Imádtam Adyt. Bús, bocskoros kamaszként nyilván. Ki is húztam az érettségin, és csak mondtam és mondtam kifulladásig, már a bizottság kifulladásáig. A jó vizsgához szerencse is kell, kivéve, ha oda-vissza mindent tudsz, ezt az érzést viszont nem ismerem, még a legszeretettebb tantárgyakban is hagytam mindig némi izgalomfaktort, mert ha kicsi a tét, a kedvem sötét (nem Orbántól idézve), egy alkalommal már a főiskolán pedig csupán azért mentem be a számonkérésre, hogy megszerezzem a következő alkalomhoz nélkülözhetetlen elégtelent, az idős mérnöktanár azonban kihajtott a folyosóra, hogy feléjük nem adják csak úgy ingyen az egyest, meg kell dolgozni érte. Annyira untam a várakozást, hogy a frissen és sikeresen levizsgázó évfolyamtársamat interjúvoltam a tételéről, és figyelemre méltó dolgokat mondott, ki gondolta volna, hogy ez egy ilyen érdekes tantárgy, gondoltam, majd bekopogtam, és kihúztam ugyanazt. Az öreg a végén az ötösért akart kérdezni, de szerényen elfogadtam a négyest.
Azért nosztalgiáztam ide ezeket a kedélyes pillanatokat, mert az idei érettségi első napja, konkrétan a magyar sok diák számára lesz hasonlóan kedves emlék – olyan volt ugyanis a vizsgasor. Nem könnyű, inkább elgondolkodtató és hasznos. Tán így akartak az illetékesek elbúcsúzni az eddigi rendszertől, szépen, emlékezetesen, hisz „közeleg a tél”, jön, jön, jön az új szisztéma, amely szakít a begyöpösödött hagyománnyal, hogy ifjú felnőtteink szeressenek, mi több, értsenek olvasni. Mer’ hát kinek jó az. Nem ettől lesz brüsszelita biovírusálló az új generáció, hanem ha eladdig soha, sehol nem publikált homályos rajzból megfejti, mely alkotónkat ábrázolja a skicc, illetve kapásból rávágja, hogy melyik faluból melyik másik falu felé hányadik kilométernél jutott eszébe a költőnek a bizonyos versének első strófája, továbbá, hogy mikor járt ebbe vagy abba az oskolába, hogy hívták a keresztapját, hol lakott ’54 és ’55 között három hónapig (emelt szinten: pontosan hány napig élt hol), mi volt a bátyja középső keresztneve, egyáltalán, az idősebb testvér milyen foglalkozást űzött, és mikor teljesítette az ezen mesterséghez szükséges kollokviumot.
Fogalmam sincs, miről szól a költemény, hogy mire gondolhatott a költő, de, hogy szonett, az hót ziher, mert tizennégy sorból áll, és mint általában, két quartinára (10-11 szótagos, négy soros szakaszra) és két terzinára (ugyanolyan szótagszámú három soros szakaszra) oszlik. Álmából is fölkeltve ez az igaz magyar vircsaft. Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek – tökéletes, hat mértékes hexameter, csak az a furcsa, hogy akkoriban termettek a könyvek, tehát termesztették őket, bár a papír végül is természetes alapú anyag, aztán ki tudja, régen hogy ment ez.
Láttak már kamaszt, amint némi rásegítéssel összerendeződik a buksijában, hogy a műbeni, elsőre rém bonyolultnak és érthetetlennek tűnő mondat valójában, a mélységeiben, a teljességében mit jelent? Nem önöktől kérdezem, hanem az új érettségi szabályzatát világra segítő szakemberektől, mert lehet, ez az egyébként normálisan átlagos szülői-pedagógiai momentum hiányzik úgy az otthoni, mint a pályafutásbéli élménytárukból. Egyébként épp ezekért a pillanatokért érdemes tanárnak lenni. Hát, de akkor ez most huss, Isten véled, hogy az Óda nagyjából egyetlen szerelmes összepillantás emlékműve, az érdektelen, ellenben József Attila 1905. április 11-én született Budapesten, Ferencvárosban, a Gát utca 3. szám alatt. Hatodik gyermekként jött a világra, három testvére még az ő születése előtt meghalt.
Továbbra sem hiszek az összeesküvés-elméletekben. Egyszerűen nem megy. Hogy a Fidesz direkt, szándékosan butítaná a felnövekvőket, hogy proaktíve így stabilizálja a mindenkori szavazóbázisát, számomra sci-fi. Persze simán előfordulhat, hogy egy ördögin megkomponált összeesküvés-elméletben élünk, amit csak azért nem veszünk észre, mert bölcsőnk, s majdan sírunk is, mely ugyan nem ápol, de mindent eltakar.
Amúgy a most harmadikosoknak már harmadik esztendeje az új érettségi szellemében kellene tanulniuk, ha már, a valóság ezzel szemben az, hogy egyetlen mintafeladatlapot és pár nyilatkozatot leszámítva a jövőre élesítendő érettségizés részleteiről sem a diákokat, sem az őket felkészíteni (próbáló) tanárokat nem tájékoztatta az égvilágon senki. Új érettségi tehát csak úgy lesz, ripsz és ropsz, mint ahogyan télre tavasz, tavaszra nyár jő. Vajh mégis mire gondolhatott a költő?
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 19. számának (2023. május 12–18.) nyomtatott változata.