A férj amerikai, a feleség magyar. Hosszú évek óta élnek Budapesten, ám most két kisgyermekükkel azt tervezik, hogy az Amerikai Egyesült Államokban folytatják – de ez egy másik történet. Bár nem is; szóval végre enyhet adó este van, a honi közéletről, politikáról beszélgetünk, Budapestre terelődik a diskurzus, hogy a főváros olyan hely, ahol, ha ügyesen a létbuborékodban maradsz – szigorúan a belvárosi, vagy budai otthon és munkahely oda-vissza, kedves kis teraszok az egészen vagy részint sétálóutcákban, ilyen pékség, olyan kávézó, koncertek, kiállítások, baráti összeröffenések a szintén a létbuborékjaikba zárkózott hasongondolkodású ismerősökkel –, szinte európai hétköznapokat élhetsz, viszont egy meggondolatlan lépés a másik valóság felé, s máris oda az illúzió.
Például a kutyaszar. A feleség meséli, mennyire bosszantja, hogy honfitársaink egy része a legkevésbé sem foglalkozik kis kedvence maradványértékével, az eb odacsinál, ahol éppen éri a szükség, aztán ennyi, blattyognak tovább eltakarítatlan. A minap képtelen volt megállni szó nélkül, és felkérdezte az elkövetőt, illetve el nem követőt, hogy mégis miért, az meg leüvöltötte a fejét, hogy semmi köze hozzá, foglalkozzon a saját ürülékével. Erre a férj, az amerikai, hogy talán ott lehetett a hiba, hogy az agresszió, még ha jogos és érthető is, agressziót szül, ő másként oldotta volna meg, elővesz egy kakizacskót, és kedves mosollyal átnyújtja, mondván: a másik bizonyára otthon hagyta figyelmetlenségből, de hát ebben a kutya melegben nehéz koncentrálni, szanaszét szaladnak az ember gondolatai. Mi, ketten magyarok azonban nem adtuk be a derekunkat, hogy hahaha, micsoda naiv „hávárjú” gondolkodás már ez, egy ilyen akciótól még inkább bevadulna az ellen, mert valami turpisságot orrintana, hogy ő itten ki van gúnyolva, meg van szégyenítve, alázva, mivel nem értené, mi történik, egyáltalán, hogy mi a szitu, hisz szociokulturálisan nincs hozzászokva az efféle interakciókhoz.
Aludtam rá egyet, és az óta ezen gondol kodom, tudniillik, hogy mennyire nehéz elmagyarázni idehaza, amikor hazatér külföldről az ember, hogy miért más, ne szépítsük, jobb a közösségi légkör, amibe akár Nyugatra, akár Északra utazva turistaként belecsöppenünk. Igazából persze az a feladvány, hogy miért éljük mi magyarok a hétköznapjainkat úgy, ahogy. Tudom-tudom, cuki, nyájas vendégszerető nép vagyunk, de talán nem baj, ha időnként elfordítjuk tekintetünket az ékes virágmintákkal önmagunkról önmagunknak hímzett falvédőbölcsességekről.
A történelmi eseményhálót ismerjük, a nemzetből évszázadokon át kirekesztett, pontosabban a nemzetbe be nem engedett többség, amelynek legerősebb közösségi élménye, hogy magad vagy te és a családod, magadnak kaparsz, kurta, nem számíthatsz senkire, nem áll ki érted senki, mi több, már a szomszéd is konkurencia, kihívó, ellenfél, rosszabb esetben besúgó, a történelem pedig ide-oda átgázol rajtad kénye-kedve szerint.
Jött Trianon (vagy bekövetkezett?), és a kirekesztett többség közösségként is magára maradt a zsellér-cseléd Kis-Magyarországon, és mielőtt bármiféle polgárosodás felé moccanhatott volna, nyakába kapta a második világháborút, a kommunizmust, a szocializmust, a nem óhajtott rendszerváltozást, a vadkapitalizmust, Őszödöt – a NER-rel nem foglalkoznék, mivel szügyig gázolunk benne, hosszú távú társadalomromboló hatása ma még felmérhetetlen.
