Elcsesztem. De nem tehettem mást. Nem lehet mindent megírni, és nem szabad mindent megtudni – no, nem úgy, ahogy azt a kormányzati nyilvánosság reprezentásai vallják, lásd még Gajdics Ottó szavai: „Mi is tudunk sok mindent, de nem hozzuk a közönségünk tudomására”. Az én némaságom oka az élet volt, pontosabban az élet szemrebbenésnyi pillanata.
Advent harmadik hetében zsúfolásig teli a hipermarket parkolója. A fogyasztási filozófia ismerős: tudjuk le most a beszerzést, karácsony hetében minden zsúfolásig teli lesz. Nos, barátaim, újfent nem sikerült túljárnunk egymás eszén.
A kiürült bevásárlókocsis tároló sarkában idős asszony álldogál. Ahogy rám néz, már tudom, hogy meg fog szólítani, mert ez a tekintet az a tekintet, a nincstelenek, a segélykérők kétségbeesett üzenete. De nem áll össze a kép, mert rendezett a ruhája, mintha csak a papát várná, hogy üres placcot találjon az öreg Suzukival. Mellé érek, lesüti a szemét.
– Jó napot, elnézést, hogy zavarom, de ha volna néhány forintja, megköszönném. Keresgélek a hátizsák kis zsebében, úgy rémlik, maradt a múltkorról némi apró, amikor kivételesen nem kártyával fizettem. Meg is van, kétszáz-valahány forint. Odaadom. Tenyerébe zárja, számolatlan a zsebébe süllyeszti. Most én toporgok, mert ismerni szeretném a történetét. Hogy miért és hogyan került ide, hisz nyilvánvaló, hogy valami súlyos titok, borzalmas tragédia sodorhatta a megalázó szituációba. Megköszöni, ismét összekapcsolódik a tekintetünk, és már tudom, hogy azt a fránya, oly sokszor és oly váratlan helyzetekben is előkeveredő újságírót jó mélyre száműzöm magamban. Mert nem akarom bántani. Talán elcsesztem, de mégis, jobb ez így.
Annyi, de annyi szegénységet látok, bármerre is vigyen idehaza az utam. És nem kell ehhez a vidéket, a falvakat járni. Nem nézünk ki jól, Magyarország számokban mérhető lemaradása mindannyiunkra rányomja a bélyegét, illetve, hát, na, a NER-elit köszöni szépen, remekül érzi magát. Csak közben az újtól, az ismeretlentől rettegő, beforduló, dühös, a világra haragvó nép lettünk, mert a pillanat uralásának művelése közben azzá tettek minket, és lassan már fogalmam sincs, hogy az innen nézve dicső múlton kívül mire lehetnénk büszkék. Az egészségügy romokban, az oktatás az utolsókat rúgja, és nem a kormányba, az utak állapota borzalmas, az egyház naponta árulja el önmagát, és öregszünk, és elfogyunk, tűzifára, szénre vadászunk, vagy épp lisztre, cukorra, többen még mindig üzemanyagra, de elhisszük, hogy máshol rosszabb, sőt, itt a legjobb. Virtuális valóság mindenek felett. Aljas game ez, ahol a játékos, ha szintet lép, egyre mélyebbre süllyed.
Amikor az Egy vérből valók című regényem jólétben tobzódó főhőse hosszú évek kihagyása után metróra száll, azt kérdi magában: „Mi a franc van ezzel a társadalommal? Mintha az egész ország csak leszaladt volna a szeméttel a harmadikról.”
Oly szívesen vitatkoznék vele.
Magammal.
Megjelent a nyomtatott Magyar Hang idei 51. számának Publicisztika rovatában.