És akkor a Szabadság hídon hátraléptem kettőt. Nem azért, mert a rendőrök felszólítottak, illetve egy idő után azért is, hanem mert ahogy néztem az aszfalton ülőblokádoló másfélszáz fiatalt, régi-régi élmény szakadt fel a múltból: a tizenöthat esztendős énem, a Sárospatakra hirdetett október huszonharmadikai tüntetés, majd az egész 1989, az ős Fidesz, hogy mit gondoltam akkoriban Magyarországról, és az a nyugtalanító érzés lett rajtam úrrá, hogy egyrészt tempósan öregszem, másrészt talán nem láttam meg a lényeget.
Mert miként tekintettünk eddig a hídfoglalásokra? Elemeztük onnan, hogy Hadházy Ákos az Hadházy Ákos, aztán hogy próbál visszakapaszkodni legalább a parlamenti küszöb közelébe a Momentum, aztán hogy miért marad ki a Tisza Párt, és jól vagy rosszul teszi, ha kimarad, illetve, hogy mindez a NER-t erősíti-e vagy pont fordítva, és hogy alapjog avagy felháborító cselekmény, ha a kisebbség korlátozza a többséget. Fontos és remek viták voltak. És akkor ránéztem a hídon összegyűlt fiatalokra, és innen, az aktuálpolitikai hasznosság elvének mocsarából léptem hátra kettőt: hát hiszen ezek a lányok, fiúk hisznek valamiben, és nem a pártjelvényekben, nem a párttáborok szekértábor logikájában, nem ebben vagy abban a politikusban, hanem pusztán abban, hogy valamit tenniük kell, mert úgy gondolják, közös dolgaink rossz irányba mennek.
Igen, tudom, miért nincs ott a hídon százezer ember, nehogy már ez a néhány suhanc csessze szét az estét, mert képtelenség meló után hazajutni, mi kell még a magyar népnek, hogy felébredjen, azt se tudják, miért tüntetnek, hol a szolidaritás, Orbán Viktor kér egy kávét, és így tovább, és így tovább pro és kontra a végtelenségig.
Úgyhogy akkor ideskiccelem jómagam első, már említett huszonhármas tüntetésének rövid történetét: Szájról-szájra terjedt a hír, hogy október 23-án este megemlékezés lesz Sárospatakon. Sátoraljaújhelyiként is szerettem Sárospatakot, mert akkoriban az ottani csoportban táncoltam, és rengeteget buliztunk, beszélgettünk, okoskodtunk a református gimisekkel, amolyan szabadságszelleme volt nekem a szomszéd város, így hát, noha a központilag igazgatott hírek nem erről szóltak, de mert sokan mondták, elhittük, hogy tényleg. A családilag örökölt hosszú fekete bőrkabátot öltöttem magamra, meg nemzeti színű karszalagot, piros-fehér-zöld zászló a vállra, haverommal ketten irány a vasútállomás, átutaztunk Patakra, lelkesen meneteltünk, befordultunk a sarkon, és azt láttuk, hogy rengeteg sok rendőr téblábol a téren. Azért csak odamentünk, egyikük elénk lépett és mindössze annyit mondott: srácok, ha nem akartok bajt, irány haza.
Elsunnyogtunk. Megalázó volt. Nagy kerülővel lenéztünk a pataki törzshelyünkre, a borpince tele, fiatalok, idősek, mindahányan a forradalomról meg a karhatalomról beszéltek. Szólt a népzene, az István a király, Beatrice, Edda, én akkoriban még nem okoskodtam, csak hallgattam az okoskodást. Bőven záróra előtt jöttünk el, az utolsó járathoz igyekeztünk, végig sok-sok otthon ablakában mécses világlott. Szép volt. Épp elértük a vonatot, de ott és akkor semmi mást nem értünk el.
Volt értelme? Volt. Megérte? Meg. Örökké bánnám, ha nem történt volna meg.
