Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szankciós infláció. Meg egy igazi. Az igazival most ne törődjünk, mert a kormány se foglalkozik vele. Szóval ez a szankciós infláció nőtt, növögetett, mígnem egyszer csak ő lett Európa legnagyobbja.
Hinnye, de nagy lettem, gondolta a szankciós infláció, aztán az járt a fejében, hogy a legnagyobb mindig szemet szúr, reá figyelnek a többiek, és hát jobb meghúzódni valahol hátrébb a középmezőnyben, csakhogy addigra megjött az étvágya, úgyhogy hiába próbált mindenfélét, megint csak nőtt, növögetett. Rettenetesen kövér lett, és amikor európai társai úgy elfogytak, hogy már csak egy számjeggyel lehetett leírni őket, gúnyosan kinevették.
Hát hogy nézel ki, te szankciós infláció, mér nem akarsz leadni pár százalékot? – mondogatták neki, de ő ügyet sem vetett rájuk, azzal vágott vissza, hogy nektek semmi se jó, ha van rajtam sapka, az a baj, ha meg nincs, akkor az. De azért nem hagyta nyugodni a dolog, éjszaka sem tudott pihenni, nappal meg bánatában zabált, egyre csak zabált, míg csak el nem érte a rekordját.
Ám ekkor Orbán Viktornak elege lett belőle, rendkívüli kormányülést hívott össze, és dörgedelmes hangon onnan üzent: „Visszaszorítjuk a szankciós inflációt!” Amire a szankciós infláció hangosan felkacagott, vállon veregette a legjobb barátját, a propagandát, aztán együtt kacagtak tovább, és így éltek boldogan, míg csak meg nem haltak. Vagyis örökké.
