Vigyázat! Rémesen bonyolult eszmefuttatás következik, pont olyan, mint amit a diákjaimnak tanítani szoktam, hogy soha, de tényleg soha ne kövessenek el, mert mindjárt az elején elveszítik az olvasóik jó részét, no, de hát azért szabály a szabály, hogy időnként megszegjük (jaj, ezt mintha Orbán Viktor mondta volna valami átadón mi magyarok hozzátoldással), máskülönben meg ez itt a Magyar Hang, amiből egyenesen következik az elszánt, értőolvasóközönség, és nem, ez még nem a bonyolult eszmefuttatás, az még csak most következik. Szóval. Van egy elméletem. Nyilván nem én találtam ki, nagyon nehéz elméletekben elsőnek lenni így a XXI. századra, annyi elmélettel álltak már elő eleink, nem beszélve a kortársakról, de nem jártam még utána, így sajátomként dédelgetem, és ha nagyon ráérek, agyalni szoktam rajta. E szerint végtelen valóság létezik párhuzamosan, mivel minden időpillanatban döntéseket hozunk, akkor is, amikor nem vagyunk ennek tudatában, de semmi komolyra ne tessenek gondolni, olyan döntésekről van szó, hogy megvakarom az orromat, megdörzsölöm a szemem, hátradőlök, jobbra nézek, balra, elindulok, vagy sem, pislogok egyet, bekapcsolom a televíziót, iszom egy pohár vizet, és a többi, és a többi, a hétköznapi létezés banális összetevői. Na most, ha hirtelen a hajamba túrok, akkor az lesz a jelen valóságom, de simán előfordulhatott volna, hogy nem teszek ilyet, akkor meg az lett volna a valóságom, tehát a jelen folyamatosan végtelen számú irányokba ágazódik elfelé, amelyek, mint annak a bizonyos pillangónak a szárnyrebbentése, egymásra rakódva megalkotják azt az életet, amit leélünk, pontosabban leélni vélünk. Ám ez csak egy a végtelenszer végtelen lehetőség közül, ugyanígy érvényes az összes végtelenszer végtelen egyéb út is, bármelyikre rátérhetünk, áttérhetünk akármikor, elegendő, ha nem most, hanem egy perc múlva kortyolok az íráshoz kikészített kávémba, és lám, máris egy másik történetben szerepelek. Egyébként nem őrültem meg, nyugodtan ki lehet próbálni, milyen remek agytorna a végtelennel bíbelődni.
Mindezt csak azért skicceltem ide szörnyűséges amatőr filozófiai felületességgel, mert hiszem, hogy létezik az az eseménylefolyás is, ahol Orbán Viktor már rég belebukott az ország nem kormányzásába. Mint ahogyan létezik az is, ahol meg már rég királlyá koronázták, de most maradjunk az első változatnál, mert az áll legközelebb a polgári Magyarországról szövögetett álmainkhoz. Mivel logikus. Lenne. Hisz oly nyilvánvaló a kórkép, elporladó, elszivárgó állam, lopásalapú hatalomgyakorlás, a hülyének nézés, hülyére vevés művészetévé fokozott propaganda, a jogi, gazdasági viszonyrendszer egyirányú, folyamatos mókolása, a mi különbek vagyunk hazudása, a mindig más a hibás felelősségcsúsztatása, amely keretek közé érkezett előbb a covidjárvány katasztrofális menedzselése, majd a háborús szituáció görcsös fel nem fogása, végül az orosz agresszió okán szárba szökkent gazdasági válságra való rácsodálkozás.
Csupaszítsuk szálkákig: jó most a népnek? Nem jó. Vegyük csupán az elpárolgó államot és a gazdaság beroskadását – korrupcióval, a nyilvánosság torzításával, jogi csűrcsavarral mérsékelten foglalkozik a honi társadalom. Magyarország tehát az a hely, ahol Gálvölgyi János majdnem tragédiája miatt lesz globális hír, hogy a munkaerőhiány, valamint a kényszerrel magánba tolt egészségügy ígyúgy toldozgatása katasztrofális eredményre vezetett. Miközben mindaz, ami Gálvölgyi Jánossal megesett, napi rutin, hány, meg hány hasonló rettenetet olvashattunk a közösségi médiában felháborodó hozzátartozóktól, a mentők kiérkezési ideje folyamatosan romlik, érezhető, tudható, hogy valami nem stimmel, hiába szüntette meg a kabinet 2017-ben az erre vonatkozó statisztikák jegyzését. (Ez is jó amúgy: ha nincs lázmérő, nincs láz. Ha nincs szegénységmérés, nincs szegénység. No és a mentőhiány is kimutathatatlan.) Megoldotta tehát az állam a problémát? Nem, sőt, rátett egy lapáttal. És ez csak egyetlen szegmens. Aztán az unalomig ismételt bevásárlás, amely hétről hétre új élményekkel örvendezteti a nagyérdeműt (lásd még: választópolgár), mert míg korábban a kavargás volt az össznépi móka, a nagyobb boltok ugyanis fogyasztásösztönző célból rendszeresen átrendezték az üzlethelyiségeket (hogy ha ott keresed ahol régebben volt, de már nincs, belefuthatsz valamibe, amit amúgy nem terveztél megvenni, ellenben meglátni és megszerezni egy pillanat műve), napjainkban a mit ne tegyek a kosárba, ami múlt héten még belefért ugyanebbe a büdzsébe stratégiai túlélőjáték dívik. Kezdett valamit az ársapkás kormány az Európa-bajnok inflációval? Végül is igen, gerjesztette, de nem. Eredmény: a Fidesz valamennyi közvéleménykutatás szerint stabilizálta kétharmados fölényét.
Nem illiberális, illogikus. Lenne. De ebben a valóságban tökéletesen érthető a miért, pontosan ismerjük a nem kormánypárti oldal kudarcreceptjét: ötlettelenség, médiapolitizálás, kényszeres utánzás, terhelt múlt, lustaság, egzisztenciális rettegés, a fővároson túli világ nem ismerése, valamint az ebből származó értetlenség.
Két rossz között hánykolódik a nemzet, amely sem a rendszerváltás előtt, sem akkor, sem aztán nem mutatta legjobb formáját, vagy inkább úgy mondanám, azt a formát, amit a szocializmusból előkászálódva reá ábrándoztunk. Már kompország sem; léket kapott tákolmány, ahol a zenekar lelkesen húzza a fedélzeten, az utasokkal meg elhiteti a kapitány, hogy a fedélközben normális a térdig érő víz, miközben a legénység a tisztek irányításával mentőcsónakokba pakol minden mozdíthatót. Kikötő nem látszik, bármilyen part ködbe vész. Dörzsöljük meg a szemünket, túrjunk a hajunkba, vakarjuk meg az orrunkat, még ha nem is terveztük ebben a minutumban, hátha épp ezzel röccenünk át abba a párhuzamos históriába. Más egyebet nem nagyon tehetünk.
