Orbán 2040? Simán. De rögös út lesz, no, nem a Fidesznek, hanem nekünk, a NER elszenvedőinek, sőt, nem szeretek rossz híreket közölni, de az egész honi társadalomnak szőröstül-bőröstül, nem marad ki a buliból senki sem. Az idő könyörtelenül előre, Magyarország menthetetlenül hátrafelé halad majd, hogy mire jómagam 67 esztendős leszek, tán felcsillanjon a remény valami változásra, de csak akkor, ha a közélet, a politika Fideszen kívüli szereplői már ma vesznek egy súlyosan mély, nagy levegőt, és azt mondják: csapjunk bele a melóba.
Ami 2040-ig nem lesz
Éhséglázadás. Polgárháború. Kormánybuktató tömegdemonstrációk. Sikeres ellenzéki összefogás. Sikeres ellenzéki különutaskodás. Üstökösként feltűnő hős, aki egyaránt megszólítja ezeket és azokat, sőt, amazokat és emezeket is, mert mind karizmája, mind szakértelme, mind kommunikációs adottságai, hitelessége képessé teszik, hogy a semmiből érkezve friss, ropogós országos mozgalmat alapítson, amely vezetésével villámgyorsan odaér a kormánypárt mellé, fölé, miközben magába olvasztja a jelenlegi ellenzéki szavazók jelentős részét is.
Ami van helyettük: megoldási recept. Legújabb kori történelmünk ugyanis szolgáltatott már példát, hogy egy párt, miután, ha nem is a mostani ellenzékhez hasonló erővel, de földbe állt, hogyan, miként szervezte, építette újjá magát, majd szerezte vissza a kormányzás lehetőségét, hogy azt hosszú-hosszú választási etapokon át ne engedje ki a kezéből. És ebben az a jó, hogy a recept nem titkos, itt, előttünk, hol velünk, hol ellenünk főzték belőle a sikert. Neve is van: Fidesz – Magyar Polgári Szövetség. Ami nem azt jelenti, hogy az ellenzéknek úgymond neresednie kell, ellenben a 2002-től 2010-ig tartó politikai lecke elsajátítása elkerülhetetlennek tűnik.
Mit tegyen hát az ellenzék?
Mindenekelőtt felejtse el a kizárólagos médiapolitizálást. Nyilvánosság nélkül nincs közélet, ezt a forradalmin új bölcsességet nagyjából a politika, a politizálás létrejöttével egy időben megalkotta az emberiség, a Facebook és az ATV stúdiója azonban csak a szükséges plusz, kizárólag online megjelenéssel, és napi pár percnyi képernyős megszólalással még soha senki nem nyert választást. Persze csábító a digitális siker, a posztokra érkező akár több tízezres reakciócunami könnyedén magával sodorja a politikust, hogy úgy érezze, végre beindultak a dolgok, végre történik valami, hogy megtette, amit megkövetelt a haza meg a haladás.
Helyreigazítás: a valóság ezzel szemben az, hogy a legnépszerűbb nem kormánypárti politikus, Gyurcsány Ferenc 327 ezer követővel büszkélkedhet, akik nem valamennyien a DK elnökének lelkes rajongói, és akiket nem is ér, nem is érhet el folyamatosan, míg a választásra jogosult állampolgárok száma tavaly áprilisban 8 215 304 fő volt. Szintén csábító estéről-estére kamerába mondani a sokszor jogos elégedetlenséget, azonban virtuális valóság ez is, ráadásul a politikai műsorokra figyelő tévénézők valamint a közösségi oldalakon aktívnak tekinthetők csoportja jelentős átfedést mutat.
Figyelem, parlamentfolyosói pletyka következik: hallunk olyan ellenzéki pártnagyemberről, aki nem fővárosi otthonából kizárólag azon estéken utazik Budapestre, általában heti egyszer, amikor vagy Rónai Egonnak vagy Szöllősi Györgyinek magyarázhatja, miért szükségszerű, hogy megbukjon az Orbán-kormány.
Helyette (mellette): építkezés
A virtuális valóság nem helyettesíti a valódit. A valódi valóságban egy komolyan vehető párt szerkezete a következő (újabb hatalmas nóvum): számottevő tagság, legalább kistérségi szintű hálózat, erős fővárosi jelenlét.
