Makkanás van. Történelmi időknek azért nem nevezném, ami az elmúlt hetekben, napokban történt, történik, ám a 2002-es választási bukfenc óta, a 2010-es fülkeforradalom után meg pláne nem láthattuk ilyen megkuszáltnak a fiatal demokratákat. Sőt, másfél évtizedig passzív elszenvedőként tehetetlenül szemlélhettük, ahogy a kétharmados kormánypárt könnyedén kikapaszkodik a saját maga által saját magának ásott és politikai fekáliával színültig feltöltött legmélyebb közéleti pöcegödrökből is. Hibátlanul működtek a klasszikus technikák, a projektálás, a ködösítés, a befeketítés, a lejáratás, a valóság ferdítése, a szimpla hazudozás, a bárminemű felelősség áthárítása, az ellenségképzés, a félelemkeltés, zúdult a propaganda éjjel és nappal minden hullámhosszon. Ebben nincs változás, illetve de, hisz feljebb tekerték a hangerőt. És mégis makkanás van. Üti, püföli magát a Fidesz.
Nézzük az ukrán ívet. A magyar kormány szorgalmazza Ukrajna uniós csatlakozási tárgyalásának felgyorsítását – innen indulunk. Nem lesz háború, ezt csak a hülyék gondolják, Orbán Viktor pedig békejégtörőként megnyugtató béketárgyalást folytat Putyinnal – ez a folytatás. Csakhogy Orbán Viktor megnyugtató hatása hamar elillan, és Oroszország ráront a szomszédjára. A magyar kormány elítéli az agressziót. Az Ukrajna nácitlanítását célul tűző – csak hogy ne feledjük az őrült támadás állítólagos ideológiáját – különleges hadművelet besül, a magyar kormány bejelenti, hogy nem kíván belesodródni a háborúba, nem küld fegyvereket, és nem járul hozzá, hogy Magyarország területén bármely más ország fegyvereket szállítson Ukrajnának. Orbán Viktor nonstop külhoni békemissziót folytat, a Fidesz mindent és mindenkit háborúpártisággal vádol, ami és aki nem fideszes. A Fidesz felismeri, hogy valójában Ukrajna a hibás a háború kirobbanásáért, de azért a béke is fontos. Ukrajna ellenséggé válik, az ország EU-csatlakozása nyomorba, nélkülözésbe, egészségügyi és közbiztonsági apokalipszisbe döntené Magyarországot. Kiderül, hogy a békepárti magyar kormány háborúra készül, majd az is, hogy békepártisága közepette szolid hullarablásként Kárpátalja megkaparintásának letelőségét kémkedi. Kipattan a magyar–ukrán kémhistória, majd felpörög, elharapódzik, amivel egyedüliként a békepárti magyar kormány sodródik a háború környékére.
Mintha némiképp repedezne az Orbán-kormány, mint „a béke egyetlen zászlóvivője”-imázs – és most képzeljük magunk elé, mondjuk, Menczer Tamást, amint indulatosan gesztikulálva követeli a fegyvernyugvást. Hiteles, nemdebár?
Erre érkezik Orbán Viktor, hogy egy meggyöngült pillanatában elhiggye saját békemeséjét, és a magyar sírokat feldúló, a székely zászlót büntetni, a magyar nyelv használatát pedig a magyar családok otthonainak négy fala közé száműzni szándékozó, szélsőségesen magyarellenes George Simionban meglássa a békepárti szövetségest. Ez a fránya erdélyi népség meg nem örül. Mi több, morog, morgolódik. Elégedetlenkedik. Értetlenkedik. Hálátlan, fafejű bagázs, ezeknek a világ NER-pénze sem elég, hát nem fogják fel, hogy a Brüsszel ellen hadakozó, a román szuverenitásért küzdő, kirekesztő, wokebuster új hatalommal ők is nyernének? Mit akarnak? Kolozsvárra Pride-ot? És most képzeljük magunk elé, mondjuk, a kamerákkal kínosan szemkontaktust kerülő Szijjártó Pétert, amint azt magyarázza, hogy de hiszen Robert Fico is milyen jó emberré változott.
Igen, igen, tudjuk, ez a Putyin sem az a Putyin.