutatások nagy többsége szerint – Trump áll nyerésre. Például a Wall Street Journal legfrissebb felmérésében Trump 47 százalékkal vezet a 43 százalékon mért Biden előtt. (Kiváltképp vészjósló Biden számára,
hogy fő riválisa vezet abban a féltucatnyi „billegő” államban, ahol az elektori rendszerű választás minden bizonnyal el fog dőlni.) Ennyivel a választás előtt ez a különbség önmagában nem drámai, fontossá csak amiatt válik, hogy Trump esélye töretlenül növekszik. A múlt év derekán Bident még nyolcpontos előnyön mérték.
Véleménycsokor
A tekintélyes The Atlantic magazin Ha Trump győz címmel különszámot szentelt a diktatúra kérdésének. A következtetés: „Trump és a trumpizmus újabb győzelme egzisztenciális veszélyt jelentene Amerikára és azokra az eszmékre, amelyek életet lehelnek a nemzetbe. Az ország túlélte Trump első elnökségét, de súlyos károk árán. Az újabb trumpi ciklus az elsőnél sokkal rosszabb lenne. A fő baj az, hogy a Republikánus Párt eladta magát egy antidemokratikus demagógnak, aki teljességgel híján van a tisztességnek.”
Robert Kagan, a neokon múltú ismert közíró szerint föl kell hagyni a vágyvezérelt gondolkodással, és szembe kell nézni az egzisztenciális fenyegetés valóságával (Washington Post): „Az Egyesült Államokban út nyílt a diktatúra felé. (…) Követő seregeinek tántoríthatatlan személyes hűségére alapozva, Trump – Julius Caesarhoz hasonlóan – törvényeken és intézményeken túlmutató hatalomra tett szert.”
Liz Cheney volt republikánus kongresszusi képviselő attól fél, hogy Amerika „alvajáróként belesodródik a végzetbe”, a diktatúrába. Szerinte az intézményes fékek és ellensúlyok – köztük az alkotmányos biztosítékok – történelmileg fennálló rendszere nem fogja visszatartani Trumpot a hatalommal való visszaéléstől. Már a Kongresszus elleni, 2021. január 6-i támadás is erre figyelmeztet: Trump elnök akart maradni annak ellenére, hogy simán, jogilag kikezdhetetlenül elvesztette a 2020-as elnökválasztást Joe Bidennel szemben.
Miért nagy az aggodalom? A kérdés azért is releváns, mert az amerikai politikai folklórban Trump autokratikus vonásai régóta közismertek, mint ahogy a feltűnési vágyából és nárcizmusából fakadó nagyotmondás, hetvenkedés és a túlzásokra való hajlam is. Az exelnök évtizedeken át dicsőítette a politikai erőszakot, és csodálattal beszélt az olyan erős emberekről, mint Vlagyimir Putyin, Hszi Csin-ping, Kim Dzsongun, Szaddám Huszein és Rodrigo Duterte. De Orbán Viktor is a kedvencei között van („a
legerősebb vezető Európában”), politikai „ikertestvérének” tartja. Autokratikus beütésének legsúlyosabb bizonyítéka azonban az, hogy elnöksége utolsó hónapjaiban egy elvesztett elnökválasztást akart visszafordítani. 2021. január 6-án de facto államcsínyt kísérelt meg, amikor trumpista ultrákat a Kongresszus elleni lázadásra hergelt fel a választási eredmény törvénytelen megváltoztatása érdekében. Trump sohasem volt hajlandó elkötelezni magát a békés hatalomátadás mellett („csak akkor, ha én győzök”).
Az újabb aggodalmak egyik forrása Trump a korábbinál jóval erőszakosabb, autoritárius retorikája, amelynek olykor fasiszta diktátorokra emlékeztető felhangjai vannak. Újabb megszólalásaiban közös szál a gyűlölködés, fenyegetés, megfélemlítés és megtorlás. Kampánybeszédeiben és a Truth Social nevű médiaplatformján Trump a politikai ellenségeket „férgeknek” nevezi, akiket „gyökerestül ki kell irtani”. Joe Biden „az állam ellensége”. Az ellenséghez tartozik a szokásosnál tágabban értelmezett „mélyállam”, továbbá újságírók és kerületi ügyészek (különösen azok, akik szerepet játszanak a Trump elleni, folyamatban lévő négy bűnügyi eljárásban). Jóformán mindenki, aki Trumpot elnökként támadta, vagy éppen most van az útjában.