Mi hiányzik mindebből? Mindjárt az alap, a tagság. Ismét a Demokratikus Koalíció a példa, mert a DK építkezik, de még így is csak húszezer körüli párttaggal számolhat – és akkor lásd, mint fent a választásra jogosult állampolgárok száma. Ha az adott településen, pláne térségben nincs a pártnak egyetlen képviselője, akit a helyiek a helyi problémáikkal megkereshetnek, a szervezet léte értelmetlenné válik. Fájdalmas lehet szembenézni a hétköznapi élet törvényszerűségeivel, de ha a választópolgár legkézzelfoghatóbb gondja a vízelvezető árok, a szomszéd telken feketén működő autószerelőműhely, az egyetlen kisbolt hektikus nyitvatartása, akkor mérsékelt lelkesedést fog mutatni a fővárosból valamilyen képernyőn át meghirdetett zöld forradalomért, és a több vagy kevesebb Európa problematikája sem fogja lázba hozni. Magyarország kis ország, de Budapest így is rettenetesen messze tud lenni, Európa meg pláne. (A gonosz Brüsszel más kérdés, de ez csak egy kormányváltás után megoldható kommunikációs probléma.)
Más témákban, más jelleggel, de erről szóltak a polgári körök. Nem felszántani kell a vidéket, azt megteszik az ott élők, hanem fizikailag elvinni hozzájuk a választás lehetőségét. Földesuraskodó fideszes polgármester kontra az apró-cseprő történetekben is tűzzel-vassal harcoló „egy közülük” párbeszédes, ezt nevezzük valódi alternatívának. Beágyazottság kell. A Fidesz nem csak a politikai, de a társadalmi teret is uralja. Ritkán esik szó arról a sajátos véleményformáló rétegről, amely a kisebb közösségek közéleti működését – ahogy a kulturális antropológia megfogalmazza – beszédcselekvéssel irányítja. Nem, nem virtuális influenszerekről van szó, vállalkozók, a kocsmáros, a körzeti orvos, az iskolaigazgató, a vadászati társaság vezetője, fogalmazzunk úgy, a helyi tekintélyek, akik meghatározzák a politikai közvélekedést. Erősebb kommunikációs mező ez, mint a központi propaganda, a megint csak rossz hír, hogy ebben a közegben még fontosabb a kézzelfogható alternatíva. A NER-környezetben, a NER szabályait elsajátítva (sokszor beletörődve) elboldoguló helyi vállalkozó, kocsmáros és a többiek csak akkor fordulnak, ha tudják, hogy politikailag is van kire számítaniuk, s ezt az érzetet kizárólag a való valóságban lehetséges felépíteni. A négyévente lemegyek a kampányban utcafórumot tartani ide édeskevés.
Országszerte megtalálni a megfelelő embereket, akik egyáltalán vállalkoznak ilyesmire, akikre rá lehet bízni az alapszervezetek felépítését, akik kitartanak majd a borítékolható kudarcok közepette is, s ezt nap mint nap, városról városra, faluról falura – elsőre lehetetlen küldetés. Csakhogy nincs más lehetőség. Ez a startvonal. Szomorú, hogy a plurális pártrendszerben eltöltött három évtized után egyáltalán erről kell értekezni. Vagy: fel kell adni. Be kell dobni a törölközőt. Az ellenzék szerint ha diktatúra nincs is, de egypártrendszer igen, akkor hát legyen tényleg úgy: a képviselők visszaadják a mandátumukat, és nem kivonulnak belőle, hanem odahagyják az Országgyűlést. További rossz hír: ez is csak sebtapasz, mert az említett startvonalhoz ekkor is muszáj lesz odaállni, már amennyiben a politikusok komolyan gondolják politikusi mivoltukat, csak immár pusztán hazaszeretetből és kötelességtudatból a közpénzből biztosított biztos és kényelmes megélhetés nélkül. Gyönyörű feladat. Soha nem fog megtörténni. Huhh, mennyi mindenről beszélgethetnénk még, hogy miért nincs ellenzéki Tusványos, szabadegyetem, nyári konferenciák, fesztiválok, falunap, olvasókör, bármi, akármi és mindenféle. Meg arról is, hogy miként kezelje, hogyan viszonyuljon az ellenzék a nem kormánypárti nyilvánossághoz, csak mert minket, újságírókat azért elgondolkodtat, amikor egy-egy formáció ugyanazt műveli, mint amazok; hogy vajh mi is sülne ki ebből, ha ők kerülnének hatalomra.
Jut eszembe, ez az egész itt egyáltalán nem újságírói feladat, vissza is térek a klasszikus zsurnalizmushoz, tán bejárom néhány bezárt vasúti szárnyvonal mentét, hogy is élnek arrafelé a népek, vagy hazagurulok Sátoraljaújhelyre, mert suttyomban (a fél hegyet tarra vágva) épül ám az üveghíd. Lesz itt téma bőven 2040-ig.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 31. számának (augusztus 4– 10.) nyomtatott változata.