A magyar ember tehát azt tanulta, hogy mindegy, minek nevezik, királyságnak, köztársaságnak, demokráciának, népköztársaságnak az őt körülvevőadminisztrációt, sok jóra nem számíthat „fentről”, boldogulásának egyetlen útja, ha a hatalom helyi vagy aktuális szituációbéli lerakatával, polgármesterrel, osztályvezetővel, közúti rendőrjárőrrel, zöldségessel, főorvossal, ügyintézővel „jóba’ van”. Kenőpénz, borravaló, paraszolvencia, a mikrokorrupció nyitja a kiskapukat még akkor is, ha egyébként a főbejárat sincs zárva, mert az a biztos, amit okosba intézel magadnak és a családodnak. A magyar ember magára húzza a hatalmat, nem áll ellene, inkább hátrál a végsőkig, ami – úgymond – békeidőben sem polgári, sem nem bölcs magatartás, hát még ha olyasfajta világrend dúl a Kárpát-medencében, mint az Orbán Viktor nevével szignálható, természete szerint a végtelenségig táguló, mindent elnyelő unortodox, illiberális szűkdemokrácia.
A magyar ember fél a világtól, mert onnan, kívülről soha semmi jó nem érkezett, s míg ők értik és megértik egymást, addig minket (s a nyelvünket) senki sem ért. Mennyi zsigerekbe égett negatív érzelem, érzés, micsoda táptalaj a propaganda számára.
Noha fentebb azt írtam, nem foglalkoznék a NER-rel, a rövid távú történések miatt mégis kikerülhetetlen. A kormányzati nyilvánosság a Megafon megmondó arcaitól az óriásplakátokon át a kormányfőig ellenséget, tehát félelmeket gyárt és terjeszt. A bezárkózott nép pedig, ha nem is szeret, de tud félni. Ért hozzá. Hisz erről szólt a történelem, jön, jön, jön, egyre csak jön, és mindig jön az ellen, öl, rabol, pusztít, de a másik sem különb, mi már a felszabadítóinkban is csalódunk, hát jobb félni, mint megijedni. Csakhogy sejti szinten rakódott tapasztalás az is, hogy egymagad hiába félsz, biztonságban kizárólag akkor lehetsz, ha van felettes erő, amely megvéd.
Hát most van.
No, de két rettegés között hogy él a magyar? Jól? Francokat. Bezzegrománia a kanyarban előzött, a Bulgáriával folytatott életszínvonal élet-halál harc minden, csak nem hősies. A Nyugaton üres a kassza remek lózung amikor a megélhetési válsággal rágalmazott német, francia, osztrák, svéd polgár háromszor-négyszer annyiból költ immáron kevesebbet – egy momentumra vissza az amerikai férjhez, aki azt kérdezte tőlem, de vagy ötször, hogy okés, érti a történelmet, érti a propagandát, de ekkora infláció mellett miként tudnak ennyiből megélni? A szegénység újkori kultúrája – nincs egyéb válasz. Fél évszázad múlva majd jól megkutatják az akkori kultúrantropológusok a rejtélyt.
Az állam meg fogja magát, és felszívódik, elpárolog. Az egészségügyet már a Fidesz előtt elengedtük, mert hát ez ilyen, mindig is ilyen volt, a Fidesz csupán meglovagolta a lehetőséget, hogy a gyógyításilag önfenntartásra berendezkedett társadalmat becsatornázza a NER-vállalkozások csodálatos profittermelő világába. Akinek van, befizet, akinek nincs, ráfizet, egyszerű a játékszabály. Oktatás, közlekedés, de nem sorolom, soroltam már eleget az államtalanodás stációit – a lényeg, hogy a magyar ember most ugyanazt tanulja, amit tanult mindig is: magad vagy. Megerősíttetett hát az évezredes törvény.
Fél, kapar, ügyeskedik, lapít, behódol, igazodik. Egyszerűen csak napról napra túlél. Mitől lenne jó kedve?
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 28. számának (július 13. – július 19.) nyomtatott változata.
A kiemelt kép nem az eredeti cikk illusztrációja.