A „masszív csalás” következtében elvesztett 2020-as választás Trumpot mint új elnököt
„felhatalmazná” számos érvényben lévő jogszabály, köztük az alkotmány egyes részeinek „kiiktatására”. A migránsok „mérgezik” az ország vérét, ezért elnökként az illegális bevándorlók hatalmas tömegét elkülönítő táborokba zárná, és évente több milliót kitoloncolna, a menedékjogot pedig megszüntetné. A nagyvárosokban meglehetősen elharapódzott áruházi lopások elkövetőit „le kell lőni”. A nemrég nyugdíjba vonult Mark Milley, a Trump által kinevezett vezérkari főnök árulás miatt megérdemelné a „kivégzést”. Trump elnökként utasítaná az amerikai hadsereget, hogy Mexikó területére betörve harcoljon a drogkartellek ellen.
Előkészítő munka a szélsőjobbon
Trump 2017–2021 közötti elnökségére a felkészületlenség, a folyamatos káosz és improvizáció volt jellemző. A nagy trófeát Trump annyira váratlanul kaparintotta meg, hogy kidolgozott program nélkül költözött be a Fehér Házba. Egy esetleges második Trump-adminisztráció esetén gyökeresen másra lehet számítani.
Alapvetően Trump autokratikus víziójára alapozva, az exelnökhöz és kampánystábjához közel álló Heritage Foundation nevű, erősen jobboldali agytröszt komoly előkészítő munkába vágott. Mintegy nyolcvan konzervatív szervezet bevonásával, teljes gőzzel folyik a 2025–2029-es trumpi kormányprogram részletes kidolgozása, beleértve az „átmeneti tervet”, a bideni hagyatékból leggyorsabban kivezető intézkedések sorozatát. A folyamatosan készülő Project 2025 (vagy Trump 2.0) az átfogó ideológiai keret felvázolásán túl a kormányzás minden számottevő vonatkozására kiterjed: a Trump-ellenesnek tartott mélyállam (amely magában foglalja például az Igazságügyi
Minisztériumot is) leépítésétől, átszervezésétől kezdve az illegális bevándorlás radikális rendezésén keresztül az állami szabályozás erőteljes zsugorításáig. A Project 2025 megszüntetné az Igazságügyi Minisztérium, a Szövetségi Kommunikációs Hatóság és több más állami szerv működésének függetlenségét. A terv lényegében egy csaknem abszolút elnöki végrehajtó hatalmat vázol fel. Ez Trump régi illiberális álma, s ezért irigyli annyira az orosz és kínai államfőt.
Potenciális második ciklusa alatt Trumpot várhatóan a korábbinál kevésbé korlátozná az intézményi fékek és ellensúlyok az amerikai demokráciába beépített rendszere. Miért? Trump esetleges választási diadala nagy valószínűséggel a Szenátus hajszálnyi demokrata többségének elvesztésével is járna. Ezáltal ténylegesen egypártrendszer jönne létre Washingtonban, ahol a Képviselőház már most is republikánus ellenőrzés alatt van. Mindez magas szabadságot adna a trumpista extrémizmus törvényhozási alátámasztásának. Ehhez járul még a kulcsfontosságú Legfelsőbb Bíróság aránytalanul nagy (6–3) konzervatív fölénye. Trump elnök korábbi kinevezéseinek köszönhetően az USA-nak száz éve nem volt ennyire konzervatív szupertöbbségű alkotmánybírósága. De az alacsonyabb törvényhozási szintek is hemzsegnek a Trumphoz lojális bíróktól és ügyészektől. (Mellesleg a „trumpizmus Trump nélkül” forgatókönyv egyik hosszú távú
biztosítéka lehet az életre szóló kinevezésekkel elért konzervatív többség a törvényhozás valamennyi szintjén.)
