Szolgálati közlemény: úgy időben, mint térben messziről indulunk, de ígérem, meg fogunk érkezni ide és a jelenbe.
Ezerkilencszázkilencvenkettő-hármat írtunk. Akkorra már megrögzött Erdély-járó voltam, Kalotaszeg szerelmese, amikor csak tudtam, mentem, mentünk, sőt, amikor igazából nem is tudtam volna, akkor is. Kisfelnőttkorom meghatározó része ott történt, a Kolozs megyei Méra lett a második otthonom, aztán Szék is, de ízibe vissza Kalotaszegre.
Szüreti bál Inaktelkén. Két okból ragadt bele makacsul az emlékezetembe. A kultúrba szervezték az eseményt, apró helyiség volt, a legtöbben a falépcsős galérián koccintgattak – odalent a szintetizátorossal megtámogatott zenekar pulpitusa és a tánctér már nem engedte a lebzselést –, s ha valaki magasabbra ugrott a legényesben, közelről lehetett látni a kalapja búbját. Remek este volt, sokat táncoltam és borzalmas pálinkákat meg a rettenetes román söröket ittuk, hatalmasakat nótáztunk, a Neoton Sandokánját röhögve ordítottam a helyiekkel, hígult már a hagyomány, de úgy, ott és akkor az is jólesett.
Aztán egyszerre csak kint voltam a kultúr előtt a didergős estében, arrafelé zimankósabbak a tavaszok, és Kallós Zoltánnal beszélgettem. Bevallom őszintén, úgy, ott és akkor nem tűnt jeles eseménynek, így utólag hálás vagyok, hogy megtörtént velem, de úgy, ott és akkor mi sem tűnt természetesebbnek, főként, hogy jóféle diskurzus volt, anekdotázós, filozofálgatós, hogy a végére elszívtam az öreg összes cigarettáját egyikről a másikra gyújtva, talpas Carpati, a román dohányipar legaljasabb produktuma, nem mennék bele a részletekbe, aki ismerte, most bizonyosan pökött egyet zsigerből.
Ez hát az egyik ok. A másik, hogy a román hatóságok akkoriban nem nézték jó szemmel a magyar rendezvényeket, ha fenyegetve érezték úgynevezett románságukat, korlátozták, ellehetetlenítették mindahányat. Gonosz hatalom volt, na. Úgyhogy Inaktelkén szüreti bált tartottak ezerkilencszázkilencvenkettő-három március 15-én. És ezennel, ahogy ígértem, meg is érkeztünk ide és a mába.