Elképesztő luxusba költöznek Gyurcsányék – írja a Magyar Nemzet, és amúgy tényleg jóféle kecóról van szó a Rózsadomb legtetején, hegyek, erdők, varázslatos panoráma, Budapest a lábad előtt hever, hatalmas teraszok a hatlakásos társasház felső szintjén, ahogy mostanában mondani szokás: minden is. Ellennék én is, de ki nem, reggeli kávé a tavaszi virágba borult Rózsadombon, mondjuk május elejét írjuk, á, hagyjuk, tanuljunk meg kicsinek lenni. A cikk célja persze nem az, hogy hagymázos ábrándozásba taszajtsa a közönséget, szimpla hergelés ez, hisz csak úgy repkednek a százmilliók, és még csak az előlegről beszélünk. Gyurcsányék ugyan köztudottan vagyonosok, de más ez így, amikor kézzelfogható a gazdagság, pláne, hogy a DK-ban azért időnként előfordulnak a „fizessenek a gazdagok” típusú megszólalások.
Hergelődnék én is, de nem megy. És nem azért, mert annyira kedvelném Gyurcsányékat. Képek sorakoznak elő. Hatvanpuszta. Amiről a kormányzati nyilvánosság szemérmesen hallgat, pedig micsoda remek címekkel láthatnák el a beszámolókat, a magyar Versailles, királyi uradalom, uralkodói pompa, az új földesúr, nyami. Vagy Rogán Antal ingatlankalandjai. Lőrinc, ah… És a többi, és a többi, most már simán helyettes államtitkári szintig. Plusz jachtok, magánrepülők, helikopterek, Porsche-gyűjtemény, hibrid Ferrari két színben, gondolom, páros meg páratlan hét.
De Gyurcsány örök, úgyhogy erre az egy-két évtizedre, amely ebből az már egy-két évtizede tartó politikai etapból hátravan, bizonyosan így maradtunk: kinek a Rózsadomb, kinek Hatvanpuszta, a kettő közé ékelődött úgynevezett népnek meg a körülbelül nagy büdös semmi dupla adag propagandával nyakonöntve.