A fékek és ellensúlyok tekintetében az is Trumpot segíti, hogy a Republikánus Pártból – így vagy úgy, de többen az exelnök kifejezett nyomására – eltávoztak olyan fajsúlyos, antitrumpista politikusok, mint például Mitt Romney és Liz Cheney.
Az emberi tényező
Végül szólni kell az emberi tényező szerepéről az autokratikus forgatókönyv sikeres
megvalósításában. Ebből a szempontból Trump első elnöksége kudarcos volt. A körültekintés nélkül, elsietve kiválasztott kormánytagok és kulcsfontosságú fehér házi alkalmazottak nagy részével Trump annyira elégedetlen volt, hogy a legtöbbjüket lecserélte. Egyetlen korábbi amerikai kormányban sem volt ekkora fluktuáció. Trump például hat védelmi minisztert és négy kabinetfőnököt használt el.
A magas cserélődés legfőbb oka egyébként a Trump gyakran kiszámíthatatlan intézkedéseivel való politikai egyetértés hiánya, a nyílt vagy burkolt ellenszegülés, olykor szabotálás volt. Trump és stábja most ezen akar gyökeresen változtatni. A Project
2025 keretében már javában folyik a trumpizmus iránt lojális személyek beazonosítása és előzetes képzésük a szövetségi kormányban való részvételre. A nem titkolt cél: a balos tisztviselők kisöprése a potenciális Trump-kormányból, az informális „mélyállami kontroll” megszüntetése.
Hogyan viszonyul a szélsőjobboldal a fenti nagyratörő tervek liberális kritikájának cunamijához? Ha azt nézzük, hogy az erőviszonyok fokozatosan Trump felé tolódnak – feltűnően magabiztosan. Például a nagy visszhangot keltő Kagan-esszét demokrata párti megrendelésre készített propagandaanyagnak minősítik, amelynek egyetlen célja Biden gyorsan csökkenő 2024-es esélyeinek javítása a tekintélyelvű rendszer veszélyére hivatkozó ijesztgetéssel. Ez a demokrata kampányfogás egyszer már bejött. A magas infláció által fémjelzett rossz gazdasági helyzetben az előrejelzések súlyos demokrata vereséget vártak a 2022. novemberi félidős kongresszusi választásokon. Végül nem lett nagy csatavesztés. Biden elnök kiszámítottan dramatizált beszédekben Trumpot és a szélsőjobboldali MAGA-republikánusokat az amerikai demokráciát egzisztenciálisan fenyegető félfasisztáknak bélyegezte. Ezáltal sikerült a választásokat a trumpista szélsőségesség veszélyeiről szóló referendummá áthangszerelni, háttérbe szorítva a
gyengélkedő gazdaságot és az elnök növekvő népszerűtlenségét. A várt republikánus vörös hullám bekövetkezése Biden politikai halálát jelentette volna, a jó kimenetel láttán azonban annyira felbátorodott, hogy azon melegében közölte: indulni akar a 2024-es elnökválasztáson.
Több mint negyven éve testközelből figyelem az amerikai választásokat. Mindig a soron következő számított „sorsdöntőnek vagy kritikusnak”. Mindazonáltal nagyon valószínűnek tartom, hogy 2024. november 5-e valóban döntő lesz, de lehet, hogy annál is több: egzisztenciális. Mikor volt Amerikában, a modern nyugati demokráciák mintaországában reális veszély a diktatúrába való belesodródás –„alvajáróként” vagy másképpen?
A Fox News sztárriportere megkérdezte Trumpot: ha újraválasztják, visszaél-e hatalmával, szándékában áll-e diktátornak lenni? Trump válasza: „Csak az első nap leszek diktátor, azért, hogy lezárjam a déli határt és felturbózzam az olajbányászatot.”
Csak nehogy az egy napból négy év legyen.
Forrás: Újnépszabadság
